Lehet, hogy mi magunk mérgezzük a párkapcsolatainkat, és még csak nem is tudunk róla?

–

Ha az ember visszagondol egy régebbi (pár)kapcsolatára, és arra, miért ment tönkre, tulajdonképpen egy listát mond fel emlékezetből, amely különféle cselekedeteket, mulasztásokat és jellemhibákat tartalmaz egyik, másik vagy mindkét részről. Kényelmes előrántani a listát, jóval macerásabb (lenne) időről időre rápillantani, és megkérdőjelezni minden pontját, felülvizsgálni a narrációt, a történetmesélés módját, az „eposzi” jelzőket, az ok-okozatokat és a hangsúlyokat. (Mi értelme lenne ennek? Nem, nem a múlt visszarángatása, a sebek feltépegetése, hanem az, hogy jobban megismerjük önmagunkat, és talán ne kövessük el a jelenben is ugyanazokat a hibákat.)

Nincs sztori, amit ne lehetne így is, úgy is, meg még sokféleképpen elmesélni

Ugyanaz az eseménylánc egész másként hat ránk attól függően, mely pontjainál időzünk hosszabban, milyen kommentárokat fűzünk egyes eseményekhez, hogyan cifrázzuk vagy színezzük ki a mondanivalót.

Azt gondolná az ember, a mesélő reálisan látja a képet, a hallgatóság kerül talán erősen befolyásolt állapotba. De ez nem így van!

Maga a mesélő is a történet hatása alá kerül, az ő érzéseit is alakítja a saját narráció, sőt a későbbi tetteit is befolyásolja, miként összegez.

Biztosan voltál már olyan helyzetben, hogy valaki megosztotta veled egy befuccsolt párkapcsolat történetét. Majd meghallgattad a másik felet, aki egészen máshogy élte meg ugyanazt a szerelmet. Lehet, az események stimmeltek a kétféle beszámolóban, csak a köré pakolt magyarázatok voltak hajmeresztően mások.

Ha az ember belefut pár ilyen szituációba, melyben ő csak hallgatóság, és látja, mennyire más ugyanaz a konfliktus két- vagy akár többféle narrációban, talán óvatosabbá vagy gyanakvóbbá válik a saját életében is – önmagával kapcsolatban is.

Mert ha a történéseket utóbb ilyen szépen felülírja öntudatlanul az elme, akkor ez a torzítás működhet – és működik is, efelől ne legyen kétségünk – a jelenben is.

Hogyan rombolja toxikus gondolkodásunk a párkapcsolatainkat?

Nem bonyolult igazából a folyamat.

Az, hogy miként gondolunk valakire, milyen jelzőkkel, kommentárokkal emlegetjük magunkban, meghatározza, miként érzünk iránta. (Szóval nem csak az hat ránk, ő mit tesz vagy mit nem tesz.) Ez a lényeg.

Ha sokszor pufogunk magunkban valami miatt, akkor előbb-utóbb az érzelmeink is változni fognak, mégpedig nem a ragaszkodás irányába.

A mérgező gondolatoknak van egy olyan szemét tulajdonságuk, hogy ragadósak: megtapadnak bennünk. Akkor is jól emlékszünk rájuk, ha a düh már elpárolgott.

Például kiakaszt minket a társunk, mert megint hagyta belerohadni a szemetet a kukába, holott egész nap ő volt otthon. Ezen dühöng az ember egy ideig, kiviszi sértődött mártírarccal a szemetet vagy követeli, hogy a másik kapja végre össze magát, és legyen kicsit rendesebb. Aztán lecsillapodnak a kedélyek, megy tovább az este, mintha mi sem történt volna. Feltéve, ha az egyik (vagy akár mindkét) fél fel nem vési a képzeletbeli listájára az esetet, mint újabb bizonyítékát annak, hogy ez a kapcsolat nem működik. Vagy hogy a társa összeférhetetlen/goromba/lusta/trehány disznó… Így tud egy sima kukasztori taszajtani egyet a páron az elhidegülés irányába.

Nem az a lényeg tehát, hogy mi történt (nem vitte ki a szemetet), hanem hogy miként kommentáljuk, tupírozzuk, listázzuk az esetet magunkban. És mihez kezd a hozzáállásunkkal a másik fél.

Olvastam egy nagyon érdekes kísérletről.

Egy párt leültettek egy szobában, és az egyiküket arra kérték (titokban), írja le a társa rossz tulajdonságait. A másik félnek is listát kellett ezután gyártania, de őt (szintén titokban) azzal bízták meg, sorolja fel emlékezetből az otthon található bútorokat, tárgyakat, könyvcímeket, legalább huszonötöt. Úgyhogy miközben ő lelkesen körmölt, a másik ezt dermedten konstatálta. Mert azt hitte, az ő hibáit gyűjti össze ilyen buzgón, míg ő diszkréten fogalmazott, és kérték is arra, lehetőleg csak pár kifogást soroljon fel.

A kísérletvezetők azt tapasztalták, hogy amikor ezek az emberek a listázás befejezése után kommentálták a saját feladatukat (azaz a párjuk negatív jellemzését), sokkal lemondóbb képet alkottak róla szóban, mint írásban. Vagyis az a hit, hogy a párjuk hosszan szidta őket (pedig valójában, ugye, csak a berendezést írta le), őket is keserűbbé, vádaskodóbbá tette, saját bizonytalanságuk miatt a kapcsolatot egy pillanat alatt rosszabbnak ítélték, mint amikor korábban a saját listát gyártották. (Természetesen a kísérlet után beavatták őket az igazságba.)

Ha a másik ember (vélt) kritikája így össze tud zavarni minket, akkor a saját kommentárjaink ne tudnának – akár önmagunkkal, akár másokkal kapcsolatosak?

Az a hülye!

Szerencsétlen.

Önző.

Narcisztikus.

Béna.

Teszetosza.

Hazug.

Nagyképű.

Egy csomó emberre aggatunk „menet közben” heves, pillanatnyi érzések nyomán születő eposzi állandó jelzőket, és ezeket aztán elfelejtjük felülvizsgálni békeidőben. És addig mondogatjuk őket, hogy belénk égnek, ahogy a kapcsolodó negatív érzelem is krónikussá válik, holott talán az eredeti konfliktusra nem is emlékszünk már, és nincs is valójában jelentősége.

Érdemes tehát, mondják a szakértők, időről időre tesztelnünk a belső hang automatizmusait!

Mit mondogatunk magunknak valakivel (vagy egy szituációval) kapcsolatban állandóan úgy, hogy esetleg már észre sem vesszük, mit sulykolunk magunkba nap mint nap?

Visszahúz. Idegesít. Irigy rám. Nem bízom benne. Semmit se csinál meg rendesen…

Néha olyan hatékonyan mantrázunk magunkban efféle mondatokat, hogy egészen leírunk valakit egy-egy szentencia alapján, rossz tulajdonsága, hibája, baklövése pedig egyre nagyobb súlyként nehezedik ránk.

Hajlamosak vagyunk meggyőzni magunkat, hogy minden bajunk abból ered például, hogy megcsalt a szerelmünk vagy nem segít eleget a gyereknevelésben, idegesítően ránk telepszik az anyja, vagy kishitűsége miatt nem jön össze a karrierünk, mert ledarálja az álmainkat.

A toxikus gondolatokat úgy lehet kiszúrni, hogy egyre dühösebbé, csalódottabbá vagy szomorúbbá tesznek minket. 

Sajnos a negatív dolgok nagyobb hatással vannak ránk, mint a pozitívak

Ez persze logikus, azért alakulhattunk ilyenné, hogy jobban koncentráljunk a veszélyre, és életben maradjunk. Ne a virágokban gyönyörködjünk, ha számítani lehet egy mamutra.

Csakhogy ezért van az is, hogy ha valaki egyszerre dicsér minket, illetve kritizál, akkor utóbbira jobban emlékezünk majd. (Szokták mondani, nem tudom, mennyi benne az igazság, hogy négy dicsérő megjegyzés semlegesít egy bántót.)

És ezért van az is, hogy ha elég meggyőzően mondogatjuk a kifogásainkat, a partner is könnyebben elhiszi: ez a kapcsolat menthetetlen. A negatív spirálból pedig kihozni egy kapcsolatot nem egyszerű.

Állítólag a hosszú, boldog kapcsolatokat NEM az különbözteti meg a nem hosszú, nem boldog párkapcsolatoktól, hogy előbbiekben kevesebb rossz dolog történik. Hanem a reakció más, az, ahogyan az a két ember a rossz dolgokat fogadja és könyveli, értékeli, tárgyalja ki egymás közt illetve másokkal. 

A toxikus gondolatok irtásának persze nemcsak a társas kapcsolatok fenntartása miatt van értelme, hanem azért is például, mert a mentális egészséget is veszélyeztetik, szorongást (f)okoznak, depresszióra való hajlamot növelnek. Pszichoszomatikus problémák egész sora köthető össze velük: a gyomorpanaszoktól kezdve a magas vérnyomáson át a fejfájásig, de még a hízás mögött is állhat, ha evéssel kompenzálja valaki a frusztrációt.

„A toxikus gondolatok megteremtik a saját realitásukat” – mondja Jeffrey Bernstein pszichoterapeuta, aki könyvet is írt erről a problémakörről Why Can’t You Read My Mind? (Miért nem tudsz olvasni a gondolataimban?) címmel.

Ijesztő, mondja, hogy olyan gondolatok formálják a valóságunkat, amelyeket talán nem is tudatosítunk magunkban. Hogy szélsőséges példákat hozzunk: simán be tudjuk beszélni magunknak, hogy szerelmesek vagyunk valakibe, meg azt is, hogy (már) nem.

A doki, mint mondtam, gyakorló pszichoterapeuta, és azt mondja, a praxisában megtapasztalta, hogy sokszor már csak túl későn nézünk szembe a saját toxikus üzeneteinkkel (arra könnyebben rájövünk, hogyan mérgeznek, mérgeztek minket a körülöttünk lévők; a „mások szemében a szálkát” tipikus esete, ugye?). Sokan csak akkor kérnek segítséget, amikor már drog- vagy alkoholproblémáik vannak például, vagy óriási rombolás következett be az életükben.

Urald a gondolataidat, mielőtt leigáznak, figyelmeztet Bernstein, és felidézi a görög filozófus, Epiktétosz alakját, aki már az ókorban megmondta, hogy az embert nem bizonyos események zavarják, hanem az, amit gondol róluk.

Hurráoptimizmusra természetesen nem biztatnék senkit, hiszem, hogy métely és zsákutca, de azért megfogalmazódik bennem a gondolat: mennyivel könnyebb lenne az élet, ha valós problémákkal foglalkoznánk ahelyett, hogy gondokat kreálunk magunknak. És hogy a Föld mennyivel élhetőbb hely lenne, ha sokkal többen képesek lennének önmaguk detoxikálására.

Talán az emberiség sorsa azon múlik, át tudunk-e fogalmazni magunkban bizonyos mondatokat.

Kurucz Adrienn

Források: ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Frederic Cirou