Szia, uram, kvázi cicista még a pocaklakó? – Szavak és kifejezések, amiktől sikítófrászt kapunk

–

Mielőtt belevágnék, el kell mondanom: a döbbenetes mennyiségű válasz azt mutatja, hogy a nyelv még ilyen elemi szinten is hatalmas hatással van ránk: hát hiszen egyetlen szó képes bennünket felbosszantani! Nem volt könnyű végigrágnom magam ennyi hozzászóláson, és szeretnék előre szólni: nem mindegyik került be a cikkembe, hiszen az akkor inkább szakdolgozat lenne. Az értékeléskor egyetlen olyan kategória volt, amit teljes egészében kizártam: a helytelenül használt kifejezéseké, legyen szó nyelvtani hibáról vagy épp mások által hibának érzékelt dialektusbeli eltérésekről („jösztök nálunk?/jöttök hozzánk?”). Ezek annyira gyakran merültek fel, hogy önmagukban is könyveket lehetne írni róluk, úgyhogy

azokra a szavakra és kifejezésekre, fordulatokra koncentráltam, amelyek jelentésük és/vagy hangzásuk miatt, esetleg valami egyéb okból irritálnak embereket. Mint kiderült, ez az egyéb ok bármi, de tényleg bármi lehet, és ez volt az egész felmérésben a legszórakoztatóbb.

Nézzétek csak!

Ugyanaz a szó, ellentétes érzések

Mindjárt az eszmecsere elején egy váratlan, ám annál érdekesebb szociolingvisztikai problémába botlottunk: egy hihetetlenül érdekes beszélgetés arra világított rá, mennyit számít egy adott szó esetében az, hogy milyen szövegkörnyezetben halljuk.

Az élettárs szóról derült ki ugyanis, hogy egymással tökéletesen ellentétes képzeteket társítanak hozzá. Így lehet (valamiféle fordított Fodor Ákos-i jelenségként) két, külön-külön pozitív csengésű szó összetételéből negatív. Nézzétek:

„Élettárs. Gyerekkoromban a szüleimnek volt egy barátja, akinek az élettársa elég problémás ember volt, nem vetette meg az alkoholt és az egyéb tudatmódosító szereket. Így mikor ő szóba került, csak így hivatkoztak rá: »Az élettársával megint összevesztek, az élettársa ott hagyta a gyerekeket stb.«

Nos, én úgy gondoltam, hogy az élettárs egy negatív szó, amit problémás emberekre mondunk.

Aztán felvilágosítottak, hogy kicsit összekevertem a dolgokat. Azóta ettől a szótól kiráz a hideg, és egy megmagyarázhatatlan rossz érzés fog el.

A családom azóta is jót nevet ezen, pláne, hogy a szüleim hatéves koromban házasodtak össze, előtte ők is élettársak voltak. Én meg teljes csalódottsággal próbáltam megfejteni, hogy anya vagy apa az alkoholista, problémás.” (Flóra)

„Nekem pont ellenkezőleg alakult ezzel a szóval a kapcsolatom. Én is még kisebb voltam, amikor egy rokonomnak már komoly kapcsolata volt, de még nem éltek házasságban és még nem ismertük meg a párját. De én azt a rokonomat eleve szerettem, és csak

belegondoltam, hogy wow, megtalálta élete társát. Még a házasságnál is többre tartottam ezt az állapotot, mert valami felsőbbrendű, isteni dolognak gondoltam. Érdekes.” (Anna)

„Nálam ez a kettő különbözik. Élete társa pozitív, élettárs pejoratív, ill. túl hivatalos.” (Péter)

via GIPHY

„Nálam a Mónika-show óta van »tiltólistán« ez a szó” – írja valaki, Dénes meg hozzáteszi: „Valamint szigorúan »a élettárs« (nem az), tehát »italoztunk a élettársammal«.” 

„Az élettárs nekem is negatív jelentéssel jelenik meg az agyamban, mert anyukámnak volt egy ismerőse, és ha megállított bennünket beszélgetni, mindig szidta az élettársát. Úgy voltam vele, mint Flóra, hogy az csakis valami nem jó ember lehet, akit így neveznek.” (Andrea)

 „Én a Kékfényben hallottam rendszeresen gyerekként, és valahogy azóta sem sikerült megszeretnem a kifejezést. Pedig, ha belegondolunk, gyönyörű, csak a negatív képzettársításokkal nem tudok mit kezdeni.” (Krisztina)

Szakkifejezés vagy ignorancia?

Külön csoportba sorolnám azokat a kifejezéseket, amelyeket jószándékkal (de legalábbis szakmainak mondott indokból) alkalmaznak ugyan, mégis bántják azokat, akikre használják őket. Néha nehéz ügy ezekre mindenki számára kényelmes megoldást találni, máskor viszont csak akarat kérdése lenne.

„Számomra a fogyatékos. Úgy születtem, hogy nem tökéletesen működik a szemem, de ettől még nem érzem magam sem fogyatékosnak, sem látássérültnek.” (Éva)

 „A »fogyatékkal élő« még inkább viszolygást kelt bennem. A »köszönöm, nem élek vele« kifejezés alkalmas a cigaretta, alkohol kínálásának udvarias elhárítására, de senkit nem kérdeznek meg, óhajt-e fogyatékkal élni…” (Erika)

 „A gyermekem a maga 130-as IQ-jával magasan funkcionáló aspergeres. Hivatalosan még mindig nem döntöttem el, hogy ő a tartósan beteg vagy a fogyatékos kategóriába sorolható. Mert szerintem egyik sem.” (Zsuzsanna)

Idesorolnám a rendőrségi hírekből ismert „szerelemféltés” szót, amelytől mindenkit kiráz a hideg, aki átélt már párkapcsolati erőszakot, és utána azzal nyugtatták: „Biztosan nagyon szeret, ha ennyire megvert.”

Aki esetleg eddig nem gondolt ebbe bele, most tegye meg: a szerelem szót (és magát a fogalmat) olyasmivel párosítja ez a művi kifejezés, ami ellen minden jóérzésű embernek harcolnia kellene. „Szerelemféltésből ölt” – egy-egy ilyen cím úgy állítja be a beteges birtoklási vágyat, a gyilkosságot, a bűncselekményt, mintha az valamiféle romantikus tett volna, és ezzel szinte felmentést ad az elkövetőnek.

Szerencsére nagyon sokan vannak ugyanezen a véleményen, mert férfiak és nők egyaránt szép számban kommentelték a szerelemféltést mint visszataszító szót.

via GIPHY

Kicsodám is nekem?

Na, ez igazi darázsfészek: nemhogy nem született konszenzus az ügyben, hogyan nevezze az ember azt az embert, akihez intim kapcsolat fűzi, de parázs viták robbantak ki azt illetően, hogy a viszony milyenségét, a felek életkorát, a helyzetet és sok egyebet figyelembe véve hogyan is kell nevezni azt, akit szeretünk (és aki viszontszeret bennünket, bár egy ponton már ez sem volt biztos a kommentelők szerint). Lássuk!

„Amikor valaki azt mondja, »a párom«. A hideg kiráz tőle… Vagy amikor megkérdezik, hol a párom. Nos hát, kérem szépen, nem vagyok én sem zokni, se galamb…” (Gitta)

„»Az urad« (ti. férjed, sőt már barátra is hallottam használni). Erre szoktam azt mondani, hogy »az uram, az az Isten lenne, ha nem nőnemű lenne.« Ezen általában eléggé lesokkolódnak ahhoz, hogy ne mondják többet.” (Krisztina)

„A legkifejezőbb szó erre: a szerelmem. De alapvetően a barátom/férjem, barátnőm/feleségem párosokkal is egyetértek. A »párom« az egyik legvisszataszítóbb szó mindezek kifejezésére…” (Gitta)

„De a »szerelmem« jelentheti azt is, hogy viszonzatlan – az, hogy én bele vagyok zúgva X. Y.-ba, még nem jelenti azt, hogy az ő szerelme is pont én vagyok. (Ettől függetlenül megértem, hogy idegesítő a »párom« – régebben engem is irritált, de nem azért, mert zokni, csak olyan picsásnak tartottam, de most már annyira elterjedt, hogy nem zavar.)” (Zsófi)

„Szituációfüggő. A szerelmem sok esetben túl hivalkodó. A párom kifejezőbb. Ha úgy mutatnak be, mint a párom, akkor komolyan gondolja. Nem csak a pasim…” (Hunor)

„Szerintem 35 felett egyszerűen gáz a férfi társat barátomnak hívni. Barátom az a barátom, akivel barátok vagyunk. Én mindig azt mondom, hogy a párom, mert a társ az hülyén hangzik (a társammal elutaztunk hétvégére?), a barátom az dedós, nincs más lehetőség a magyarban… »Bemutatom a ‘szerelmemet’? Nekem ez iszonyú nyálas… »Bemutatom a párom« – én ezt mondanám. A szerelmem szó szerintem intim és nyálas, kizárt, hogy egy férfi is így mutasson be egy barátnőt/párt…” (Júlia)

„Asszonypajtás. Felfogni sem tudom, hogy lehet valakiről így beszélni.” (Gábor)

Egy másik Gábor pedig végül rövidre zárta a dolgot: „Mennyi bajotok van. A legegyszerűbb azt mondani, hogy: »Ez meg csak itt gyütt velem.«”

via GIPHY

„Szopizik még egy kis tejcit a kistesó, aztán kapsz vacsit!”

Dobpergés, eredményt hirdetünk!

„+1 a pocaklakóra, meglátom és elfog a hányinger + szorongás kombó”

– írja Bence, és nincs egyedül: már-már reprezentatív felmérésem egyértelműen megmutatta, hogy a pocaklakó a leggyűlöltebb magyar szavak egyike. Zsuzsa azt írja: „Undorító, ráadásul valami élősködő, parazita utózengése is van.”

De sok szavazatot kapott például a babaprojekt és a gyerkőc is, és érdekes módon olyan ártalmatlan szavak is rendre feltűntek, mint a babuci, cucli vagy épp a mosipelus (jó, ez igazából bennem is visszatetszést kelt).

Összességében talán semmi nem rajzolódott ki olyan élénken, mint az, hogy a gyerekteleneket (gyerekmenteseket) és a nagyobb gyerekeket nevelőket mennyire idegesíti a gügyörészés.

„Általánosan bármilyen gyerekeknek szóló kicsinyítő szó felnőtt ember szájából (pl. vacsi, husi, kutyus, paci, tejcsi), az kb. mindent visz.” (Erzsébet)

via GIPHY

 „A tejcsi továbbfejlesztett változata: tejCi (általában az anyatejre utalnak így, de miért, azt ne kérdezd), és a többi: hari, nadi, puli, tuni... Vááá!!!” (Szilvia)

„Babásodás (= teherbe esés). »Bebabásodtam.« Egyszerűen borzasztó.” (Krisztina)

„Amikor a gyerekére azt mondja, írja, hogy szerelmem! Gyűlölöm” – írja egyik olvasónk, és bevallom, ezzel a fogalomzavarral kapcsolatban nekem is elég sok kérdésem lenne.

„Gyerekszavak felnőttek szájából, mint a puki, kaki, pisi, punci, kuki, fütyi, nuni stb. A hideg kiráz tőlük.” (Dániel)

„Ma háromszor kaksiztunk (Igen? te is!?).” (Gergely)

A szopizik–cicizik-tengelyen pedig már elterjedt a „cicista” is, ami, ha engem kérdeztek, úgy hangzik, mintha a gyerek aktatáskával a kezében, felgyűrt ingujjal érkezne édesanyja elé, hogy az előre egyeztetett ebédszünetben, a következő tárgyalás előtt magához vételezzen némi táplálékot.

De ha mindez nem lenne elég, Ella a végén ledobta a nyelvészeti atombombát:

PIPICICI.

Juj.

via GIPHY

Besokalltunk a modoroskodástól

Bizonyos kifejezések olykor hirtelen válnak túl népszerűvé (például egy sorozat, reklám, stand up vagy épp valamelyik közszereplő megszólalása, tette nyomán) – és ugyanezzel a lendülettel irritálóvá is. Őrületesen hosszú listát lehetne összeállítani azokból, amelyek az olvasóim agyára mennek, úgyhogy a teljesség igénye nélkül sorolom a leggyakrabban bekommentelteket, amelyek általánosságban véve egyébként cukiskodó, jópofáskodó vagy egyszerűen csak elcsépelt kifejezések.

„Szia, uram”, bekuckózás, libsi, libernyák, nyugger, boomer, influenszer, nemzeti, „megmondom az őszintét”, énidő, barátosném, csajszik, kikerázva (amelyhez szakirodalmat is mellékeltek az olvasóim, ugyanis egy X-faktor-jelenet után terjedt el széles körben). Nagyon ment még (muhaha) a tűpontos és a „megoldjuk okosba”, és a következő szavak is: hölgyemény, cuccos, nyaralás-ON, bulika, kariaji, kariajicsomi, csajos este, „Köszönjük, Emese”, „imádomkép”, „szeretemhely”, mamahotel, szelfi, ennyike, kismenyem, bocsika.

Hasonlóan dühítőek a töltelékként használt tudálékoskodó(nak ható) szavak is, amilyen például a valóságos közellenségnek számító „kvázi”.

Ja, és persze az elmaradhatatlan „Kicsimmel Olaszba’” – rengetegen írták, hogy gyűlölik, amikor valaki úgy hivatkozik egy-egy országra, hogy annak nevéből lehagyja az „ország” utótagot.

„Amikor a tárgyakról személyként beszélnek. Pl.: »Ő egy szép állólámpa« – ilyenkor feláll a hátamon áll a szőr!” (Eszter)

Stílszerűen azt mondanám: egy idő után mindent IS megununk. Szorri vagyok.

via GIPHY

A tényleg gusztustalanok

Ó, igen. Az egyik legnagyobb halmaz azoké a szavaké, amelyek vagy nagyon egyértelműen gusztustalan dolgot jelölnek – vagy úgy tűnik, mintha azt jelölnének, mint például a szerencsétlen madártej, ami, ugye, elég blöe, ha az ember kicsit jobban belegondol. De van, ami kevésbé megfogható, mégis viszolygást kelt bennünk, mert érezni, hogy semmi jót nem jelenthet:

„Csimbók. Nagy László egyébként gyönyörű versében, a Táncbéli tánc-szókban van egy olyan sor, hogy »hol a csókok nem csimbókok«, és agyonbassza az egészet, annyira undorító” – írja Anna. És ami már önmagában is juj, az egy ronda összetétellel még fokozható: szarcsimbók.

„Milyen bájos volt, mikor egy ismerős ezt használta a pár hónapos kisfiának becenévnek…” (Kata)

Takonypóc, takonygerinc, genny, Orbánc (akar „c” nélkül is), golyva, bagócs, kelés, mirigyváladék, furunkulus, geci, gecigránát, herevasalás, madártej (képzeld csak el!), gennyláda, nyák, csipa, betokosodik, békanyál, lyuksógor.

„Fattyú, vagy valakinek a fattya. Nem értem, hogy egy ártatlan gyermeket hogy lehet ilyen ellenszenvesen, gusztustalanul elnevezni, amikor ő mindenben ártatlan, hiába törvénytelen vagy akármi. Számomra ez a legvisszataszítóbb kifejezés a magyar nyelvben.” (Péter)

„»Laktáló emlők.« Hiába jelent jót, akkor is broáhhhh! Ezt bírták ráírni a zárójelentésemre, amikor a pár napos kisfiammal hazamehettünk a szülészetről.” (Orsi)

„Tehénnek a tőgye – ez milyen szó? Jaj.” (Júlia)

„Prücsköl, töcsköl, pöcs, lőcs, csöcs, csecsszopó. A harmadikra mindig valami pici, puha, fejletlen valamire asszociálok.” (Bori)

A töcskölt egyébként a szerkesztőségben is sokan jelölték meg visszataszítóként, szóval biztosan lehet abban valami, hogy egyes szavak túlságosan is hangfestőre sikerülnek a sok c, cs meg ty hang miatt.

via GIPHY

A látszólag megmagyarázhatatlan viszolygás

Ahogyan én összerezzenek, valahányszor bugyiként hivatkoznak egy női alsóra (ami persze szintén hülyén hangzik, de számomra még mindig vonzóbb, mint a gyerekes és bizarr bugyi), másoknak is vannak érthetetlen „kattanásai”.

„Kocsonya, ponty. Mindkét szó abszolút hányinger. Szinte érzem a bűzt, föláll a szőr a hátamon a szavak hallatán is.” (Dóra)

„Amikor valaki azt mondja: megyek a körmöshöz… Erről nekem mindig a körömpörkölt jut eszembe (vega vagyok)… lehet, hogy a sok »ö« teszi.” (Judit)

Tortatartó, serpenyő, méhpempő, bödön és bögyő/bögyörő, elemózsia, csen, dödölle, csemege, üdül, manusz, pacek, pókhas, tokány, faramuci, tutyimutyi, ínycsiklandó, potyka – és kapaszkodjatok: több szavazat is érkezett a lucskos káposztára.

Az egyik legnagyobb kedvencem pedig az alábbi párbeszéd volt a teljes kommentfolyamból:

Viktória: – Ami még kiborít, az ecetera [így, helytelenül] és a bütyök. Borzalmasak!
Péter: – Pedig a bütyök milyen kis aranyos szó már!
Viktória: – Miben rejlik az aranyossága?
Péter: – Azt érezni kell, te kis bütyök!

Na, ki vele: ti mely szavaktól másztok falra?

Csepelyi Adrienn 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images