Abban az időszakban mindenki őket majmolta. Magyarországon is gombamódra szaporodtak a műbőrbe öltözött, és szőkére vagy feketére festett hajú srácokból álló fiúzenekarok. A legemlékezetesebbek talán a Manhattan, a Hip Hop Boyz, a VIP, és a Shyguys voltak – bár a TNT jelentőségét sem szabad elhanyagolni, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a mai napig koncerteznek. Mindegyiket láttam a helyi diszkóban élőben tátogni.  

A NSync tagjai: Joey Fatone, Justin Timberlake, Chris Kirkpatrick, Lance Bass és JC Chasez (1998)

A székesfehérvári panelban

Tinédzser éveim során a színházi előadásokból összegyűjtött gázsiból televíziót vettem magamnak, és kizárólag a VIVA (lánynevén Z+) zenecsatornát néztem. Az összes dalt betéve tudtam, és a többi VJ mellett a jelenlegi szerkesztőm, Gyárfás Dorka műsorait bámultam hosszú órákon keresztül. Nyilván ismertem az összes NSync dalt is, és már akkor felfigyeltem a göndör szőke fürtös Justin Timberlake-re, bár egyáltalán nem tetszett. Hovatovább az a formája a mai napig sem tetszik. De a zenekar producerei tudták, kiben lakozik tehetség, mert érezhetően nagyobb szerepet szántak neki.

Egyszer láttam egy vokális műsort velük, ahol hangszerek nélkül, öt szólamban énekeltek, kristálytisztán – akkor kicsit leesett az állam. Kiderült, hogy külön-külön is eszméletlenül tehetségesek. 

De aztán a zenei divathullámok és – megint csak – az a rohadt idő elmosta ezeket a bandákat a tinédzserkorommal együtt. Talán az egyéniség, vagy a megfelelő produceri háttér hiánya miatt – ki tudja –, de ezekből a bandákból kevesen tudtak megmaradni a zenei szcénában, pláne szólókarriert építeni, bár szinte kivétel nélkül mindenki megpróbálta. Robbie Williams volt a ritka kivétel, aki világsztárrá avanzsált, a másik pedig a göndör fürtjeitől és a gagyi hangzástól megszabaduló Justin Timberlake. 

Justin szinte észrevétlenül nőtte ki magát az egyik legsikeresebb és nagyon sokszínű énekes-zenésszé, akinek folyamatosan volt ereje és bátorsága megújulni. Én pedig – szintén észrevétlenül – a rajongójává váltam. (Lévén Nick Carter fürtjei már sehol sincsenek, és az ízlésem is alapvetően megváltozott az elmúlt évek során.)

Ez tuti, kamu 

A srác szinte összes szóló dalát kívülről tudom, de ez fel sem tűnt nekem. Egészen addig, míg egy szép júliusi napon én, Kégl Ágnes a székesfehérvári panel kilencedik emeletéről fel nem ültem a londoni O2 Arena nyolcmilliomodik (utolsó előtti sor, fal melletti szék, tök egyedül) székére. Kakasülő kimaxolva – de mindegy is. Mert konkrétan nem hittem el, hogy jegyem van Justinra. Még áprilisban ugrott fel egy kis ablak a Facebookomon, hogy plusz egy napot játszik Londonban, amire még jegyek kaphatók. Az esélytelenek nyugalmával kattintottam – ilyen koncertekre sosincs jegy, ezekre csak jegyüzérektől lehet venni sokszoros áron – és láss csodát, egész elfogadható összegért lett jegyem.

Szerzőnk a koncert előtt

Valami suskust sejtettem a dolog mögött, vagy azt, hogy benéztem a dolgot. Akkor kezdtem csak el reménykedni, amikor előző nap feltűnt a wimbledoni tenisztorna nézőterén. „Tényleg Angliában van. Na, hátha akkor valóban lesz koncert, amire a jegyem szól.”

És másnap a világ legrosszabb helyjegyével olyat partiztam Justinra – pedig félidőben haza kellett mennem –, hogy olyan nincs is. És ekkor rájöttem, hogy az összes dalát fejből nyomom.  

Egyéb felismerések

Azt is tudom már, miért lett éppen ő ilyen sikeres. Egyrészt, mert multitálentum. Nemcsak észveszejtően nagy a hangterjedelme, de játszik zongorán és basszgitáron, és amikor az elképesztő táncolva énekléstől kifullad, a DJ pult mögött vezényli le a következő számot. Ráadásul nemcsak az öltözködése, hanem a zenei stílusa is hihetetlenül sokat tisztult. 

A mögötte-mellette muzsikáló zenekar, a Tennessee Kids zseniális blues-hangzással toldja meg az igényes popnótákat, amikre a tömeg őrjöngve táncol és énekel, még az ültetett szektorban is. 

Másrészt, a csávó iszonyú alázatos. A zenészeit és táncosait láthatóan egyenrangú partnerként kezeli, hálás a közönségnek, és ezt ki is fejezi, ahogy az egész ország iránti tiszteletét is.

Ez a koncertje pont arra az estére esett, amikor az angolok kikaptak a horvátoktól és kiestek a világbajnokságból. (Justin nem kezdte el addig a zenélést, míg a döntő le nem ment, és ez idő alatt az egész aréna együtt nézte a meccset a kivetítőn.) És ez a kedves, tehetséges, csilliárdos fiú, aki nem mellesleg Jessica Biel férje és közös gyerekük odaadó apukája is egyben, ivott egyet az angol foci és a nemzet egészségére, és nekik ajánlotta az estét. Persze, csak egy gesztus, de tök őszintének hatott. 

Ahogy az egész pasi. Néha picit káromkodott, a lehető legközvetlenebb módon kommunikált a közönséggel, és képes volt azonnal kapcsolatot teremteni a több tízezer nézővel. Elérte, hogy úgy érezzük: ez az este neki is különleges (pedig nyilván a sokmilliomodik fellépése volt).

A koncerten (Getty Images)

Ahogy várható volt: profizmus csúcsra járatva

Zeneileg is igényes volt a show, és mivel a színpadkép úgy nézett ki, hogy Justin a VIP részleg feje fölött énekelt, míg a kiváltságosok egy központi bárban iszogattak, olyan érzésünk volt, mintha egy remek klubban lennénk. 

A Man Of The Woods album, aminek az apropóján a koncertturné zajlik, vegyes fogadtatásra talált a kritikusoknál. Valóban kissé eklektikus alkotás. De egyrészt van rajta elég sok jó dal, másrészt Justin a koncert első felében eljátszotta a legnépszerűbb korábbi slágereit is, és ezek közé ágyazta be az új album dalait. Partit rendezett a javából. És ahogy táncol… Én kérek elnézést.

Az egész koncertet filmes keretek közé helyezték: volt főcíme és a számok között időnként videoklipes bejátszások. Baromi látványos volt, és a filmes epizódok szépen egyben tartották a show-t.

Mégis az volt az érzésem, hogy ez a srác olyan lehengerlően tehetséges, hogy minden fakszni nélkül is őrületes hangulatot tudott volna csinálni. 

Vigasztalhatatlannak éreztem magam, amiért félidőben haza kellett mennem, hogy elérjem a vonatomat.  Az átkozott foci miatt ugyanis csúszott a kezdés... Sosem bocsájtom ezt meg a vébének. De borzasztó hálás vagyok az életnek, amiért láthattam Justint élőben, mert lehet, hogy a Disney Club-NSync tengelyen lett azzá, aki, de mostanra érett zenész vált belőle. Remélem, sokáig alkot még, én pedig tutira feliratkozom a hírlevelére, hogy legközelebb már az utolsó rájátszásig csápolhassak neki.

Kégl Ágnes

Kiemelt kép: Getty Images