Valahogy mindig úgy voltam vele, hogyha valaki lebecsül vagy lenéz engem, az nem az én bajom. Mindig azt gondoltam, hogy ez kizárólag annak az embernek a nyomorúsága, aki ezt csinálja, és nem azé, aki elszenvedi. Persze ettől még sok esetben kifejezetten ocsmány dolog ilyet csinálni, hiszen gyakran védtelenek, a másiknál gyengébbek, sőt sokszor gyerekek az elszenvedői ennek a jelenségnek. De épp azért írok róla, mert nekem van róla érdekes tapasztalatom, és úgy gondolom, hátha másnak is megtapad a gondolat, hogy ettől egyáltalán nem szabad letörni. Szerintem lekezelni bárkit abszolút szükségtelen dolog, amitől nem lesz jobb annak, aki csinálja, legfeljebb a szánalmas hiányosságait próbálja foltozgatni vele. 

Lekezelni a másikat sokféleképpen lehet. Nekem az első élményem – és az első hatalmas pofonom – egy vívóversenyen jött, amikor nem ismertem az ellenfelem, és azt gondoltam, azért nem ismerem, mert egy senki, hiszen ha tudna vívni, ismerném. Lazáztam, arcoskodtam kicsit. Ahogy illik, parádés vereség lett belőle a kötelező győzelem helyett. Nem a fülem, hanem az egész fejem nyakig volt rákvörös, amikor levettem a sisakom, és a szemébe nézni sem voltam képes az edzőmnek utána, amikor halkan, csendesen, de keményen letolt a sarokban.

Olyan szégyenletes volt az egész szitu, hogy ott fogadtam meg: soha többet senkit, semmilyen okból, semmilyen ügyben, semmilyen élethelyzetben nem fogok lebecsülni, vagy lekezelni, mert ott akartam elsüllyedni szégyenemben, annyira szörnyen éreztem magam.

Csak remélni tudom, hogy sikerült megvalósítani.

A következő hasonló helyzet már fordítva talált meg – a gimnáziumi osztályfőnököm gondolta úgy, hogy megaláz. Második elején vette át az osztályt. Figyelmetlen, pökhendi, kivagyi, igazságtalan ember volt. Félévkor azonnal megbuktatott történelemből, előtte négyesnél soha nem voltam rosszabb, és nem azért, mert a többi tanárom puha vagy idióta lett volna. Ez az illető egyúttal az osztályfőnököm is volt, hát rátett egy lapáttal, és második félévben egy szülői értekezleten közölte anyámmal, hogy Gábornak felesleges lesz egyetemi felvételit kitöltenie, mert sajnos buta a gyerek. Ekkor tizenöt és fél éves voltam, másfél éve középfokú nyelvvizsgám volt angolból, amiből nyolcadikban második lettem egy országos versenyen. Az apám sziszegve mondott véleményt az osztályfőnökömről a konyhában, anyu ki akart venni a suliból (harminc évvel később is azt mondja, ki kellett volna venni). Én azonban nem engedtem. A barátaim miatt, és mert meg akartam mutatni.

Eldöntöttem, hogy a magam módján állok bosszút.

Két és fél évig én voltam az osztály hülyéje az osztályfőnök számára. Kisétáltam óráról, amikor beszélt, kiültetett az első padba, én meg bohóckodtam az egész osztálynak. Kettes voltam nála végig, és úgy is hitte tök komolyan, hogy velem valami klinikailag nincs rendben, hogy olyan fura gyerek vagyok, kezelhetetlen, ezért békében hagyott. Régésztáborokat tartott minden nyáron, ezért negyedik után az egyetemi felvételi eredményekkel fogtuk magunkat, beültünk a kocsiba, és kiautóztunk hozzá a táborba. Hárman voltunk fiúk, nagyon jó barátok, akiket egyáltalán nem bírt elviselni, akiket üldözött sokáig, akik a bögyében voltunk, akiket nyíltan gyűlölt. Mindhármunkat felvettek. Jog, közgáz, én vendéglátó főiskola. Mindhárman jóval ponthatár fölött, az egyikünk ponthatár fölött 16-17 (!) ponttal került be a jogra, én az egész elit Radnóti-gimnázium legjobb összevont matekfelvételijét írtam abban az évben. Odaálltunk elé, hogy na itt vagyunk, egyetemisták lettünk, búcsúzni jöttünk, itt az eredmény. Dadogva hitetlenkedett. Mi pedig csak úriemberként mosolyogtunk. 

Kurucz Adrienn: A nyár nélküle

WMN Life – 2021. július 12. – KAd

 

Főiskolán is volt olyan évfolyamtársam, aki másodévben kioktatott, hogy ez a rengeteg bulizás meg kihagyott-ellógott óra vissza fog ütni, komolyabban kell venni a tanulást. Mondtam, engedd meg, hogy én eldöntsem el, mit mennyire és főleg hogyan veszek komolyan. „Így nem fogod sokra vinni, Gábor”, mondta. „Azt majd meglátjuk.”

Megadta az élet azt az elégtételt, hogy én már harmadévtől gyakornok voltam egy nagy budapesti szállodában, ahol pincérkedéstől a mosogatáson át a HR-osztályig mindenhol dolgoztam, és mindenhol sokat tanultam. És negyedik év végén, amikor épp a HR-osztályon ültem, elém rakta a főnököm az összes végzős főiskolás jelentkezési lapját, akik pályáztak a szállodába, hogy friss diplomával jönnének. Nyilván a pályázók között volt ez az évfolyamtársam is. A főnököm megkérdezte, akarom-e én felvételiztetni. Nem akartam, de nagyon jólesett.

És bizony volt olyan lány is, aki lekezelő mosollyal rám legyintett, amikor udvaroltam neki, és évekkel később adódott olyan helyzet, amikor már nagyon nem legyintett volna.

És volt olyan tárgyalópartner is, aki később elnézést kért a korábbi stílusáért. Vagy aki visszahívott, hogy mégis elvállalná a munkát annyiért, amennyiért megrendeltem volna akkor, amikor ő fennhéjázó módon kioktatott arról, hogy az ő munkája mennyit ér. Sőt volt olyan nagyon fiatal kolléga is néhány éve, aki más fiatalokkal arról dumált, hogy nemsokára lesz a Sziget Fesztivál, aztán nevetve fordult hozzám, hogy én jártam-e a Szigeten valaha, amikor fiatal voltam. Szándékosan a szokásosnál eggyel halkabban mondtam, hogy öt éven át játszottam is a zenekarunkkal, nem csak „jártam ott”. Elég zavart csend lett.

Én azt tapasztaltam, hogy számtalan alkalom adódik az életben, amikor az ilyen emberek pofára esnek, a lebecsült ember pedig elégtételt kap. 

Úgyhogy nem javaslom senkinek, hogy a hitéből kitérjen, amikor épp lekezelik vagy lenézik. Az egy elég nagy fegyver, amit ilyenkor kézbe kapunk. A gőg, a figyelmetlenség, a másik ember lebecsülése nagyon alapvető személyiségbeli problémákra utal általában, és az ilyen ember legtöbbször visszakapja kamatostul mástól. Nem szükséges feltétlenül nekünk visszafizetnünk. Az ilyen attitűd vonzza a hasonlót, és kiegyenlítik a számlát. A legfontosabb, hogy nekünk az ilyen emberrel nem sok dolgunk van.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Aki nem kíváncsi ránk, a munkánkra, a valódi képességünkre, a valódi személyiségünkre, csak a saját hiányosságait akarja rajtunk, és velünk kompenzálni, annak helyzettől (meg az érzelmi állapotunktól) függően nem kell hagyni, hogy bokszzsáknak használjon minket. Vagy éppen hagyni kell, mert úgy gyorsabban ki tudunk lépni a helyzetből, és magára tudjuk őt hagyni a nyomorával. Ha pedig azt választjuk, hogy márpedig mi itt felvesszük a kesztyűt, akkor döntsük el előre, hogy a lelkünknek erre most szüksége van, mert van jelentősége, és azért csináljuk, hogy magunknak jót tegyünk vele. Persze a saját gimnáziumi példám azt mutatja, hogy az elnyert haszon hiába édes és kéjes, azért sokszor nem áll arányban azzal a szívással, amit el kellett érte viselni. Ezért az „okos enged” sokszor jobb taktika, de néha nem bírja ki az ember. 

Ami talán fontos ebből az egészből: lebecsülni és lekezelni senkinek sincs valós joga sem minket, sem mást a világon. Az a lekezelő embert minősíti egyedül.

Ha annyit meg tudunk tenni, hogy nem hagyjuk felzaklatni magunkat ezzel, már nyert ügyünk van. Ő ugyanis dominálni, győzni, uralni akar egy olyan helyzetet, ami nem létezik. Neki fontos. Ne emeljük fel őt vagy a helyzetet azzal, hogy mi is fontossá tesszük a hülyeségét.

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Westend61