„Szúnyog, mondjuk, valóban van bőven” – avagy hogyan NEM láttunk tiszavirágzást

–

Délután négy óra, battyogok le a tivadari strandra, hogy afelől érdeklődjem, mikor kezdődik. Napok óta mindenki erről beszél a környéken, üzengetünk egymásnak, hogy ki melyik partszakaszról hallotta már, hogy kezdődik. A strand tele van vígan kacarászó gyerekekkel és napozó felnőttekkel, egyelőre semmi jele annak, hogy a közeljövőben itt természeti csoda várható.

A gatyarohasztó hőségben oknyomozó énem kiszúrja, hogy két ember hatalmas teleobjektívekkel pásztázza a partot. Őszintén szólva máig nem tudom, hogy szívatásból-e, vagy mert maga is elhitte, egyikük bizalmasan odasúgja kérdésemre, hogy ő úgy hallotta, ma este fél hétkor lesz a virágzás.

Hívom Zsuzsát, aki valami nehezen megmagyarázható okból éppen forgalomból kivont határőr-egyenruha beszerzésével van elfoglalva, hogy megvan a tuti infó, már csak ki kell várnunk a fél hetet – plusz megtalálnunk az eszményi helyszínt.

Ahogy bepattanok Zsuzsa mellé a kocsiba, ő már tárcsázza is az informátorunkat (magát megnevezni nem kívánó forrás, hogy ezzel a bulváros szófordulattal éljek), aki lelkiismeretesen elmagyarázza, mi a teendőnk:

Szatmárcseke és Nagyar között van egy kanyar jobbra, onnan balra, át a töltésen, aztán csak meg kell állni, peckesen besétálni a Tiszához, hasra feküdni a parton, és nézni, ahogy közvetlenül alattunk (értsd: egy méterre) kikelnek a kérészek, és megkezdik nászukat.

Sima ügy, legyintünk.

„Ó természet, ó dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! Mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz.”

A Tisza című verset (itt a közös halmaza az újságírónak meg az idegenvezetőnek) a legenda szerint a fent említett Nagyarban kezdte írni Petőfi, meg is van a nagy tölgyfa csonkja, amelynek árnyékában fekve alkotni kezdett, fontos helyi látványosság. (A hivatalos adatok szerint Pesten, 1847 februárjában fejezte be, de mi szeretjük magunkat tartani a hagyományainkhoz, úgyhogy ne kötözködjön senki. Petőfi ott feküdt a Petőfi-fa alatt, és kész.) 

„Elvileg az irány az jó. Ja, nem.”

No, nekünk se kell több, magabiztosan érkezünk a kanyarba Nagyar meg Cseke közt, igaz ugyan, hogy kicsit gyanúsan nem úgy vannak az irányok meg a távolságok, mint sejtettük, de azért megyünk rendíthetetlenül a kukoricásban vezető földúton. Én nem merem mondani, hogy szerintem nem erre, Zsuzsa minden idegszálával arra összpontosít, hogy ne legyen tengelytörés az akció vége, így aztán kilyukadunk egy baljósan sűrű erdős területen, ahol viszonylag keskeny ösvény vezet.

Valamerre.

A GPS-ünk szerint legalábbis nem pont a Tiszához, mi azonban elszántabbak vagyunk annál, hogy egy ilyen apróság elrettentsen. Majd valahol veszünk egy enyhe balost, és rendben leszünk.

Nem kell sokat haladnunk befelé, hogy egy terepszínűre festett vadászlesbe botoljunk – lényegében szó szerint –, ami azért már bennünket is elbizonytalanít. Kiszakad belőlem a röhögéssel együtt a kérdés:

– Zsuzsa, a kérész az nem vízi állat? Miért ide hoztál?

De, hogy biztosak legyünk a tévedésünkben, miközben nagyon kiröhögjük magunkat, kicsit még beljebb megyünk az erdőbe, hogy onnan fordulhassunk vissza. Egy tisztáson vagy két kiló szeletelt kenyeret találunk szétszórva – ami arra enged következtetni, hogy ide mások sem kérészt lesni járnak, úgyhogy a legjobb, ha elhúzunk.

– Mondjuk, hogy direkt jöttünk, nem? – vetem fel Zsuzsának a kocsiban, ám ő nálam tárgyilagosabb:

– Hát nem pont úgy volt, de mindegy.

„Majdnem eltaláltuk elsőre”

Kitolatunk, földút, kukoricás, vissza a köves útra, másik kanyar, másik földút. Zsuzsa szkeptikus, amikor bejelentem, hogy ez az a földút.

– Biztos?

– Nem. De menjünk.

Úgyhogy megyünk.

Már nem is kockáztatunk autóval, úgyhogy gyalog folytatjuk az expedíciót. Ez azért különösen jó, mert nekem annyi eszem volt, hogy

strandpapucsban indultam el otthonról, Zsuzsa pedig egy csodás ibolyakék retiküllel a vállán. Menet közben még kapok egy csíkos inget is tőle a szúnyogok ellen, mert azok érezhetően roppant lelkesek a vadregényes partszakaszra érkező hülyéktől. Úgy gyalogolunk tehát át a töltésen, mintha a moszkvai fashion weekre indultunk volna, csak menet közben kurvára eltévedtünk. Úgy két hónapja.

Egyre biztosabbá válik, hogy ezúttal jó irányba haladunk, de mivel ez esetünkben nem tekinthető biztosnak a megérkezéshez, visszafogjuk magunkat. A töltés tetejére érve kaptuk a hírt, hogy a forrásunkkal és a teleobjektíves csávóval egyetemben ma hoppon maradunk: még nem lesz tiszavirágzás.

(Ezt, mondjuk, fogalmam sincs, hogy honnan tudják az emberek. Mármint nem hiszem, hogy egy kérész kiszólna valakinek az iszapból, hogy figyi, ma még sincs kedvünk rajzani, gyere vissza holnap. Hiszen annyi erővel akkor azt is lehetne tudni előre, mikor kezdődik. Na, mindegy.)

„Nyári napnak alkonyúlatánál / Megállék a kanyargó Tiszánál”

Ha már elvergődtünk idáig, lemászunk persze a partra, szóval újabb dzsungel jön sok szúnyoggal, még több szitakötővel (ami megnyugtat a víz közelségével kapcsolatban), és valami döbbenetes mennyiségű frissen felcseperedett erdei békával. Amik úgy mozognak, olyan tömegben a lábam előtt az ösvényen, mintha az avarszőnyeg kelt volna életre, úgyhogy

ha valaki távolról megfigyelne bennünket, annyit látna, hogy kétrét görnyedve magamban beszélek meg hadonászom. A valóságban hajtom a békákat, mint egy, a teheneihez képest óriásira nőtt csordás, hogy menjenek már arrébb, nehogy összetapossam őket.

És ekkor megpillantjuk a Tiszát.

Mármint most igaziból.

Hollywoodi giccs, rézfúvósok, Richard Strauss-akkordok, a vízen lágyan elhajló sárgás fénypászmák – a látvány valami olyan ünnepélyesen csodálatos, hogy kedvem lenne Petőfit szavalni, mert ő aztán tökéletesen értené, mit bámulunk tátott szájjal, mint két izzadt dzsungelharcos.

„Síma tükrén a piros sugárok,
Mint megannyi tündér, táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.”

A Tisza mindenhol gyönyörű, de így, a maga vadregényes valójában olyan méltóságteljes, olyan lenyűgöző, hogy hosszú percekig csak állunk és szótlanul meredünk magunk elé.

„Másfelől, a Tisza túlsó partján,
Mogyoró- s rekettyebokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyílás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők úsztak át az égen;
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj, az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be;
Nagy távolban a malom zúgása
Csak olyan volt, mint szúnyog dongása.”

Szúnyog, mondjuk, valóban van bőven.

Azt mondanom sem kell, hogy a partfal több méter magasan van, szóval titkon örülök egy kicsit, hogy nem ma virágzik a Tisza, ugyanis a szakadék széléről egyáltalán nem tűnik bölcs dolognak leszánkázni a közvetlen vízpartra.

Egyébként meg az is lehet, hogy Petőfi is eltévedt itt valahol, csak arról nem írt verset.

Ha kudarc, akkor legyen teljes

Mivel alaposak vagyunk, megbeszéljük, hogy visszamegyünk a kiindulóponthoz, Tivadarra, mert mi van, ha tévedés volt minden, és ott már javában virágzik a Tisza, mi meg itt megrészegülten keringünk a dzsungelben Petőfi szellemével.

A hídon többen is állnak, várják a kérészeket. Odalent a strandon még javában rohangálnak a gyerekek, valaki csónakkal közelít, de elég lemondón lavíroz a pillérek közt. A nap lebukik a horizonton, vége a Petőfi-versnek. Már otthon mosom magamról a koszt, amikor az egyik ismerősöm küld egy képet egyetlen árva kérészről, ami ott szédelgett a híd körül.

Nyilván azután, hogy mi hazaindultunk.

Csepelyi Adrienn 

A képek a szerző tulajdonában vannak