„A gyerekeink által majdan választható szakmák fele ma még nem is létezik!” – Beszélgetés a jelen és a jövő egyetemeiről dr. Tóth Ágnessel, a Metropolitan vezetőjével

–

Kurucz Adrienn/WMN: Közeleg a felvételi jelentkezések határideje. Mire számítanak a felsőoktatási intézmények az idén, mekkora lesz az érdeklődés a továbbtanulás iránt, mik az előrejelzések és az elmúlt évek tapasztalatai?

Dr. Tóth Ágnes: Furcsa év ez a 2021-es, minden jel arra mutat, hogy az online jelenlét meghatározó lesz végig, de nyárig biztosan. Ez a körülmény nagyon erősen befolyásolja a hallgatókat. Más a nemzetközi piac, mint a magyar. Külföldön sok hallgató döntött úgy, hogy elhalasztja a tanulmányait (huszonöt százalék körülbelül!), emiatt sok egyetem például Nagy-Britanniában úgy határozott, hogy lejjebb viszi a felvételi ponthatárokat. Magyarországon – érdekes módon – ez fordítva van: sokkal több hallgatóra számítunk. A keresztféléves jelentkezések adataiból lehet következtetni a szeptemberben induló képzések népszerűségére, és tavaly ősszel a Metropolitan Egyetem keresztféléves képzéseire harmincöt százalékkal többen jelentkeztek. Ennek az az egyik oka biztosan, hogy sokan megkapták a diplomájukat 2020-ban (akik korábban azért nem kapták meg, mert nem volt nyelvvizsgájuk, ám a pandémia miatt enyhítettek a szabályozáson), és most jelentkeztek a mesterképzésre. Arra számítunk tehát, hogy több felvételizőnk lesz.

K. A./WMN: Hogyan érinti a már felvett hallgatókat, hogy online oktatás folyik lassan egy éve? Nem veszi el a kedvüket a tanulástól? Hiszen az iskola nemcsak képzési hely, de egy fontos közösségi helyszín is – már amikor fizikailag is jelen lehet az ember.

T. Á.: A járvány okozta bezártság nem jó, de mivel nincs más alternatíva, kénytelenek a hallgatók az online közösséget választani, ami még mindig jobb, mint a semmilyen. Nehéz úgy közösséget formálni, hogy korábban nem találkoztak a diákok, gondolok itt az elsősökre. A felsősöknek könnyebb, voltak már közös élmények, amelyekre lehet építeni. Nem jó ez a helyzet senkinek, de az online oktatás a lehető legjobb megoldás – ezt pedig a hallgatók elfogadják.

K. A./WMN: Milyennek látja az egyetemi oktatás jövőjét, hogyan fog átalakulni? Nekem úgy tűnik, nemcsak az oktatás módja változott sokat az utóbbi években, de a célja is.

T. Á.: Ez így igaz! Maga a világ változik folyamatosan, és egyre gyorsabban, erre kell a felsőoktatásnak reagálnia. Ma már elsősorban nem az egyetemi években megszerzett konkrét szaktudás az, amire a jövőnket építjük. Olyan gyors a fejlődés, hogy amit egyik nap megtanulunk, talán rövid idő múlva már nem lesz naprakész ismeret.

Mindannyian tapasztalhatjuk a mindennapokban: nem állhat le senki a tanulással a diploma megszerzése után, folyton új készségekre, ismeretekre van szükségünk a boldoguláshoz. Ráadásul a most még iskolába járó gyerekeink által a jövőben választható szakmák fele ma még nem is létezik!

Az egyetemen tehát elsősorban azt kell megtanítani, hogy mihez kezdjen az ember a változással, és azt is, hogyan szelektáljon a rázúduló rengeteg információ közül, hogyan hasznosítsa a számára fontos elemeket. A tradicionális oktatási módszereknek leáldozott. Sokan hangoztatják, hogy a gyakorlati képzésen kellene lennie a hangsúlynak. Csakhogy, ha a most aktuálisan használható gyakorlati tudnivalókra fókuszál az egyetem, akkor a hallgató nehezen alkalmazkodik majd ahhoz, ha egy-egy területen ez a gyakorlat megváltozik, márpedig meg fog. Éppen ezért a szaktudás alapjainak átadása mellett a készségfejlesztés is nagyon fontos.

Egyre több feladatot átvesz tőlünk a számítógép, ám bizonyos területeken az ember szerepe még fontosabbá válik. Nehezen automatizálható az emberek közti interakció, a kreatív gondolkodás, az intuíció.

K. A./WMN: Úgy tűnik, a hallgatói elégedettség egyre fontosabb az intézményeknek, legalábbis ezt kommunikálják. Ez régen egészen másként volt („örüljünk, hogy felvettek és oda járhatunk”, én például ezt éreztem a levegőben húsz évvel ezelőtt az ország egyik elitegyetemén). Mi változott? Miért szempont ma sokkal inkább, hogy egy diák jól érezze magát az iskolában (és most a felsőoktatásra gondolok, ahol felnőttek tanulnak, nem kisgyerekek, akiknél tudjuk, nem is nagyon válik be más, mint az élményalapú tanulás)?

T. Á.: Nincs ez másként a felnőtteknél sem: a tanulás akkor hatékony, ha élményekhez, érzésekhez kapcsolódik. Az élményektől válik aktívvá a hallgató. Ha sok munkát tesz bele önként a képzésbe, ha nem a „papírra hajt”, és a megúszásra, akkor sokkal messzebbre jut, ez nyilvánvaló.

A hallgatói elégedettség több dolgot is takar. Egyrészt azt, hogy érezze jól magát az ember az iskolában, mert akkor lesz motivált a tanulásra. Másrészt, hisz a felsőoktatásról beszélünk, akkor lesz egy hallgató elégedett, ha a képzés után úgy érzi, érdemes volt azt végigcsinálnia, értékes a tudása, a diplomája, a munkaerőpiacon van presztízse a végzettségének. Az egyetemek hagyományosan olyasféléket szoktak vizsgálni, hogy hány kreditet gyűjtöttek a hallgatók, milyen publikációs tevékenysége van az oktatói közösségnek, de létezik egy szerintem fontosabb mérés, az NPS (net promoter score), az elégedettség mérése, amely egy olyan egyszerű, ám annál informatívabb alapkérdést tartalmaz, hogy a hallgató ajánlaná-e a képzést az ismerőseinek. Hosszú távon az oktatói tevékenység sikerét az erre a kérdésre adott válaszok mutatják meg leginkább. Mi két éve vezettük be az NPS-mérést, és elnök-vezérigazgatóként azt mondom, ez a legfontosabb mutatónk az egyetemen, mutatja, hogy jó irányba megyünk-e.

K. A./WMN: Hogy látja, megváltozott-e a tudás, a műveltség értéke az utóbbi évtizedekben? Számít-e, mi van a fejünkben, ha minden ott van a telefonunkban, és a szükséges információ kikereshető fél perc alatt?

T. Á.: Valóban gyakran fel szokott merülni a kérdés, hogy a lexikális tudásnak van-e jelentősége ma, kell-e erőltetni bizonyos információk megjegyzését. Én erre azt tudom mondani, hogy

a gondolkodás lényege nem az, hogy visszamondunk bebiflázott adatokat, hanem hogy bizonyos adatok között kapcsolatot találunk. Nagyon is számít a műveltség: minél több dolgot megtanultál, annál több dolog között tudsz összefüggéseket találni,

annál hatékonyabb a gondolkodás, a kreatív problémamegoldás, annál értékesebbek a beszélgetések, amelyeket másokkal folytatunk. Persze vannak olyan száraz adatok, amelyeket nem szükségszerű feltétlenül észben tartani, ami fontosabb: a minket körülvevő világ jelenségei mögötti logikát érteni.

K. A./WMN: És a forráskritika szempontjából sem lényegtelen a műveltség, hiszen a netes információözönből ki kell tudni szűrni az álhíreket, téves információkat, különben kiszolgáltatottá válunk, félrevezetnek bennünket esetleg, ez korunk egyik legnagyobb veszélye.

T. Á.: Tökéletesen egyetértek. Az oktatás fontos feladata megtanítani a hallgatókat arra, hogyan szelektálják az információkat, miután többféle forrásból is tájékozódtak (és több irányból is megvizsgáltak egy kérdést), és miként szintetizáljanak, azaz hogyan összegezzék a tanulságot.

K. A./WMN: Ha megkérdezné a gyerekem: anya, miért menjek egyetemre, akkor mit feleljek neki? Miért lesz jó neki, ha szerez egy diplomát?

T. Á.: A rövid válaszom az a kérdésre, hogy miért menjen egyetemre, hogy mert egyetemre járni jó. Az universitas szó azt jelenti, közösség. Oktatók és hallgatók közössége. Önállóan is tudunk tanulni, akár egyetemi képzések is elvégezhetők autodidakta módon. Az is egy út, de másfajta út, mint a közösségi tanulás, amely élmény: a közösen megszerzett tudás óriási motivációs erővel bír. Ezért is van, hogy az online kurzusokon a lemorzsolódás mindig jelentős.

Miért megy el valaki koncertre, ha meg tudja hallgatni otthon is ugyanazt a zenét? Azért, mert közösségben egészen más az élmény. Ez van az egyetemen is, olyan emberekkel találkozunk, akikkel hasonló az érdeklődésünk, az oktatók pedig tudásuk, tapasztalatuk révén az információkat speciális rendszerekbe tudják illeszteni. Emellett a szakmai kapcsolatok kiépülése sem utolsó szempont a jövő alakulása felől nézve. 

K. A./WMN: Sokszor hallani azt a közhelyet, hogy túl sok a (kamu)diplomás és kevés a jó szakmunkás. Igaz ez? Biztosabbra megy ma az, aki akár érettségi után megtanul egy szakmát gyorsan?

T. Á.: Ha az a cél, hogy minél gyorsabban keresőképessé váljon egy gyerek a családban, akkor egy szakma kitanulása valóban jó út lehet, például jó asztalosmesterből nagy a hiány. Mégsem mondhatjuk, hogy nyugodtabb lehet egy szülő a gyereke jövője felől, ha betuszkolja valahová szakmát tanulni. A legfontosabb biztosíték a jövő szempontjából az, hogy az ember élvezze, amit csinál. Ha az anyagi sikert nézzük, akkor is igaz ez. Abban tud sikeres lenni az ember, amit örömmel végez. Lelkesedés és életkedv nélkül mindegy, hogy milyen területen helyezkedem el.

K. A./WMN: Visszatérve a papírszerzésre kicsit: kivédhető-e egy tizennyolc éves, esetleg önmagában még bizonytalan pályaválasztó esetében, hogy olyan szakra menjen, ami divatos, ám csak feleslegesen öl bele pénzt, energiát, mert nem az ő útja?

T. Á.: Tény, hogy sokan bizonytalanok tizennyolc évesen azzal kapcsolatban, hogy merre induljanak – én is az voltam. Az önismeretnek ekkor még fejlődnie kell, és sok lehetőség csak később nyílik meg. Az egyetem jó közegét adhatja ennek az érési folyamatnak, és egyben némi haladékot jelent a végső döntésig.

Az a lényeg, hogy az irányt soha ne a papírszerzés motiválja, hanem az érdeklődés,

konkretizálni a szakmaválasztást pedig lehet pár évvel később is, felsőbb évesként.

K. A./WMN: Mit jelent a Metropolitan Egyetemen használt „portfólióalapú oktatás” kifejezés?

T. Á.: A cél az, hogy a diákok folyamatosan, dokumentálva monitorozzák önmagukat, megismerjék a készségeiket, képességeiket, és kapcsolódjanak az ezekhez illeszkedő, ezeket még tovább fejlesztő kurzusokhoz. Készítünk az egyetem kezdetekor egy kompetenciafelmérést a hallgatókkal, és a tanulmányok befejezésekor is. Nagyon izgalmas látni a különbséget, a fejlődést. A portfólió dokumentáltsága pedig egy praktikus eszköz a kezükben, ha el kívánnak helyezkedni. Ez az akár az önéletrajzhoz kapcsolható portfólió konkrét projekteket, tanulási elemeket tartalmaz, amelyekkel jól szemléltethető, mi mindenhez ért a pályakezdő, ez egy állásinterjún nagyon jól jön. 

K. A./WMN: Régen egy életre választottak foglalkozást az emberek. Mi a tapasztalat, ma hány évre választunk? Mely területeken számíthatnak a diákok arra, hogy biztosan el tudnak majd helyezkedni pályakezdőként, és jól is fognak keresni?

T. Á.: Régen örültek az emberek egy „nyugdíjas állásnak”. Ma átlagosan kétévente váltanak munkahelyet a fiatalok. Van, aki ennél is gyakrabban. Nem tudjuk megmondani ma egy hallgatónak, hogy pontosan mit fog csinálni majd az első, második, sokadik munkahelyén, meddig marad itt vagy ott, még azt se, hogy egészen pontosan milyen szakmák, pozíciók lesznek a piacon a jövőben, úgyhogy a biztonságérzetet nem lehet a kiszámíthatóságra, állandóságra alapozni. Amire alapozni lehet, az az önismeret, a kreatív gondolkodás, a rugalmasság. Ezt kell fejlesztenünk az oktatásban.

K. A./WMN: A rugalmasság, alkalmazkodóképesség fejleszthető, vagy inkább személyiségfüggő?

 T. Á.: Minden ember rugalmasnak és alkalmazkodásra alkalmasnak születik, a kisbabák, kisgyerekek hihetetlen sebességgel változnak. A kérdés az, meg tudjuk-e magunkban őrizni a nyitottságot, a szándékot a fejlődésre. Olyan nincs, hogy valaki kész van.

Megszereztem a diplomát, igen, remek, de innen is menni kell tovább. Nap mint nap. Az alkotási folyamat nem fog véget érni.

K. A./WMN: Az „alkotóegyetem”, ami a METU szlogenje, tehát azt jelenti, hogy magunkon dolgozunk?

T.Á.: Igen, de a legfontosabb üzenet az, hogy nálunk nem hallgatók vannak, hanem alkotók. Aktív résztvevők, egyenrangú partnerei az oktatóknak, akik mentorként segítik őket. A diákok tudatosan alkotják meg a már említett portfóliójukat a képzés során, és építik a saját brandjüket. A sikeres alkalmazkodáshoz komoly önismeretre van szükség. Ennek megszerzése a cél. 

K. A./WMN: Mi a helyzet a felnőttképzéssel? Milyen motivációkkal ülnek vissza ma emberek az iskolapadba?

T. Á.: A levelező képzésre jelentkező hallgatóink általában néhány évvel idősebbek, mint a nappalisok. Tipikusan több év munka után érkeznek, és van egy olyan nemzetközi trend, hogy a posztgraduális képzések választásánál szempont, hogy rövid legyen a képzési idő. Nem a papírért tanulnak ezek az emberek, hanem konkrét készségek megszerzésén dolgoznak, a saját szakterületükön képzik tovább magukat. Hosszabb alapképzésre akkor jelentkeznek, ha valami egészen mást szeretnének csinálni, mint addig. Ilyenkor több évre is visszaülnek az iskolapadba, ez ma már egyáltalán nem ritka, kétszer, háromszor is előfordulhat az életünk során, a gyorsan változó világ ezt is magával hozza.

K. A./WMN: Nemrégiben készítettem interjút egy, a felsőoktatásban szintén fontos szerepet játszó nővel, konkrétan a Pécsi Tudományegyetem egyik dékánjával. Tendencia mostanában, hogy a nőket könnyebben „odaengedik” az egyetemek korábban meglehetősen férfiközpontú vezetőségébe? Vagy hibás a következtetésem (és korai az örvendezésem)?

T. Á.: Úgy gondolom, nem beszélhetünk „tendenciáról”, a felsőoktatásban is az a jellemző, ami más területeken: a felső vezetésben kevesebb a nő. Holott az oktatásban amúgy több nő dolgozik, mint férfi. A változáshoz két dolog kell: a nők elhiggyék magukról, hogy alkalmasak vezetőnek, és a környezet partner legyen ebben.

Szokták mondani, hogy a nők jobb vezetők, mint a férfiak. Ez így nem igaz. Van jó vezető a nők és férfiak között is. És rossz is. Csak azért, mert nő valaki, még nem biztos, hogy empatikusabb, jobban bánik az emberekkel.

Tény, hogy a sikeres vezető képe is változóban van. Az autoriter vezetők kora leáldozott, az empátia, a közösségformálás, az, hogy csapatként menjünk előre, sokkal fontosabb, és ez kedvez a női vezetőknek, mert őket kevésbé motiválja a versenyszellem, mint a férfiakat.

Tőlem gyakran kérdezik, milyen női felső vezetőnek lenni, és erre azt szoktam válaszolni, hogy a munkámban nem foglalkozom azzal, hogy nő vagyok. Minden helyzetben szakmailag vagyok jelen, nem nőként, és így, ezt tapasztaltam, a környezetem sem foglalkozik ezzel a kérdéssel.

K. A./WMN: Mesélne nekünk kicsit a saját életútjáról? Miért lett szívügye a felsőoktatás, a végzettségei (matematikus, informatikus, közgazdász), és tapasztalata alapján sokfelé, a nemzetközi versenyszférában is tárt karokkal várnák.

T. Á.: Tizenegy éve fonódott össze az életem a METU-val, de korábban is felsőoktatásban dolgoztam, voltam tanácsadó, távoktatási programok fejlesztésén is dolgoztam, marketing területen is tevékenykedtem – a doktori disszertációm is ehhez a területhez köt, a tudományos munkám és az üzleti karrierem így összekapcsolódik. Annál izgalmasabb dolgot elképzelni sem tudok, mint az emberek életét ennyire meghatározó dologban, az oktatásukban részt venni. A felsőoktatásnak alapjaiban kell megváltoznia ahhoz, hogy jól működjön, és ez a változás az én legfontosabb motivációm. Egyébként én úgy érzem, a versenyszférában dolgozom, hiszen egy olyan felsőoktatási magánintézményt vezetek, amelyet befektetők pénze működtet, tehát a pénzügyi, piaci elvárások is jelen vannak velem kapcsolatban.

K. A./WMN: Szeretett egyetemre járni?

T. Á.: Jártam több egyetemre is, akkor szerettem, amikor úgy éreztem, olyan emberek között vagyok, akiket hasonló dolgok érdekelnek, mint engem. Tizennyolc évesen úgy választottam szakot, hogy miből a legjobbak az esélyeim: matekból és fizikából voltam erős. De már az egyetemen rájöttem, hogy nem leszek matematikus, mert sokkal jobban szeretek emberekkel foglalkozni. A közgazdaságtan jobban illett hozzám.

K. A./WMN: Úgy tudom, két gyermeke van. Anyaként milyen oktatási modellben hisz, mi vált be önöknek, milyen elvek szerint terelgeti őket a pályaválasztás felé?

T. Á.: Még kicsik: a lányom kilencéves, a fiam ötéves, óvodás. Anyaként is hasonlóan látom az oktatási rendszert, mint intézményvezetőként. Nem az a lényeg számomra, hányast kap a gyerekem, hanem az, hogy élvezze a tanulást, az olvasást. Ezt fogom szem előtt tartani mindig, úgy keresni intézményt, hogy élményt jelentsen számukra az iskola, ne nyűgöt!

Kurucz Adrienn

Képek: Chripkó Lili/WMN