–

Bár a trollfenomént a legtöbben a misztikus, bumfordi, erőszakos és ostoba lénnyel kötik össze, ám a troll valójában nem Harry Potter haverja, nem is a viking mondakör, vagy a 90-es években oly menő punk koboldbabája. Bizony, nem ezek inspirálták az elnevezést: a troll, aki közösségeket bomlaszt személyes ideológiáit hangsúlyozva, másokból heves reakciókat kiváltva vagy eszmecserét provokálva, igazából a horgászok kedvelt trükkjéről kapta a nevét: a halász elhúzza a csalit a hal előtt, hogy az bepörögjön, majd… ráharapjon. Épp ahogyan az internetes trollok is, egy-egy mókás köntösbe bújtatott kritikai megjegyzéssel.

És legyen szó személyek vagy társadalmi normák szerint fontosnak tartott elvek, vagy akár valóban fontos eszmék „széttrollkodásáról”, az általánosan elfogadott védelmi rendszer alapja az, hogy nem etetünk trollokat – azaz következetesen figyelmen kívül hagyjuk őket. 

Etessük a trollokat – de nem mindegy, mivel 

Számomra azonban a kényelmesebb módszer mellett egy másik is játszik: nem kitiltom, nem mellőzöm és nem támadom, ugyanakkor nem is támogatom a trollokat – inkább emberszámba veszem őket. 

Optimista emberként nincs más választásom: ahogyan a globális felmelegedés miatt sem temetem a holnapot, inkább aktívan igyekszem tenni érte, hogy közösen megmenthessük a jövőt, a trollok vírusszerű terjedését sem vagyok hajlandó vereségként értelmezni. Miért tenném? 

Akármerre utazom a világban, még sosem jártam olyan országban, ahol mindennel egyetértenék, amit a politikai nagyhatalom diktál – márpedig papíron az ország lakosainak nagyja ezt választotta. Forduljak sarkon, és költözzem egy lakatlan szigetre, alapítsak diktatúrát a saját elveim szerint, vagy fogadjam el, hogy a világ telis-tele van olyanokkal, akik másképp látnak dolgokat, mint én, és tekintsek rájuk embertársaimként? Bármily őrülten hangzik, én az utóbbira szavazok. 

Troll a tükörben  

Pedig egy kanadai tudósokból álló csoport kutatása szerint a netes trollok többsége gyakran valamiféle személyiségzavarral él: narcisztikus, borderline vagy épp szadista hajlamokat mutat. A Manitobai Egyetem viselkedéskutatója, Erin Buckels szerint főként machiavellisták: érzelmi ingerküszöbük végtelenül magas, éppen ezért gátlástalanul gázolnak bele mások lelkébe. 

De nem csak pszichológiai, társadalmi oldalról is vizsgálták már a trolljelenséget: a Pew Research Center és az Elon Egyetem közös felmérése szerint „vesztésre áll az internet” a trollok ellen: százezrek osztják meg tényként az egyre terjedő, szándékosan hamis híreket terjesztő „fakenews” oldalak információit, a Facebook és az Instagram kétségbeesett küzdelmet folytat a „politikailag korrekt” hangnem fenntartásáért, az online zaklatások pedig egyenesen tragédiákba torkollhatnak. 

Ám fontos és pontos megjegyzés, hogy ez nem internetspecifikus kérdés: szélsőséges emberek mindannyiunk közvetlen környezetében is akadnak, sőt gyakran mi magunk is kifordulunk önmagunkból az ideológiánkat hangoztatva. Pedig ideológiák alapján nem ítélhetjük meg az embereket – lássuk be, sokunk vállalt már be melót, ahol ha nem tudtunk is százszázalékosan azonosulni az adott cég elveivel, egy bizonyos életszakaszunkban jó volt, ahogy volt. 

Trolltudomány, másképp

A trollirodalom kétféle trollt különböztet meg: a provokatív troll figyelemfelkeltő, érzelmi cunamit kiváltó felvetéssel érkezik – ám az én meglátásom szerint ezek rendszerint komoly állítások, amelyek türelmes választ érdemelnek. Néha pedig olyan kérdések, amelyeket fontos megválaszolnunk – magunknak, és a trolloknak is. Hiszen lehetek én vegán, feminista vagy nacionalista, lehetek laposföld-hívő, oltásellenes vagy hímsoviniszta, ha figyelmen kívül hagyom az ideológiámat megkérdőjelező, és az általam tényként lefektetett érvek racionalitását és igazságalapját kétségbevonó felvetéseket, akkor honnan tudhatnám, hogy tényleg igazam van, és nem csak makacs vagyok? 

Sokféle szűklátókörűség létezik ezen a világon – néha hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az egyféle gondolkodás gyakran nem butaságból következik, hanem abból, hogy a szélsőséges ember nincs érzelmi és értelmi entitásként kezelve. 

A személyes sérelmeink alapján hibáztatni, és nyilvánosan megalázni valakit, vagy az elveit a „fajtájának legrosszabbjaival” azonosítani nem aktivizmus, hanem általánosítás, amit más esetben kikérünk magunknak. Igaz ez akkor is, ha a „troll” esetleg halvány jelét mutatja valaminek, amit ellenzünk, amiben csalódtunk, vagy ami bánt minket – itt kezdődik a tudatos párbeszéd, vagy a „tiltás” gomb, szabadon választva. 

Tudatosság, változás, támogatás

A másik trollprototípus, a reaktív troll is izgalmasan veszélyes lény: ő az, aki talál egy törékeny célpontot, és egy korábbi kinyilatkoztatást véleményez érvekkel vagy személyeskedéssel. Ők voltak, akik elsőként feszültséget keltettek egykori vegán Facebook-csoportomban, a TVT-ben, amely a Titkos Vegán Traccspartiból lett Trollok és Vegánok Tanácsa után mostanság Tudatosság, Felelősségvállalás, Támogatás címen fut. Vegán „túlkapásokat” fotóztak és röhögtek ki, ami érthetően felbőszítette az úgynevezett „vérvegánokat”, én pedig – bármily vegán vagyok is – kirúgás, tiltás és megrovás helyett megpróbáltam platformot teremteni arra, hogy a sérelmeink sorolása helyett érdemben beszélgessünk. 

Egyesek szerint széttrollkodtam a saját csoportomat pusztán azzal, hogy nem fordítottam hátat nekik, hanem megszólítottam őket. Vannak köztük, akiket értékelek, vannak, akiken felhúzom a szemöldököm, de nem így van ez bárhol, bármikor, bárkivel? 

Mindegy, mennyire van igazad, ha képtelen vagy kommunikálni, elvesztél, és nem számít, milyen stabil a hited önmagadban, ha mások hitrendszerét semmibe veszed. 

Ha pedig személyeskedésbe torkollik a vita, első körben megkérem, mellőzzük a szándékos sértegetést, majd ha nem megy, visszapiszkálódás helyett vagy továbblépek, vagy egyszerűen kizárom a világomból egy „tiltás” gombbal, vagy egy hátat fordítással, mert fekete lyukba nem dobok energiát, és jogom van megválasztani a küzdelmeimet. 

Honnan nézed? 

Egy vegán számára az a közösségébe érkező ember, aki mindjárt az elején bejelenti, hogy hentes, és kedvenc étele a hizlalt kacsamáj – troll. A Fashion Week számára troll, aki művérrel locsolja le a vörös szőnyegen bevonuló, nercbundát viselő celebritások ruháját. A férfi, akit sorra megcsaltak a női, és a női nemben hitét vesztve racionalizálja a férfiak felsőbbrendűségét, egyértelműen minden határt átlépő troll a feministák számára. De valóban ok arra, hogy a hímsoviniszta rossz poénkodást azonosítsuk a férfival, aki részegen agyonverte a feleségét? Az én mércém szerint ez épp olyan túlkapás, mintha bármelyik legjobb barátnőmet örökre leírnám, és férfigyűlölő szörnynek bélyegezném, ha egy szakítás után kijelenti: „Minden férfi disznó”, vagy „Bárcsak leszbikus lennék, egy életre elegem van a férfiakból”. 

Félreértés ne essék, egyetlen bántalmazás mellett sem megyek el szó nélkül, és mélyen tisztában vagyok vele: áldozatok akár az öngyilkosságig is elsodródhatnak egy-egy nagyon rosszkor érkezett és kegyetlen trollakció következtében. 

Ám az én megoldásom megmutatni a növekvő számú trolltársadalomnak: közös felelősségünk határozza meg a következő generáció lelki és fizikai egészségét. 

Gerinctelenség vagy nyitottság?

Van valahol egy kompromisszumhalmaz, amiben bárki, bármiféle meggyőződéssel bármit kommunikálhat – higgadtan, következetesen, némileg nyitottan a válaszra. A válaszadó pedig élvezi az eszmecserét – elfogadva, hogy a beszélgetőpartnere totál más moziban van –, hiszen tanul belőle. Mindig azt szoktam mondani, amikor megkérdőjelezik a morális értékeimet, amiért Izraelben élek: én ezer örömmel főznék vegán lakomát a Hamász fejeseinek Gázában, ahogyan Bibi Netanjahuval, Izrael miniszterelnökével is bármikor készítenék interjút, mert én önmagamat képviselem minden porondon. 

Mi lenne a világból, ha valaki, akit arra tanítottak, félni kell X közösségtől, kizárólag Y közösségről olvasna könyveket? Az én táskámban napok óta egymás mellett lapul az Én vagyok Malala című könyv és Vona Krisztina biográfiája, amit személyesen nyomott a kezembe egy budapesti előadásom után. „Én nagyon másfelől jövök, de nagyon nyitott vagyok arra, amiben te hiszel” – mondta, én pedig megöleltem a nőt, aki ott volt a Magyar Gárda alapításakor. Mit kellett volna tennem? Nem is volt más opció a fejemben.  

Nem csak vicsorogva, mosolyogva is lehet

Azt hiszem, az ilyen áttörésekről szólna az aktivizmus, és – vicces, igaz? – tulajdonképpen a trollkodás is. Bevallom, nekem az egyik kedvenc szórakozásom széttrollkodni a homofób támadásokat. Ha valaki beszól nekem, „hú, de meleg van”, visszaszólok: „Ötödikben hallottam először, azóta pedig hetente háromszor, ennél azért kreatívabban is lehetnél kirekesztő.” Ha valaki odamondja, hogy „csinálni kéne már valamit ezekkel a buzikkal”, megjegyzem: „Én csinálok velük elég sok mindent, lehet csatlakozni.” 

Magamat kigúnyolom, ha kell, és ha más teszi – amíg nem veszélyezteti a testi épségemet –, röhögök vele, ahogyan teszem, ha karikatúra születik rólam, ha egy humorista engem alakít egy kabaréban (kösz, Nacsa Olivér!), vagy ha egy az egyben azonosítanak a veganizmussal, a feminizmussal vagy az LMBTQ-aktivizmussal. 

Mert minden ideológia világjobbító munkáját támogatom. Miközben egyik zászlaja alatt sem hirdetek egységes hitrendszeren alapuló békét. 

Legjobb talán az lenne az internetnek (és vele együtt a világunknak is), ha a „troll” és „igazhitű” skarlátbetűk mögé látnánk – mert a helyzet az, hogy az egyik nem zárja ki a másikat. Igazhitű olvasóim, lássuk be: mindannyian voltunk már trollok, sőt még élveztük is. Azt, hogy ma sokkal több barátom van, mint ellenségem – jobb- és baloldalon, karnista és vegán oldalon, izraeli és palesztin oldalon és így tovább –, pontosan annak köszönhető, hogy a nyitottságommal széttrollkodtam a saját határaimat.

„…bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek…”

Steiner Kristóf