A bulvársajtó már temeti, de ő csak azért is színpadra áll – 70 éves a fülbemászó örökzöldgyártás nagymestere: Phil Collins
Ha elmúltál negyven, egészen biztosan emlékszel rá, hogy a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején az ő slágerei szóltak mindenhonnan. (És három akkorddal tudott úgy varázsolni, hogy azóta se mentek ki a fejünkből a dalai, ha szeretjük őket, ha nem.) A tinédzser gyerekeink talán már a nevét sem ismerik, de azt, hogy „Júbiiiiinmááájhááárt” (Tarzan), persze ők is fújják kicsi kori emlékezetből. Lehet érte rajongani, és lehet fanyalogni is miatta (egy édes, habos sütemény is megosztó, nem szája íze szerint való mindenkinek, és aki kedveli, annak sincs mindig kedve hozzá), de kétségbe vonni, hogy egy zseniális fickó, nem szokás (legfeljebb a zord zenekritikusok körében, akik olykor a keresztvizet is leszedik róla az özönvíz előtti popos irányváltás okán, de ez a rajongókat cseppet sem érdekli). Phil Collins kereken 70 éves lett ma. Kurucz Adrienn írása.
–
2005-ben láttam őt budapesti színpadon. Hatalmas bulit csinált, elképesztő strapabírással ugrált és szaladgált föl-le a színpadon, táncolt, énekelt, nyüzsgött. Megnyerő személyisége, humora át-átcsapott a némiképp érzékelhető fáradtság felett. Valami fura, seszínű kezeslábasban volt, így emlékszem rá, mondtam is a férjemnek, hogy amíg el nem kezd énekelni, simán nézheti bárki a műszaki csapat egyik tagjának, épp csak szerszámosláda nem volt a kezében.
Dobverő viszont igen, és használta is, bár (ezt én például akkor nem tudtam) minden mozdulat fájt neki.
Elmozdult egy csigolyája a sok dobolástól, ami kőkemény fizikai munkával egyenértékű megterhelés a szervezetnek, és bár később megműtötték, a helyzet csak rosszabb lett: Phil Collins ma már kerekesszékkel közlekedik, és ülve énekel.
Pörgetem a neten a friss képeket róla, és nem hiszek a szememnek
Fájdalmas a látvány, hiszen bennem még mindig annak az energikus „mesterembernek” a képe él, aki a színpadon pörgött, miközben ezrek ordították vele a nagy slágereit.
Én is ismertem valamennyit, pedig egyébként nem nagyon hallgattam otthon soha addig se szólóban Collinst, se a Genesis együttest (amelynek a frontembere lett, váltva Peter Gabrielt 1975-ben). De ha nem hallgattam is, tök mindegy, az én generációm minden tagja kívülről fújja szerintem (legalább halandzsaszöveggel) az In The Air Tonight, az Invisible Touch vagy a Groovy Kind of Love című dalokat, meg a többi nagy slágert: Collins valóságos örökzöldgyárnak bizonyult. És igen, ez a generáció, az enyém az elsősorban, amely megtölti a stadionokat, ha fellép valahol a mester (az aktuális turnét épp elhalasztották őszre a járvány miatt).
Szerencsés ember, mondhatnánk, minden összejött neki.
Ötven éve imádja a közönség. Körberajongott frontembere lett egy bandának huszonnégy évesen úgy, hogy külsejében, fizikumában nem volt semmi frontemberes. Gyerekkorában színésznek készült, és lám, filmszerepeket is kínált neki az élet később, erről sem kellett lemondania. Ahogy a budapesti bulin is elmondta, úgy száz ember előtt koncerteztek a Genesisszel a pálya elején. Ma pedig (ezt már nem tette hozzá persze) ő a száz leggazdagabb brit egyike.
Sikersztori valóban. Ám a homlokzat mögött ott van egy csomó szenvedés, kudarc és veszteség is. (Mint általában.)
Ünneplés, mennybemenetel, sztárkultusz – és a csinnadratta epicentrumában áll egy ember, aki a metakommunikációja alapján (nekem mindig ez az érzésem, ha ránézek) mintha soha nem hitte volna el igazán, hogy hova jutott. Egy ember, aki szárnyalt a hivatásában és vergődött a civil pályán, minden privát kapcsolatában.
Élete derekán azt mondták neki, hagyja abba a zenélést. Tönkrement a hallása. Nem hallgatott az orvosokra, kompromisszumos megoldásként egy darabig dzsesszzenekarával lépett fel és filmzenéket írt ugyan, de aztán persze visszatért a stadionokba.
Pedig már nemcsak a fülével volt gond, hanem a hátával is, oda kellett ragasztani a kezéhez a dobverőt, mert a nyakicsigolya-sérülés miatt nem tudta az ujjaival szorítani. Hogy miért nem hagyta abba a dobolást?
Sokszor hangoztatta, hogy ő nem egy énekes, aki kicsit tud dobolni, hanem egy dobos, aki énekelget is
A nagy szerelem számára a hangszer, és aki hallgatta őt figyelmesen, az érti az idézett mondatot. Még a legádázabb kritikusai is elismerik, hogy a dobolásban, na abban kolosszális.
Épp ezért volt hatalmas csapás számára, hogy mostanra fizikailag képtelenné vált rá – ma már 19 éves fia ugrik be helyette.
A fizikai szenvedés mellé társult a szenvedélybetegség, amely akkor hatalmasodott el rajta, amikor az ezredforduló táján egy időre visszavonult. Ha dolgozik se józan, bevallottan egy önpusztító, munkamániás megszállott, de ha nem dolgozik, akkor teljesen elveszti a kontrollt.
Fájdalomcsillapítók, pia, nők
Vagyis egy nő leginkább.
Huszonegy éves volt Orianne Cevey, amikor összekötötte az életét Collinsszal, aki akkoriban, 1999-ben már az ötvenhez közeledett, és háromgyerekes apaként túl volt két házasságon is. Zürichben ismerkedtek meg, a nő tolmácsolt a sztárnak egy fellépés közben. Collins annyira odavolt érte, hogy Svájcba költözött. Sőt, úgy döntött, visszavonul, és a családjának fog élni. Gyerekeik születtek, és Collins valóban évekig cipelte a srácait iskolába, edzésre, egészen apaként viselkedett, amire eddig nem nagyon volt példa – és mód sem, hiszen állandóan turnézott, az első felesége ezért is hagyta el annak idején, miután hazaért egy egyéves körútról (majd rögtön stúdióba vonult, gondolom).
Az idillnek azonban viszonylag hamar vége szakadt, Collinsék 2006-ban elváltak, és Orianne Cevey megkapta minden idők egyik legmagasabb „végkielégítését”, 46 millió dollárt.
Collins igyekezett Svájcban, a gyerekei közelében maradni, a szomszédjukba költözött, és amikor a volt feleség következő házassága is zátonyra futott (egy menő bankárral), újra egymásra találtak. Csakhogy a kapcsolat nem tartott soká, Collins ugyanis rájött, hogy Cevey, aki elvileg a nyilvánosság előtt az ő párja, titokban feleségül ment egy 31 éves férfihoz, sőt be is költöztette új emberét a sztár miami házába, alig lehetett kirakni őket onnan, miután kitört a botrány.
A nő ezután fúriaként járta körbe a sajtót, és azt nyilatkozta Collinsról, hogy egy ideje egyáltalán nem tisztálkodik, fogat sem mos, szörnyen büdös, impotens, durva, és még iszik is.
Hogy mi igaz, mi nem a vádakból, senki sem tudja, csak ők ketten, legfeljebb a szűkebb környezetük. Amit mi tudunk, vagy inkább látunk, az a cirkusz következménye: két (másként) megtépázott, összetört ember. Egy szétszabdalt-újravarrt-feltöltött arcú és testű nő, akinél már sejteni sem lehet az eredeti kontúrokat, és egy rémült tekintetű, aszkétára fogyott aggastyán a kerekesszékben, mert a lábában elhaltak az idegek.
De a koncertezést egyre gyengébb fizikai állapota ellenére sem hagyta abba. Újra összeállt a régi bandával, pontosabban a Genesis két egykori tagjával, Tony Banksszel és Mike Rutherforddal egy valahanyadik legutolsó turnéra, és várják az őszt, hogy felléphessenek Angliában és Írországban. Collins annak ellenére belevág a koncertezésbe, hogy három éve egy fellépés után összetörte magát a szállodai szobájában, és rohammentővel vitték kórházba.
Not dead yet
Ez a memoárja címe, 2017-ben jelent meg. (Még nem halott, ezt jelenti szó szerint, de Mindhalálig címen publikálták magyarul.) Mondhatni, ez a mottója mostanában. Utolsó pillanatig kitartani, utolsó erővel is a mikrofonba kapaszkodni.
Szomorú és felemelő, részvétre és csodálatra egyaránt méltó ez a történet számomra, mélyen emberi, felkavar, ha eszembe jut. Azt hiszem, úgy sejtem, vagy inkább azt remélem, a démonok is hátralépnek egyet, ha ez az ember felmegy a színpadra. Illetve mostanában igazabb úgy, ha azt mondjuk: amikor felteszik rá… De valójában mindegy, hogyan jut oda, csak az számít, hogy megérkezik, és hogy „not dead yet”.
Kitart. Énekel. Még velünk van.
Kurucz Adrienn
Kiemelt kép: Getty Images/Brian Rasic/WireImage
