„Valóban érezzem magam bűnösnek, amikor ránézek a lombikban fogant gyerekemre? A test és a tudomány, a természet és az orvoslás együtt képes a csodára!”

–

Döbbenten olvastam minap a püspök szavait. Szerinte a lombikprogramot „teljesen ki kéne iktatni a gyakorlatból, súlyos bűnöket követünk el vele!”. Csak mert „az emberi élet továbbadása nem technológia vagy tudomány kérdése, hanem két ember szeretetkapcsolatát feltételezi”.

Ülök és nézek, és nem hiszem el, hogy egy egyházi ember ennyi, gyereket akaró párt tesz felelőssé azért, mert természetes úton nem sikerül a teherbeesés, és fosztana meg az esélytől, hogy szülők lehessenek.

Nem hiszem, hogy majd az óvodában, az iskolában vagy a munkahelyen bárki rá tudna mutatni a lányunkra, hogy ő lombikos… Azt hiszem és azt látom, hogy egyediségében és számomra egyedülállóságában is pont ugyanolyan csodálatos kisgyerek, mint bárki másé, aki „természetes” úton esett teherbe. És ezt, az ő egyediségét, a megismételhetetlenségét senki nem veheti el tőle!

Nem minden kislány csattog az anyukája magas sarkújában négyévesen full sminkben, és nem minden nagylány álma a nagy esküvő. És pláne nem minden nagylány áll készen családot alapítani, anyává válni a húszas vagy harmincas éveiben. Én negyvenéves voltam, amikor éreztem, elérkezett az idő. Előtte sokat és örömmel dolgoztam, utaztam, élveztem az életet, a munkámat, a barátaimat, a pasimat, akivel akkor már majd tíz éve voltunk együtt. Ez alatt az idő alatt elértük, hogy a közös életünkhöz közös lakásunk is legyen, hogy végül ugyanoda érkezzünk haza. Aztán egyszer csak úgy ébredtem, hogy most már jöhetne egy baba ebbe a kerek világba. Félreértés ne essék, az sosem volt kérdés, hogy szeretnék gyereket, és már azt is rég tudtam, hogy kivel. Vita nem volt, akartuk mindketten. Aztán egy évig úgy próbálkoztunk, hogy eszembe sem jutott annak a lehetősége, hogy nem jöhet össze.

Hónapról hónapra váltunk tudatosabbakká, majd miután

fél évig az ovulációs applikáció lett a legjobb „barátom” és mégsem történt semmi, tettem, amit ilyenkor kell. Bejelentkeztem egy teljes körű nőgyógyászati vizsgálatra, hogy tutira tudjuk, nincs semmi gond. Hát volt.

Nem óriási, de éppen elég ahhoz, hogy természetes úton nagyon kicsi valószínűséggel tudjak teherbe esni. Kiderült ugyanis, hogy a méhfalam egy részén nem tud megtapadni a megtermékenyített petesejt. Az eredmény és a korom további vizsgálatokat indokolt, s akkor már hozzácsaptak egy hímivarsejt-vizsgálatot is, hogy mindkét felet ellenőrizzék. Annak az eredménye kevés progresszív spermaszámot mutatott, így elhangzott a mondat, amit egy gyerekre vágyó nő nem akar hallani: „Hölgyem, ez természetes úton nem fog menni. Nincs vesztegetni való idő, azt javaslom, amint lehet, vágjanak bele a lombikprogramba” – mondta az orvosom, majd átadott hetvenoldalnyi dokumentációt a tudnivalókról, a ránk váró vizsgálatokról, azaz az egész procedúráról.

Ültünk egymás kezét szorongatva, kicsit fogyott a levegő a rendelőben, én szédültem, az idő meg-megállt. Ez a mondat olyan, mintha azt mondanák: nem lehet gyereked. Már nem, már lekéstél róla! Ezt nem tudod másra fogni, úgyhogy jöhetett is szépen a kötelező önvád. 

Ez után persze két napig csak a lombikról olvastunk cikkeket. Először külön-külön. Csak akkor találkoztunk a lakásban, ha az izgatott fel-alá sétálgatós olvasás közben egy-egy tutinak tűnő statisztikai adatot akartunk megosztani egymással. Jellemzően én a pesszimistább számokkal jöttem, Áron mindig a pozitív eredményekről számolt be. Én amúgy olyan „a hajánál fogva magát a szarból kihúzós típus” vagyok, nem hagyok sok sanszot a hosszú önmarcangolásnak, de ott és akkor óriási szükség volt arra az életigenlésre és humorra, ami miatt én azzal az emberrel élek, akivel.

Eltelt a két nap, és mi felszívtuk magunkat. Addigra már mindent tudtam az eljárásról, minden egyes lépés a fejemben volt, már csak azt kellett eldönteni, hogy lemondunk-e a következő hónapra tervezett nyaralásról. Ahogy neked jobb – mondta Áron. Szóval aludtam rá egyet és úgy döntöttem, kell még az az egy hónap nyugalom összekapaszkodni, felkészülni lelkiekben, aztán jöjjön bármi, venni fogjuk az akadályokat!

Megértem azokat is, akik vívódnak vagy vonakodnak a lombiktól és úgy érzik, ez túlzott beavatkozás a természet rendjébe. De ha egyszer a természet nem tudja terv szerint „intézni” a dolgot… Bennem kevéssé dominált a félelem, inkább törekedtem a megoldásra. A lassan másfél éves kislányom kacaja nap mint nap bizonyítja: nem kérdés, hogy megérte!

Mindig is tudománypárti voltam, így nem volt annyira nehéz elfogadnom, hogy számomra az orvostudomány a segítség, az egyetlen út. Nekem ez volt az egyetlen lehetséges utam, így válhattam anyává.

Szuper orvosom volt, ugyan nem ápolgatta a lelkemet, de nem is erre volt szükségem, arra ott volt a – ma már – gyerekem apja, a családom, a barátaim meg én magamnak. Az orvos szakértelme, a higgadtsága százszor fontosabb volt, mint a lelkem ápolása. Ezer – a ciklus adott napjain szükséges – vérvétel és vizsgálat után folyamatosan elemezte az eredményeket, amit kellett, gyógyszeresen kezelt, én közben sportoltam, vitaminokat szedtem és olyan egészségesen ettem, mint addig még soha. Aztán jöttek a szurik. 

A vérvételeken mindig az derült ki, hogy a hormonértékeim teljesen rendben vannak, de a processzus egyik alapja, hogy akkor is adnak hormont, maximálva az esélyeket a megtapadásra.

Sokaktól hallottam már, hogy a lombikeljárásban a legijesztőbb a hormon beadása, vagyis hasba szúrása hetekig, akár hónapokig. Fura, de bennem ez egyáltalán nem keltett félelmet, úgy gondoltam rá, hogy ez az eszköz, ami a célhoz segít. Az más kérdés, hogy annak ellenére, hogy azt hittem, az injekciózás lesz a legegyszerűbb rész, végül mégsem bírtam megtenni. Az első alkalom, amikor be kellett volna adnom, egy pilisi közös baráti kirándulás napjára esett. Szuper fotóim vannak arról, ahogy Áronnal grimaszolva szelfizünk a tűvel. Ő adta be az elsőt és aztán az összes többit öt héten át. Bátran, egy gyors mozdulattal, mintha mindig ezt csinálta volna. A vendégszoba volt a rendelő, oda kellett mennem mindennap a megfelelő időben, és eljátszottuk a doktorosdit. Jóval később vallotta csak be, hogy nálam sokkal jobban irtózott tőle, és igazából totál be volt szarva, de miattam és a cél miatt tökéletesen tudta titkolni.

A hormonkezelés célja, hogy minél több petesejt termelődjön, amiket egy rövid, húszperces, altatásos műtét során leszívnak, majd lombikba kerülnek. Nekem hetet sikerült „összehoznom”, ami az orvosom szerint jó szám volt. Ahogy fogalmazott: „Belőlük még sajnos időközben el fogunk veszíteni néhányat.”

Talán ez is egy olyan mondat, ami a lombik kritikusai szerint erős és durva belenyúlás a természetes kiválasztódásba. De ez egészen egyszerűen nem igaz. A természetes úton való teherbeesés során is teljesen általános jelenség, hogy a megtapadásig csak a legéletképesebb megtermékenyült petesejt(ek) jut(nak) el .

A következő egy hétben orvosok figyelték az osztódó sejteket, és naponta beszámoltak, hogy alakul a fejlődésük. Hármat veszítettünk el a lombikban töltött idő alatt, így egy hét múlva úgy indultunk a beültetésre, hogy négy életképes embrió várt ránk. Egészen lenyűgöző az a tudományos szint, ahol ma tart a világ. Olyan volt, mintha egy sci-fiben lennénk, amikor megmutatták az ultrasteril körülmények között tartott petesejteket, azok minden apró részletét egy, a lombikkal összekötött számítógépen. Majd két embriológus orvossal való konzultáció után az ajánlásukra ezekből hármat ültettek be egy pár perces, egyszerű felhelyezéssel. A kint maradt negyediket nem látták elég életerősnek, ezért az még kapott pár napot a lombikban. Ha meg tud erősödni, azt lefagyasztották volna egy – amennyiben szükséges – következő alkalomra.

Aztán jött két hét malmozás, aminek a harmadik napja volt talán a legnehezebb, amikor felhívtak a klinikáról, hogy sajnos a kint maradt negyedik petesejt valóban nem bizonyult elég erősnek, és „elment” – így mondták.

Na, akkor elkezdtem mantrázni az odabent kuksolóknak, hogy hajrá, hajrá, csak ügyesen! Két hét múlva vérvételre kellett menni, ahol az úgynevezett HCG-hormon értéke jelezte, hogy van-e megtapadás. Annyit tudtam, hogy a negyven fölötti szám már jó. Kereken száz volt! Kéthetes terhes voltam! Másnap – mint minden más vizsgálatra, beavatkozásra is – együtt mentünk Áronnal az ultrahangra: akkor láttuk őt először. Egyedül ő maradt, de ott volt, megtapadt, ráadásul jó helyen. Nekem amúgy egyáltalán nincsenek megérzéseim, de akkor tudtam, hogy ő megkapaszkodott, és velünk fog maradni.

Amikor könnyes szemmel megköszöntem az orvosomnak az alaposságát és a segítségét, ő megköszönte nekem a kitartásomat és a töretlen hitemet abban, hogy sikerülni fog. Azt mondta, ez legalább olyan fontos, mint amit ők tettek. A test és a tudomány, a természet és az orvoslás együtt képes a csodára.

A hit valóban nagyon fontos: mindegy, mibe kapaszkodunk, amikor elkezdődik egy ilyen „program”, a lényeg, hogy muszáj hinnünk abban, hogy sikerül. A lombikban fogant embriók anyaméhbe jutását az orvos végzi el ugyan, az összes többi az anyán és a gyereken múlik. A megszületett életet pedig nincs az az isten, aki ne üdvözölné!

Gyakran mondogatom a kislányomnak, hogy mennyire köszönöm, hogy ügyesen megkapaszkodott, amikor kellett, és mennyire hálás vagyok neki és a sorsnak, hogy nem kellett ezt még többször végigcsinálnunk. Nem azért, mert elviselhetetlen vagy szörnyű lett volna, mert épp ellenkezőleg: az apukájával még jobban összekovácsolt minket. Elképesztően érdekes volt az első pillanattól látni, tudni, mi történik vele, és mert e nélkül a segítség nélkül ő egész biztosan nem lenne itt velünk.

Nekem ugyan nem volt hormonálisan megterhelő a kezelés, de rengetegen vannak, akiknek az. De vállalják újra meg újra. Lelkileg sem lehet egyszerű a sikertelen próbálkozás(ok) után ismét összerakni magukat és úgy dönteni, hogy nem adják fel, újabb harcba kezdenek, csak mert annyira szeretnének életet adni, anyává, családdá válni. Éppen ezért teljesen érthetetlen számomra, amikor ezt a nehéz testi-lelki vállalást bárki élet ellen valónak tartja, és megkérdőjelezi, hogy nem a legnagyobb szeretet és önzetlenség, életigenlés hajtja azt, aki végigcsinálja. Ezzel azt kérdőjelezi meg, hogy a mellettem motorozgató, egészséges, vidám, élettel teli, csodás kislányomnak van-e helye ebben a világban.

A puszta jelenléte egy óriási IGEN. Kérdőjel NINCS!

Varga Rozi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images