„Az élet legnagyobb leckéje: soha nem félni semmitől és senkitől” – Egy zabolátlan zseni, Frank Sinatra

–

„Lehet, hogy az alkohol az ember legnagyobb ellensége, de a Biblia azt mondja, szeresd az ellenségeidet”

Kivételes, utánozhatatlan sztár volt, aki sosem élt tiszta, nyugodtnak mondható életet. Általában nem tűrte, ha megmondták neki, mit és hogy tegyen, nem bírt például együttesben zenélni, így tulajdonképpen mindig magánzó maradt. Olyan magánzó, akinek mindig volt társasága. Édes mindegy volt neki, hogy a haverja olasz maffiózó, híres színész vagy színésznő, netán miniszterelnök.

Ahogy ő mondta: „Az élet legnagyobb leckéje: soha nem félni semmitől és senkitől”. Ehhez tartotta is magát. Nem félt. Nem félt élni! Arról, hogy hogyan élt, rengeteg könyv, cikk, film, visszaemlékezés szól.

Mondhatni, önálló aforizmagyűjteményt alkotnak a tőle származó idézetek, legendás kapcsolatokat élt meg, elfogyasztott négy feleséget, három jegyest és ennél jelentősen több nőt meg whiskey-t.

„18 karátos mániás depressziósként, és heves érzelmi ellentétek közt élve az életem, hatalmas teherbírásom van a szomorúságra és az érzelmekre”

Személyiségének összetettségére talán a legjellemzőbb, ahogy saját életrajzírója, James Kaplan így vallott róla: „Soha nem unatkoztam a társaságában, de nem igazán kedveltem őt. Számos dologban igazi zseni volt, beleértve azt is, hogyan legyen olyan ellenszenves.”

Na, ez az, amit soha nem gondolna az ember a csodásnál-csodásabb, romantikusan áradó számain elmélázva.

Egy ikon, aki egyszerre volt ellenállhatatlan és esendő, akiből tulajdonképpen – a hihetetlen tehetségén túl – az olasz maffia csinált sztárt, aki annyi nőt használt el, mint mások cipőt, akinek a külseje kifogástalan volt minden pillanatban, viszont a szavait nemigen válogatta meg, aki annyira sokszínű személyiség volt, hogy nehéz volt vele tartani a tempót, aki pont annyira nem aludt szinte soha, mint New York, és aki saját maga vallott mániás depressziójáról. Nyersesége, hangulati hullámzásai egyszerre tették szerethető, félelmetes, távolságot követelő és nagy érzelmeket kiváltó emberré, akinek a munkabírása és kitartása felől semmi kétsége nem lehetett senkinek.

De amiről keveset beszélnek, az a toplisták és mindenféle összesítések alapján leghíresebb számaival való kapcsolata, valamint azok története, így most a születése évfordulóján megemlékeznék egy pár ikonikus darabról – a teljesség igénye nélkül.

My Way

A dal eredeti verziója francia volt, Jacques Revaux és Gilles Thibault írták, az eredeti címe pedig: Comme D'Habitude  – ami nagyjából az jelenti, hogy „Szokás szerint”. A francia popsztár, Claude Francois számára íródott. Amikor Paul Anka egyszer Franciaországban járt, megtetszett neki a dallam, és megírta rá a My Way szövegét, majd felajánlotta Sinatrának, aki 1968 legvégén fel is énekelte a dalt.

A közönség szerint ez igencsak jó ötlet volt, de ahogy Sinatra nyilatkozataiból kiderül, vele mégsem tett túl jót. Konkrétan azt mondta többször is az őt leginkább fémjelző dalai egyikéről, hogy utálja, és mindig hangsúlyozta, hogy ez valójában Paul Anka dala, inkább őt kell miatta ünnepelni. Legfiatalabb lánya, Tina is azt nyilatkozta egyszer, hogy az apja nem talált a dallal semmiféle azonosságot magában, inkább tartotta önáltatónak, önfényezőnek, mint olyannak, amit valóban a szívből tudna énekelni.  

Azt meg feltételezhetően kifejezetten viccesnek találhatta volna, hogy ez az általa annyiszor játszott és a közízlést ennyire elkapó dala nemcsak a slágerlistákat hódította meg, hanem a mindenkori temetkezési vállalkozások egyik top kedvence is lett.

Az ő utálata nem sokat vett el a dal iránti lelkesültségből, hiszen később olyan nagy nevek dolgozták fel, mint Arethea Franklin, Tom Jones, Dionne Warwick és Elvis Presley.

De talán a legérdekesebb mind közül a Sex Pistols 79-es punk- verziója volt, amivel a „My Way” újra felkerült az angol slágerlistákra. Ki tudja, lehet, hogy legalább ezt a változatot szerette volna?

Strangers in the Night

A legsikeresebb dalának sem teljesen egyenes vonalú a keletkezéstörténete: Ivo Robić és Bert Kaempfert nevéhez kapcsolják, de Kaempfert dalának a címe „Beddy Bye” volt eredetileg. Elsőként nem is neki, hanem Melina Mercourinak ajánlották fel, de ő meg volt győződve arról, hogy ehhez a dallamhoz inkább egy férfi hangja illik. Ez az egyik sztori. A másik pedig az, amit Avo Uvezian, örmény-amerikai szivargyáros, dzsessz-zongorista és zeneszerző mesélt el egy interjúban, miszerint a dalt eredetileg ő szerezte direkt Sinatrának, és itt is más volt az eredeti szöveg meg cím is. Az ő verziójában a dal Broken Guitar néven fut, amit ő mutatott be az énekesnek. Sinatrának nem tetszett a szöveg, úgyhogy átírták, és megkapta az új, mindenki által ismert címét. Harmadik, negyedik és ötödik keletkezési verzió is létezik… Ki tudja, mi az igazság.

A lényeg, hogy ’66-ban rögzítette a Strangers in the Nightot, majd megnyert vele mindent, amit csak lehet, például két Grammyt, és megannyi lista első helyét, meg még sok ezer női szívet és testet… ha nem lett volna elég addig is.

Sinatra a dalok felvételénél amúgy nem szeretett nagyon sokat tökölni, így szíve szerint egyetlen verziót énekelt fel, és már ment is tovább. Ennél a számnál is így lett volna, ha a hangmérnök nem ront el valamit rögzítés közben, és nem kéri meg egy második felvételre. Híresen „türelmes” emberként ekkor állítólag torkaszakadtából üvölteni kezdett: „Vajon ez a csávó velünk van, vagy alszik ahelyett, hogy dolgozna?” Mondom, egy „tündér” volt néha…

Na, és most jön a meglepetés! Képzeljétek, Sinatra ezt a dalt idővel konkrétan megvetette, volt, hogy „egy darab szar”-ként jellemezte és mondott olyat is, hogy „a legrosszabb dal, amit életében hallott”… Erre kössetek csomót!

New York-New York

Na, erről nem olvastam, hogy utálta volna, huhhh…

De miért is tette volna, amikor eredetileg nem is az ő, hanem Liza Minnelli dala volt Martin Scorsese azonos című filmjében, és Sinatra csak egy évvel a bemutatója után (1978-ban) énekelte el először a York's Radio City Music Hallban, majd egy évvel később rögzítette Trilogy: Past, Present and Future albumba. Ez az album és ez a szám hozta meg neki újra azt a figyelmet, ami már hosszú évekkel előtte lankadni látszott.

Hiába szól sok száz dal New Yorkról, valahogy az ő előadásában és ezzel a szöveggel lehet talán elkapni a legjobban a város  nagyszerűségét, a lényegét: a versenyt, a küzdelmet túlélésért, a lehetőséget arra, hogy valaki naggyá válhasson, hogy az álmokat valóra váltsa. Bár soha nem tették hivatalossá, nagyon sok New York-i a város himnuszának tartja a Sinatra-verziót.

Inszomniásként, bulikirályként, olasz bevándorlócsalád egyetlen külvárosi gyerekeként, őstehetségként tőle igazán hitelesnek hangzik, hogy odavan egy városért, ami soha nem alszik, amihez fel kell nőni, amiben bizonyítani kell.

Felsorolhatatlanul sokan – és sokan nagyon jól – dolgozták már fel, de a személyes kedvenceim egyike Teri Hatcher karaoke- verziója volt a Született feleségek Move On (Lépj tovább) fejezetében.

Hát milyen pasi az, akinek összesen három számáról ennyit lehet írni?! Mondjuk, ha azt a tényt nézem, hogy csak az FBI-nál körülbelül kétezer ötszáz oldalnyi feljegyzés készült róla, akkor vagy berendezkedem egy sok kötetes dolgozat megalkotására, vagy csak újra meg újra visszatérek hozzá, és hallgatom, hadd ringasson.

A Hang, aki nem félt élni, saját bevallása szerint akkor volt csak igazán őszinte, amikor énekelt.

Híressé vált az a mondása is, hogy addig él, amíg meg nem hal, de ebben nem lett igaza… Úgyhogy boldog születésnapot neki!

Marossy Kriszta

Kiemelt kép: Getty Images/Michael Ochs Archives