–

Képzeljük el, hogy egyetlen nap alatt végigkóstoljuk a világot. Reggelire balutot kapunk a Fülöp-szigetekről – félig kifejlett kacsaembriót tojáshéjban főzve, enyhén roppanós csontocskákkal. Ebédre egy tál denevérleves gőzölög előttünk – az ázsiai szigetvilágban ünnepi fogásnak számít, máshol viszont csak a rémálmokban létezik –, mellette jöhet egy adag hákarl Izlandról, a hónapokig érlelt, ammóniaszagú cápahús, amit a helyiek előszeretettel kínálnak turistáiknak. Vacsorára pedig egy szelet casu marzu érkezik Szardíniáról: élő lárvákkal teli juhsajt, amely a helyiek szerint csakis akkor igazán érett, ha már ugrik. És a desszert? Egy neonrózsaszín tortaszelet az Egyesült Államokból – ami a skandináv ízléstől éppoly idegen, mint nekünk a rothadó hal.

Ami egy kultúrában ínyenc vagy ünnepi fogás, az könnyen lehet, hogy máshol undort vált ki. A „gusztusos” és a „gusztustalan” határa nem biológiailag meghatározott, hanem tanult reflex: szokások, szagok, történetek és tiltások alakítják őket.

Mégis hajlamosak vagyunk az undorra úgy tekinteni, mintha a gyomrunk valamiféle morális iránytű lenne.

Éppen ezt kérdőjelezi meg a világ egyik legkülönlegesebb és egyben legbizarrabb intézménye, az Undorító Ételek Múzeuma (Disgusting Food Museum). A svédországi Malmöben működő intézmény több mint nyolcvan ételen keresztül mutatja be, mennyire relatív, hogy mit tartunk ehetőnek, finomnak vagy éppen emberhez méltatlan ételnek.

A kiállítás igencsak provokatív: maga a belépőjegy egy hányózacskó, a tárlat egyik termében úgynevezett szaglóállomások sorakoznak, a vitrinekben bálnaháj, denevérleves, szárított tüdődarabok és nyers húsok. De a cél nem az, hogy megbotránkoztassák a látogatókat, hanem hogy érzékenyítsék őket arra, mennyire különbözően működnek a világ gasztronómiai kultúrái.

Az undor természete: miért borzongunk?

„Az undorérzet univerzális, de az, hogy mi váltja ki, már kulturális kérdés” – magyarázta a múzeum alapítója, Samuel West a Smithsonian Magazine-nak. A múzeum ötlete épp ebből a felismerésből született: ha megmutatjuk, hogy minden nép másképp húzza meg a gusztus határát, azzal közelebb kerülünk annak megértéséhez, hogyan működik a tolerancia.

Evolúciós pszichológusok szerint az undor amolyan védelmi mechanizmusként működik, amely arra késztet minket, hogy kerüljük a fertőzésforrásokat, mielőtt azok elérnék a testünket. Paul Rozin, a Pennsylvaniai Egyetem pszichológusprofesszora kimutatta, hogy ha valami szerintünk undorító érintkezik egy ehető étellel, az az ételt is kvázi ehetetlenné teszi – még akkor is, ha tudjuk, hogy valójában nem veszélyes.

Az egyik kísérletében a résztvevőknek narancslevet kellett kóstolniuk, miután egy teljesen sterilizált, szárított csótányt rövid időre beleáztattak, majd kivettek belőle. Bár a résztvevők tudták, hogy a csótány steril és veszélytelen, a lé jelentős undort váltott ki, és vonakodva kóstolták meg.

Mindez különösen érdekes abban a kontextusban, hogy például Kínában vagy Mexikóban a sült csótány tradicionális nemzeti ételnek számít.

Egy másik kísérletben csokoládédarabokat formáltak kutyaürülék alakúra: