Kell-e, lehet-e kezelni a gyermekkori (és felnőttkori) tikeket? – Interjú dr. Tárnok Zsanett neuropszichológussal

–

Kurucz Adrienn/WMN: Nem is nagyon ismerek olyan embert, azt hiszem, aki a tikelés valamilyen formájával ne lenne érintett: a szemhéj akaratlan rángását például a legtöbb ember tapasztalta már szerintem. Aztán nagyon gyakran megfigyelhető öntudatlan ajakharapdálás, grimaszolás, sűrű pislogás, vállrángatás, mások mozdulatainak, szavainak akaratlan utánzása, ideges köhécselés, torokköszörülés, szipogás, hümmögés és mormogás… Szakemberként meg tudod erősíteni ezt az állításomat? 

Dr. Tárnok Zsanett: A tikek röviden automatizmusok: mozdulatok vagy hangadás formájában jelentkezhetnek. Önmagukban nem jelentenek betegséget, normális mintázatok, és így vagy úgy valóban sokakat érint. A kérdés az, milyen mértékben, intenzitással jelentkeznek ezek a tikek, zavarják-e a normális életvitelt, gátolják-e a szociális életet, milyen mértékben zavarók másoknak.

K. A./WMN: Még mielőtt tovább mennénk, hadd kérdezzem meg: miért válnak egyes mozdulatok-hangadások automatikussá? Miért tekergeti valaki a haját vagy rágcsálja az ujját gondolkodás közben? Miért vakargatja a karját vagy dobog a lábával, úgy, hogy észre sem veszi? 

T. Zs.: Az automatizmusok megkönnyítik az életünket: gondolkodás nélkül, gyorsan, szinte reflexszerűen tudunk reagálni egy-egy helyzetben. Amikor először tanulunk biciklizni, nagy koncetrációt igényel tőlünk ez a mozgás. Ilyenkor a kontrollfunkciókért felelős prefrontális lebeny az agyban nagyon aktív. Később már egyáltalán nem kell odafigyelnünk arra, hogyan kezeljük a pedált, a kormányt, hogyan maradjunk egyensúlyban. Automatizmussá vált. 

Olyan mozgások, hangadások is rögzülnek ezen az elven, amelyeknek nincs olyan közvetlen hasznuk, mint hogy megtanulunk biciklizni, autót vezetni vagy korcsolyázni.

Úgy tűnik, genetikai meghatározottsága lehet annak, hogy valakiben az automatizmusok túlreprezentáltak, esetleg dominálnak. Mondhatjuk: „túl jól” tanul, nagyon fogékony az idegrendszere, könnyen szokásává válik egy-egy tevékenység, habituálódik, mondja a tudomány, és e szokások felülírása nehéz.

K. A./WMN: Jól értem: az, hogy képesek vagyunk megtanulni biciklizni, rokonítható a körömrágással például?

T. Zs.: Igen! Ami különbség köztük, az az, hogy a tikek kilencven százalékát erős premonitoros késztetés előzi meg, az érintettek ezt úgy szokták megfogalmazni, hogy olyan, mint egy viszketés. A tikek generálódása egy egyszerű tanulási folyamat. Van egy diszkomfortérzés, azt oldom fel valamiképp, és ez a folyamat rögzül. Például kiszárad a szemem, pislogok, amíg be nem nedvesedik a szemgolyóm, vagy kapar a torkom, ezért krákogok: az agyunk megtanulta ezeket a válaszokat. A viselkedésterápia lényege zavaró tikek esetében: megszakítani a folyamatot, tehát a késztetés után ne legyen automatikus a válasz. Erre természetesen akkor van szükség, ha a tik megnehezíti a normál életvitelt vagy fájdalmas (mint egy tövig rágott köröm például).

K. A./WMN: Pislogni, azaz szemet nedvesíteni hasznos. Körmöt rágni, hogy maradjak a példánál, fájdalmas. Miért válik automatizmussá egy haszontalan, sőt adott esetben kártékony vagy másokat zavaró szokás?

T. Zs.: Például azért, mert csökkenti a feszültséget. De eredhet például egy körömrágás egyszerű fizikai diszkomfortérzésből is, például egyenetlen a köröm vége, ez idegesít valakit, elkezdi rágcsálni, aztán ez szokássá válik. 

K. A./WMN: Mikor beszélhetünk Tourette-szindrómáról?

T. Zs.:

A Tourette-szindróma a tikelés krónikus formája. Nagyon fontos, hogy nem a tünetek súlyosságtól függ a diagnózis, hanem attól, hogy minimum egy éve fennállnak-e bizonyos mozgásos vagy hangadásos tünetek. Enyhe formája nagyon gyakori. (Példa: valaki időnként köhécsel, krákog, pislog, tekergeti az orrát, szipog.) A tüneteket a stressz felerősítheti, de nem a stressz a kiváltó ok. 

K. A./WMN: Hanem?

T. Zs.: Hogy miért alakul ki, nem tudjuk pontosan. Az tudható, hogy örökölhető, családi halmozódást mutat a jelenléte, és jellemzően tizennyolc éves kor alatt bukkan fel először. 

K. A./WMN: Milyen esetekben kérjen szaksegítséget egy szülő, ha a gyereke elkezd tikelni? Mi fér bele a normalitás kategóriába, és mi nem? Olvastam, hogy súlyos betegségeket is jelezhetnek időnként a megjelenő tikek: epilepsziát, agydaganatot.

T. Zs.: Szerencsére nagyon ritkán van erről szó. A gyerekkorban kezdődő tikek esetében legalábbis. Ha felnőtt korban kezdődik a tikelés, akkor mindenképpen szükséges egy alapos kivizsgálás: különféle betegségek éppúgy okozhatják, mint, mondjuk, az alkohol- vagy droghasználat. 

Segítséget akkor érdemes kérni, ha aggódik valaki, és nem csak súlyos tikek esetén. Fontos tudni, hogy nem kell a tikeket mindenképpen kezelni. Nehéz hatni rájuk, kisgyerekek esetében szinte nem is lehet, esetükben főleg a szülővel kell dolgoznia a szakembernek, az ő szorongását kell enyhíteni, a környezetet szükséges edukálni. Hogy ne csússzon félre a gyermek fejlődése, ne csúfolják a tikek miatt a társai, fel kell készíteni a tanárait stb. Önmagukban a tikek ártalmatlanok. A kezelés akkor indokolt, ahogy már említettem, ha zavarják a normál életvitelt, az iskolai teljesítményt, vagy szociális elszigetelődéshez vezetnek.

Régen jellemzően nagyon hosszú volt a betegút: amíg eljutottak a diagnózisig a gyerekek. Most már szerencsére a három-négy évesekkel is foglalkozunk – akkortájt kezdődnek a tikek, és fontos, hogy az elejétől tudatosuljon a környezetben, miről van szó (nem rosszalkodásról). Sokszor egyébként iskoláskorban fordulnak hozzánk a családok, mert a nagy váltás miatt erősödhetnek a tikek, nincs már annyi lehetőség a mozgásra, sokat kell koncentrálni, egy helyben ülni, nő a teljesítményszorongás. A tikek jönnek-mennek, hol ezek a tünetek, hol azok. És megfigyelhető, hogy gyakran társulnak ADHD-val, kényszerbetegséggel esetleg autizmus spektrumzavarral. A kényszereknek és a tikeknek azonos a genetikai hátterük. 

K. A./WMN: Milyen gyakori a Tourette-szindróma a gyerekeknél?

T. Zs: A tikek nagyon gyakori jelenségnek tekinthetők, a kisiskolások tíz-tizenöt százalékát is érinti. A tikelő gyermekek ötven százalékának társuló ADHD diagnózisa van, gyakori probléma még a szenzoros érzékenység is. Nagyon sok „hisztinek” ez az érzékenység van a hátterében.

K. A./WMN: Meg lehet „gyógyítani” a Tourette-szindrómát?

T. Zs.: Kordában lehet tartani, a klasszikus értelemben véve meggyógyítani nem. A terápia mindig egyéni. Az egyik lehetőség a tikek csökkentésére egy speciális viselkedésterápia, amellyel megtanulható valamilyen mértékben a tikek kontrollálása.

A diagnosztikus rendszerben beszélünk mozgásos és hangadásos tikekről. De ennél fontosabb elkülönítés szerintem, hogy vannak egyszerű és komplex tikek. Az egyszerű tik gyors, automatikus, nincs is előtte általában késztetés, diszkomfortérzés. A komplex tikek előtt viszont van. (A leggyakoribb egyszerű tik a pislogás, a szemöldök felhúzása, a vállrándítás, a hirtelen fej- és nyakfordítás, -rándítás, a torokköszörülés, a köhintés, szipogás, ásítás. A komplex tikek: szokatlan, bizarr mozdulatokkal járás, ugrálás, rúgás, ütés, nemiszerv-érintés, szavak ismételgetése, olykor káromkodás.) Komplex tikek esetében ezért akár hatékonyabban is segíthet a viselkedésterápia, amelynek során a koncentráció segítségével rávezethetők az érintettek a tiket megelőző érzet felismerésére, és a „kitörések” átcsatornázására más, kevésbé feltűnő mozdulatba. A késztetés hiányában nehezen befolyásolható a tik, hiszen nem bejósolható, mikor jelentkezik. 

K. A./WMN: Gyógyszerrel befolyásolható?

T. Zs.: Általában igen. De ezt nem úgy kell elképzelni, hogy miként az antibiotikum megszünteti a fertőzést, ezek a gyógyszerek elmulasztják a tikeket. Befolyással lehetnek a tünetekre az olyan, általában kis dózisú antipszichotikumok, amelyek elsősorban a dopaminrendszerre hatnak. Nem mindenkinél válnak be, és akiknél igen, azoknál is visszajöhetnek a tikek, ha elhagyják a gyógyszert.

K. A./WMN: A tikelés súlyossága sokféle lehet, vannak nagyon enyhe, szinte észrevehetetlen jelek, és nagyon súlyos változatok, amelyek lehetetlenné teszik a normális kommunikációt. Lehetnek a Tourette-szindrómának extrém, akár mások számára ijesztő tünetei is (például az akaratlan hangos felkiáltás, káromkodás, ugrálás vagy nemiszerv-érintés – saját vagy másoké). Mit lehet tenni ezek ellen?

T. Zs.: Fontos tisztázni: a rászólás nem segít, sőt árthat, ingerültté teszi az egyént, mert nem tudja irányítani a cselekvést. Akkor sem, ha úgy tűnik, „direkt” csinálja! Tikelő gyereket tilos büntetni vagy megszégyeníteni, mások előtt emlegetni a „rossz szokást”. Beszélni viszont kell róla odahaza, a tabusítás is baj: meg kell nyugtatni, elmagyarázni, hogy miről van szó, hogy esetleg már volt ilyen a családban, majd, ha nagyobb lesz, esetleg „kinövi”, ha csúfolják, adjunk tanácsot, kihez forduljon. 

K. A./WMN: Mekkora esély van arra, hogy kinövi tikjeit egy gyerek?

T. Zs.: Azt szoktuk mondani, kinövi, de valójában nem erről van szó. Az önkontroll nő. Egyharmaduknál múlik el teljesen, mondják a tankönyvek. De náluk is maradnak minimális jegyei, amelyeket inkább csak a szakemberek vesznek észre, és nem okoznak problémát az életben. További egyharmaduknál maradnak enyhe tünetek, a többieknél sajnos ugyanolyan súlyosak maradhatnak.

Kurucz Adrienn