–

Régóta élek a közösségi terekben, régóta használom a Facebookot és az Instagramot, még a betegségem előtt, gyakorlatilag az egyre növekvő olvasói/követői tábor szeme láttára fejlődtem szakmailag és emberileg is. Persze ez az én esetemben nem azt jelentette és jelenti, hogy minden egyes mozdulatomról tudtak mindig is az emberek, de azért életemnek a legdrámaibb pillanatait gyakorlatilag velük/veletek megosztva éltem át. A legmélyét persze nem láthattátok, hiszen a legdurvább fél évben nem írtam semmit, és az sem volt általában jellemző, hogy képeket posztoljak magamról rákosan.

Aki pedig az életéről ír, aki kifejti a véleményét közéleti és bármilyen más dolgokban, aki cselekszik, az pedig jól láthatóvá válik az emberek számára – a tevékenységének minősége és milyensége mértékében.

(Persze arről is lehet vitatkozni, hogy bizonyos celebeknek miért van hússzor annyi követője, mint annak, aki jóval értékesebb tevékenységet végez, de most ebbe ne menjünk bele.)

Az én életemben is vannak olyanok, akik nagyon utálnak engem. A legtöbben ezek olyan emberek, akik igazából nem is ismernek, mert hiába osztod meg az életed markánsabb pillanatait,  valakit nem lehet teljesen megismerni egy közösségi oldalon keresztül. (Persze vannak olyanok is, akik jól ismernek, és úgy utálnak, hahaha.) Az pedig, hogy az emberek mit gondolnak rólam, mit éreznek, ha rám gondolnak, ahhoz igazából semmi közöm, és ezt eléggé kis mértékben tudom csak befolyásolni.

Az igazságérzetem viszont igen nagy, nem tűröm, ha igazságtalanság ér. Én egy olyan családból származom, ahol az anyám úgy indított engem útnak, hogy „Ide figyelj kislányom, ha még egyszer valaki csúfolni merne, menjél oda, és rúgd jól bokán.” Engem pedig ennek a tartalmas muníciónak köszönhetően csak egyszer mertek csúfolni a szemüvegem miatt az iskolában, azt is megbánták. Később, amikor éppen felnőtt korba léptem, volt egy arab származású szerelmem (ezt a mondatot leírni egy cikkben ma egyébként konkrétan életveszélyes), akit meg akartak lincselni egy szórakozóhelyen a bőrszíne miatt, én pedig simán levettem a bőrövemet, elé álltam, és azt üvöltöttem a támadó arcába, hogy végighasítom rajtad, te állat, ha nem takarodsz el. Lehet azt mondani rám, hogy nem nagyon ijedek meg semmitől, és ebben a betegségből való gyógyulás még ennél is jobban megerősített.

Szóval nyilván nem egy-egy rosszindulatú kommenttől fogok órákon keresztül a párnámba zokogni, viszont az sem kifejezetten jó módszer, ha mindent és mindenkit leszarunk.

Utálom azt a mondatot is, hogy „ne állj le hülyékkel vitatkozni, mert legyőznek a rutinjukkal”. Ha soha nem reagálunk a hülyeségre, ha szó nélkül hagyjuk a rosszindulatot, nem fog eltűnni, hanem lehet, hogy még inkább csak elharapódzik. Tehetünk úgy ebben a mai világban, mintha nem létezne körülöttünk a gyűlölet, hogy nincsenek szemétláda emberek, de nagy balgaság volna. Igenis meg kell védeni magunkat, igenis szót kell emelni a butaság, a gyűlölet és a rosszindulat ellen, igenis el kell mondani azoknak, akiknek mérgezett a lelkük, hogy „figyelj, haver, nézd meg, mit csinálsz, nézd meg, milyen vagy”. Persze, simán egyszerűbb továbblépni, és nem foglalkozni vele, meg ráhagyni, de higgyétek el nekem, hogy ettől nem fog megváltozni semmi.

Ha nem beszélek a politikáról, ha nem foglalkozom a közélettel, ha nem megyek el szavazni, ha nem válaszolok a beszólogatóknak, ha eltűröm, hogy azt mondjanak, amit akarnak, ha hagyom, hogy gyalázzanak, akkor mi lesz ennek a vége? Igenis fel kell szólalni magadért, az érveidért, az igazságodért. Fel kell szólalni az ellen a hamisság ellen, amit nap mint nap tapasztalhatunk.

Persze simán lehet, hogy úgy van mint a régi LGT-dalban, hogy 

„Érzem, amit érzel, látom, amit látsz,
Mégis másképp mondom, mit amit te vársz,
Gondolhatok bármit, előbb mondod ki,
Megbotlok egy kőben, s te fogsz elesni.”

Mert minden nézőpont más és más, és mindenkinek igaza van ezen a világon, de ezek alól simán kivételt képeznek a rasszisták, a homofóbok, a gyűlölködők, és azok az emberek, akiknek a szívében szemernyi rosszindulat is megszületett valaki más iránt.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Nestor Rizhniak