A felsőoktatás olyan, mint egy űrséta

–

A tanulás tanulható

A gimi, ahova jártam, a környék egyik elismert versenyistállója volt. Ebből következett, hogy a kiváló eredmények és legalább két nyelvvizsga a végzős évre szinte alapelvárásnak számítottak, ahogy az is, hogy orvosira, jogra vagy legvégső esetben valamiféle mérnökire jelentkezett mindenki. Erősen tartotta magát a gondolat, hogy a bölcsészek „büfészakosok”, és valahogy az is természetesnek tűnt, hogy mindegy, mit csinálsz majd a felnőtt életedben, biztosan kiemelkedő leszel benne, ha ebben az iskolában tanultál. És akkoriban úgy látszott, mindenki pontosan tudja is, mit akar csinálni. Mármint engem kivéve, persze.

Nekem ugyanis fogalmam sem volt arról, mi az, ami nekem való. Pechemre viszont elég pontom volt ahhoz, hogy bármelyik szakra felvegyenek. (Tudom, tudom, ezek ám a problémák!) Így végül enyhe szülői nyomásra – persze sok-sok ötlet és tanács meghallgatása után – pszichológia szakra jelentkeztem. Fel is vettek, sajnos. Ugyanis hiába volt a kezemben a lehetőség, hiába volt az enyém a hely, amire sokszoros túljelentkezéssel rajtam kívül még ezrek várakoztak, néhány év alatt kibuktam.

És még csak nem is feltétlenül azért, mert megrészegített a főváros vibrálása vagy a szülőktől való eltávolodás mámora! Bár tény, hogy ez is igencsak közrejátszott a csúfos kudarcban, a valódi ok ennél sokkal prózaibb volt:

képtelen voltam rájönni, hogy melyik szakkönyvet kell tényleg elolvasni, nem tudtam priorizálni a feladatok között, rosszul osztottam be az időmet, tévesen becsültem meg az egyes részfeladatokhoz szükséges időt, és hajlamos voltam elveszni azokban a lényegtelen részletekben, amik számomra baromira izgalmasnak tűntek.

Így aztán nem meglepő, hogy az első vizsgaidőszakba majd’ beledöglöttem. Csak sajnos a másodikba és a harmadikba is. A hatodik félév után halasztottam – és mivel meggyőződésemmé vált, hogy tök hülye vagyok, akinek esélye sincs egy diplomára, inkább dolgoztam egy évet.

Később, a második nekifutás sokkal jobban ment… Ugyanazon az egyetemen, ugyanazon a karon.

Hogy miért? Tény, hogy a második esetben tudtam, mit akarok és miért, ahogy az is, hogy fantasztikus tanáraim voltak, ráadásul az évek alatt értem is valamicskét. (Egyes korabeli beszámolók szerint nem eleget, de az biztos, hogy a kudarcaim által fejlődtem.) Így utólag úgy vélem, másodszorra főleg azért sikerült eljutni az államvizsgáig, mert a tanulás módszertanáról, a jó és rossz gyakorlatokról, a feladattervezés fontosságáról és a felelősségvállalásról a munkaerőpiacon és a „tanulás tanítása” óráin is sokat tanultam.

Egyetemi paradoxon: vannak tapasztalataid, mégsem tudod, mit és hogyan csinálj

Emlékszem, tizennyolc évesen számos dologról megingathatatlan véleményem volt. Biztosra vettem például, hogy aki elmúlt harminc, az már felnőtt, és tudja, mit csinál – ezen persze most, húsz évvel később jókat kacarászom –, ahogy azt is, hogy az egyetemre való bejutás volt az életpályám egyik legnehezebb feladata. (Mentségemre szóljon, épp három perccel voltam azután, hogy sikeresen abszolváltam az érettségit, amiről előtte éveken át hallgattam, hogy az a Nagy Megmérettetés, ami majd embert farag belőlem. Aha. Közben meg a leghúzósabb érettségi nap is könnyed nyári séta egy – például – statisztika III. vizsgához képest.)

„Aki eljut az egyetemig, annak már van legalább 12 évnyi tanulási tapasztalata” – mondja Dr. Gerő Péter tanár, a felnőttkori tanulás szakértője. „Mégis az a legvalószínűbb, hogy soha korábban nem volt annyira magára utalva, mint a felsőoktatásban. Az általános- és középiskolának végül is a tanuló és a szülő együtt az »ügyfele«, hiszen még a középiskola végén nagykorúvá váló tanuló sem egyedül intézi az ügyeit. Ehhez képest

a felsőoktatás olyan, mint egy űrséta: teljesen egyedül az univerzummal – oktatókkal, tanulmányi ügyintézőkkel, évfolyam- és csoporttársakkal – szemben.”

Dr. Gerő Péter pedig tudja, mit beszél, hiszen nemcsak magát képzi folyamatosan, hanem a diákságot is: tananyagot ír, oktat, vizsgáztat. Épp ezért látja pontosan, milyen nehézségekkel, elakadásokkal küzdenek a fiatalok az első egyetemi évek során.

„A középiskolában még akadnak kiskapuk és javítási lehetőségek, a felnőtt életben viszont mindennek következménye van” – mutat rá a szakember. „Tévesen töltötte ki az időbeosztási táblázatot? Késve adta le a házi dolgozatot? Rosszul írta fel a vizsga időpontját? Sajnáljuk: pótvizsgadíj befizetése a kettes ablaknál, évhalasztást kérő űrlap az »Ügyintézés« menüben, és a következő három vizsgaidőpont betelt – ha emiatt egyazon napon két vizsgája lesz, oldja meg!”

Mint mondja, ebben a szülő akkor sem tud segíteni, ha a fiatal még mindig egy háztartásban él  a családdal.

Az egyedüllét érzését viszont nemritkán tovább erősíti, hogy sok egyetemista számára a felsőoktatásba való belépés egyben költözést is jelent. Például albérletet, annak minden nyűgével együtt.

„A legnagyobb kihívás a fiatal számára önmaga megszervezése: olyan intéznivalókkal szembesül, amelyek korábban úgy oldódtak meg, úgy álltak rendelkezésére, hogy talán észre sem vette őket.

Az adaptálódás képessége pedig valójában ugyanazon múlik, mint a sikeres sportolóvá válásé: komolyan kell venni az edzéseket akkor is, amikor még soká lesz a verseny; be kell tartani az edző instrukcióit akkor is, amikor nem látszik az értelmük – és persze jó »edzőt« kell választani. Emellett pontosan annyiszor kell felállni, ahányszor padlóra kerülünk, nem pedig eggyel kevesebbszer” – mondja Gerő tanár úr.

A szakember szerint az egyetemi élet során a szülők számára az a legnehezebb, hogy a család a napi teendőkben és a tanulásban valójában semmilyen érdemi segítséget nem adhat a fiatal számára, hiszen más helyett tanulni, más helyett időbeosztást készíteni nem lehet. Ügyintézni sem: ha a szülő megjelenik, mondjuk, a Tanulmányi Osztályon a lánya-fia helyett intézkedni, reklamálni – dr. Gerő azt mondja, előfordul az ilyesmi –, az minimum kellemetlen.

„Ezzel szemben az érzelmi háttér, az érzelmi biztonság megadásával a szülő csodát tehet” – hangsúlyozza a szakember. Mint mondja: „Mivel nincsenek univerzális mesterfogások, mindenkinek egyedül kell kitapasztalnia, hogy számára mi működik hatékonyan. Egyik ember olvasva tanul jól, a másik videót néz. Az egyik akkor tud jól koncentrálni, ha egyedül és csendben van, a másik könyvtárba jár, a harmadik zenét hallgat. Az egyiknek délelőtt tízkor fog legjobban az agya, a másiknak este tízkor. Ki kell próbálni, kinek mi válik be. Ez persze néha pillanatnyi zökkenőkhöz, kudarcokhoz vezet – de hát, ahogy mondják, a jó döntések tapasztalatokon alapulnak… a tapasztalatok pedig a korábbi rossz döntéseken. Ezek feldolgozásában pedig sokat segíthet a szerető-megtartó családi közeg.” 

Az egyetem tényleg az életre nevel

Akinek volt már hivatalos munkahelye, az tudja, hogy önmagunk pozicionálásához többnyire nem elegendő a szaktudás és a hozzáértés: jókor kell lenni jó helyen, érdekesnek, izgalmasnak, potenciálban gazdagnak kell mutatkozni. Harminc másodpercben kell felvillantani azt a bizonyos pluszt – ehhez pedig az egyetemen is jócskán gyűjthetünk tapasztalatokat.

„Azt szoktam mondani a tanítványaimnak: képzeljék el, hogy az oktató ott ül az irodájában. Este van, és az asztalán a harminc beadott dolgozat közül még csak tizenegyet nézett át: hátravan tizenkilenc. A házastársa már kétszer telefonált, hogy miért van bent megint estig. És ebben a lelkiállapotban leveszi a kupac tetejéről az ő dolgozatukat… Vagyis most kell olyan első bekezdést látnia, most kell olyan dolgozatszerkezetet felfedeznie, hogy elmúljon a fáradtsága” – mondja dr. Gerő.

„Az egyetem a tantárgyakon kívül azt is tanítja, hogy dolgozóként a fiatalok a felettesükkel, vállalkozóként egy befektetővel hogyan kommunikáljanak, amikor számára ők talán csak egy számot jelentenek a statisztikában, míg számukra meghatározó fontosságú, hogy milyen benyomást keltenek.”

A szakember azt mondja, ő például sokéves tapasztalata ellenére, a mai napig rendszeresen hangosan olvassa fel egy-egy írását, mielőtt véglegesíti azt, mert így jobban érzi, pontosan milyen benyomást kelt vagy kelthet az az olvasóban. Bevallom, én is rendre így járok el, szóval van, akinek ez jön be, dr. Gerő azonban úgy véli, mindenkinek a saját útját kell bejárnia, a saját megoldását megtalálnia. 

A siker titka a jó időmenedzsment

A szorgalmi időszak olyan, mint azok a babák, akik az első hat hétben tényleg csak esznek és alszanak. Ígéretes, boldogító, megnyugtató és örömökkel teli, így az elsőgyerekes szülőnek eszébe sem jut, hogy később esetleg máshogy is lehet. És néha lesz is.

A szorgalmi időszakban tehát a fiatal még boldog és önfeledt, élvezi, hogy kiszabadult a szülői kontroll alól, hogy azt és akkor csinálhat, amit és amikor akar, hogy nem kell időre hazaérnie. Persze vannak beadandók, kötelező megjelenések és feladatok, az esték azonban a barátokkal, bulikkal, élményszerzéssel telnek. Aztán jön a feketeleves.

„Sok tantárgyban az egyetem ugyanolyan szigorúan szervezett, mint a középiskola: például a kémia szakosok laboratóriumi gyakorlata vagy a régészhallgatók terepmunkája éppen úgy helyszínhez, időponthoz kötött, mint az iskolai órák.

Az egyetemista ugyanakkor sok mindenben maga oszthatja be az idejét – és senki nem »vigyáz rá«, hogy ezt okosan tegye”

– mondja dr. Gerő Péter.

Ha a fiatal nem megy be az előadásra, mert az előadó maga írta a tankönyvet, úgyhogy el lehet olvasni, ha a beadandó anyagra adott tíz napból nyolc letelt, de úgy véli, még lehet egy napot csúszni vele, ha a tanulást a vizsga előtti éjszakára hagyja, az az ő dolga. Ha így is sikerül a vizsga, elkészül a beadandó: jó. Ha nem – az egyetemnek, az oktatónak akkor is jó…

„Az egyetem nagy önállóságot vár el attól a hallgatótól, aki feltehetően még nem tapasztalta meg, hogy a vizsga előtti éjszakán nem érdemes tanulni, mert a tudásnak »ülepednie« kell; hogy Murphy elintézi, hogy a nyomtató egy órával a beadási határidő előtt romoljon el. És igaz a mondás, hogy ha egy feladat 90 százaléka elkészül a rá szánt idő 90 százaléka alatt, akkor a megmaradt 10 százalékhoz további 90 százaléknyi idő kell” – sorolja a praktikákat dr. Gerő.

„Az egyetem megtanítja, hogyan zsonglőrködhetünk az időbeosztásunkkal, az energiánkkal, hogy a legtöbbet tudjuk kihozni ebből az időszakból a jó tanulmányi eredmények, de főképpen a saját céljaink érdekében.”

A segítségkérés a felelős útkeresés része

A szakember szerint a gondok, hibák, lemaradások és holtpontok elkerülhetetlenek, ilyenkor pedig gyakran az dönti el a helyzetet, hogy a diák sikerre készül vagy kudarcra számít. Mint mondja, sokféle krízishelyzet adódhat, ezeket pedig leginkább segítséggel lehet megoldani. A titok tehát egyszerű: kérni kell. 

„Saját egyetemista múltamból azt sajnálom legjobban, hogy nem voltak kapcsolataim a felsőbb évesekkel, akik sok tapasztalatot megoszthattak volna velem. Többek között azt, hogy a helyzetem aligha egyedi, és amit tehernek érzek, abban sok esetben a saját rossz előérzetem a leginkább megterhelő” – mutat rá dr. Gerő. „A gondok eltitkolása, kimagyarázása, a körülmények okolása nem vezet sehová; segítséget kérni pedig nem szégyen, hanem a felelős útkeresés része. Van egy mondat, melyet én magam is sokszor használtam, és mindig működött, így a diákjaimnak is rendre megtanítom:

»Bocsánat, elakadtam – hadd kérjek tanácsot, hogy hogyan tovább?«”

Forrás: ITT

Z. Kocsis Blanka