Szabó Anna Eszter: Talán egyszer nem érzem majd félelmetesnek, ha nőnek néznek

–

Nők, szépség

Úgy tudom csodálni a női szépséget, hogy néha elgondolkodom azon, ez normális-e. Az okait még keresem. Instán több olyan oldalt követek, amiken a női szépséget jelenítik meg akár aktok, életképek vagy portrék formájában. Sziluettek, közeli részletfotók, filmjelenetek, különböző művészeti alkotások próbálják más-más módokon megfogalmazni a nőiséget.

Néha elgondolkodom, vajon képes lennék-e valaha modellt állni ilyen képekhez. Képes lennék-e valaha nem félszegen, grimaszolva mosolyogni, amikor fényképezőgépet látok? Mernék-e tükörbe nézni, ha vörös rúzs lenne rajtam? Miért olyan nehéz ez?

Őszintén… Ha magamba nézek, tudom a választ.

Fekete, sötétkék, sötétszürke, sötétbarna

Értek traumák kislány koromban, ezek automatikusan blokkolják, hogy kívánatos akarjak lenni. Nincs egy darab, de szó szerint, egyetlen darab mélyen dekoltált ruhám sem. Nincs forrónadrágom, miniszoknyám. Nincs szexi fehérneműm, neglizsém, magas sarkú cipőm. Ékszerem egy gyűrű–nyaklánc-páros, na és a jegygyűrűm.

Van cserébe egy majdnem kizárólag sötét (értsd: fekete, sötétkék, sötétszürke, sötétbarna), minimalista ruhatáram.

Érdekes, nem volt ám ez mindig így. Voltak periódusok, amikor kitörtem ebből a magam által gányolt börtönből, és átestem a ló túlsó oldalára. Drámás gimnazistaként nyilván megvolt a hippigatyás, tiritarka időszakom, és amikor épp tetőzött az Angelina Jolie iránti aktív rajongásom, volt egy műbőr csőruhám, amilyenben ő is volt egy filmbemutatón. Amikor az SZFE-n tévés műsorkészítő szakra jártam, és nap mint nap kamera előtt kellett szerepelni, próbáltam rendszeresen sminkelni, de bevallom, az egész jelenség pokoli idegen volt számomra.

Smink, tükör, önszapulás

Sminkelés közben egyrészt rengeteget kell vizslatni az arcunkat. Ezt nem lehet kikerülni, ki kell ismerni, hogy tudjuk, mi áll jól. Mit érdemes kiemelni, és mit fednénk el inkább. Ez a fajta önvizslatás számomra iszonyú kimerítő lelkileg.

Aki picit is ismer, tudja, hogy hajlamos vagyok minden apró dolgot túlagyalni, hát ilyen vagyok akkor is, ha csak egy leheletnyi sminket szeretnék épp feldobni. Pillanatok alatt eljutok odáig, hogy basszus, ha a bölcsességfogműtétem után gyógytornáztatom az arcom, akkor nem lennék olyan féloldalas, ha több folyadékot innék, nem lennének már évek óta szarkalábaim, ha jobban odafigyelnék a táplálkozásomra és az életvitelemre, nem lenne mindig hamuszürke az arcom.

Igen, a minta adott: a lényeg, hogy gyepálhassam magam. Nem direkt csinálom. Ez számomra automatizmus.

Ha valaki nem válaszol napokig az üzenetemre, akkor hatvanszor átolvasom a levelem, hogy vajon mi hibádzik benne, amiért nem kapok rá választ. Ha a gyerekek hisztisek, biztos én nem foglalkozom velük eleget, biztos az én feszültségem ragadt át rájuk. Ha a férjemmel van konfliktusunk, akkor is természetesen csakis én lehetek a hibás. Ez az egy, amihez nem kell megerőltetnem magam. Egy kis önszapulásért.

Önmagam legnagyobb ellensége vagyok. Mint anno a testem, ami elárult, és hamarabb vált nővé, mint én.

Sokan azt hiszik, azért nem sminkelek, mert én vagyok a mezítlábas hippi, a nagy környezetvédő, de ez véletlen egybeesés.

Sose voltam nagy sminkelős, amikor igen, olyankor is inkább fapadosan próbálkoztam, sose bírtam sokat pepecselni, kísérletezni. Ha valamilyen szerepléshez profi sminkes keze közé kerültem, mire elkészültünk, egy vadidegen nézett vissza rám. Nem éreztem a késztetést, hogy csábosan csücsörítsek magamra. Pár próbálkozástól eltekintve a körmömet se nagyon festettem sosem. Röhejesnek érzem magam, amikor ki vagyok díszítve. Olyannak láttam magam mindig, mint a kislányok azokban a szörnyű szépségversenyes műsorokban, nagyjából annyira éreztem magamhoz illőnek a sminket. 

Türkiz haj, tetoválás, önkifejezés

Amikor elkezdtem természettudatos szempontok alapján élni, pont kapóra jött, hogy alapvetően nem sok mindenről kell lemondanom. Mindig is untam a vásárlást, így a minimalizmus nem okozott gondot.

Egyedül a hajam türkizre festése, ami valamiért megmaradt, környezetvédelem ide vagy oda. Ez a haj, amire szükségem van, ami az öngondoskodásom, önkifejezésem része. Nincs benne semmi végzetasszonyoskodás, nem különösebben szexi, csak simán… valamilyen. Mindig is a tengerben éreztem a legszabadabbnak magam (bár több mint tíz éve láttam utoljára tengert), imádtam kislányként a hableányokat, kicsit mintha ez a türkiz lenne a természetes hajszínem. Ugyanígy a tetoválás is hasonló nekem, azon túl, hogy az önkifejezés része, ápol, eltakar és közelebb hoz ahhoz, akinek valójában érzem magam a klasszikus nőies alakom alatt.

Szükségem van ezekre. Érdekes, mert az említett dolgok amúgy sokkal radikálisabbak, mint egy akár erős smink, hiszen tartósak, szóval bele lehet kötni abba, amit mondok, de azt sosem állítottam, hogy következetes ember vagyok. 

Olyan keveset foglalkozom igazán magammal, hogy ezt a két dolgot nem akarom még magamnak sem megmagyarázni, csak simán csinálom, és hálás vagyok, hogy valami olyasmi tud örömöt szerezni, ami a megjelenésemmel kapcsolatos.

Az arcomat még mindig nem ismertem ki igazán, van, hogy szépnek látom, van, hogy végtelenül rusnyának, betegesnek, fakónak, bánt, hogy anno a fogműtétem miatt sérült valami idegszál és azóta teljesen aszimmetrikus a mosolyom, viszont legalább tiszta a bőröm, és ezért például hálás vagyok. Ahogy a szememet is egészen bírom, a szüleim és a nagymamám laknak benne, és ezt szeretem.

A testemmel amúgy – felnőtt fejjel tudom – semmi baj nincs. Van rajtam némi fölösleg két gyerek és rengeteg stressznassolás után, de alapvetően homokóraalakom van, nagy mell, kerek fenék, tolerálható mennyiségű narancsbőr, megpattant erek, de az eszemmel tudom, hogy az alakom rendben van.

Tudom, hogy volt idő, amikor ez volt a szépségideál. A fejemben, a lelkemben ennek a testnek igenis járnának a mélyen dekoltált ruhák, a szexi göncök, az érzéki táncmozdulatok, a résnyire nyitott száj, a magabiztosság.

Ám be kell érnie ennek a testnek velem, aki buggyos török- és kertészgatyákban, oversize ruhákban és pantomimes fekete szettekben érzi a legjobban magát, mezítlábas cipőkben és smink nélkül.

Ha valahol jelenésem van, de nagyon nehéz éjszakám volt, akkor feldobok egy korrektort a szemem alá, szempillaspirált, minimális pirosítót, ajakbalzsamot, és kész. Ilyenkor nem szebbnek érzem magam, inkább azt mondanám, hogy kevésbé felkavaró tartalomnak.

Talán, egyszer

Most visszaolvasva, amiket eddig írtam, azt hiszem, tudom, mi járhat a fejetekben. Tudom, hogy nem normális, ahogy gondolkodom. De higgyétek el, nem csak rossz oldala van ennek…

Egyrészt, nem bánom, hogy smink nélkül inkább érzem magam biztonságban, mint sminkben. Azt sem bánom, hogy nem foglal el központi szerepet az életemben, hogy milyen cuccaim vannak.

Számomra teljesen rendben van, hogy a csodaszép tusvonalakat és a hibátlanul felkent rúzst más nőkön csodálhatom.

Amúgy, ha nagy ritkán sminkelek, az fix, hogy éjszaka elfelejtem lemosni, ami ugye csúnya támadás a bőrünk és a reggeli tükörképünk ellen is, szóval tényleg úgy látszik, alkalmatlan vagyok rá.

A szexi ruhák hiányát sem érzem égetőnek, bár, ha nem kellene giga nagyimelltartókat hordanom, egy mély hátkivágású felsőt kipróbálnék, de sem a magas sarkú, sem a körömlakk nem olyasmi, amiknek a hiányától rosszul érezném magam.

Ami igazán zavar, az, hogy a lelkem mélyén rejlő okokat nem poroltam még le eléggé, nem pakoltam el őket a megfelelő helyre. Lehet, ha megtenném, akkor én lennék a szemhéjtus királynője, ki tudja, talán türkiz rúzzsal sokkolnám a környezetemet, és tengerszínű karmokkal.

Talán egyszer megtörténik.

Talán egyszer elengedem azt a kislányt, aki el akart tűnni a kíváncsi szemek és kezek elől, aki abban nőtt fel, hogy rejtegette magát.

Talán egyszer nem érzem majd félelmetesnek, ha nőnek néznek.

Talán egyszer nem szégyellem majd magam azért, mert nem vagyok már kislány.

Addig is, annak azért örülök, hogy legalább rátaláltam a türkiz hajamra és a tetoválásaimra, amelyek közelebb hoznak önmagamhoz, amelyek arra ösztönözzek, hogy foglalkozzam magammal, az önkifejezéssel.

Van ugyanis egy kicsi lányom, aki először napocskát és virágot fest, majd a következő pillanatban már az arcát pingálja, pörgős szoknyában pipiskedik, és úgy vonaglik, mintha mindig is ez vette volna körül.

Pedig nem ez veszi körül, ez bizony belőle fakad, és én nem akarom letörni a saját frusztrációim miatt.

Igyekszem többet nézni magam a tükörben. Jobban tisztelni a testem, kiismerni az arcom, önostorozás nélkül. Megbocsátani neki. Megbocsátani magamnak. Szeretni magam, szégyenérzet nélkül. Lehet, hogy akkor sem fogok sminkelni, ha ezt elérem, csak akkor más lesz már a háttere.

Hiszen sok magyarázat lehet arra, hogy ki miért nem szokott, miért nem szeret sminkelni.

Az enyém egyelőre ez. Púder nélkül.

Szabó Anna Eszter