-

Ma 2016-ot írunk, és ami nem változott, hogy a nagyanyámhoz hasonlóan én is pörölök a fiammal a sáros bakancsok miatt. A levest a mikróban melegítem, és közben gyorsan ránézek arra a hajmeresztő készülékre, ami rádiójelekkel működik, hogy képbe kerüljek, mi történt az elmúlt öt percben a világban. 1954-ben, hatvankét évvel ezelőtt a mobiltelefónia csupán egy őrült ötletnek tűnt a gangos ház egyik konyhájában, arra pedig aztán semmi jel nem mutatott, hogy a híreket az Élet és Tudomány lapszámai helyett az interneten olvashatom majd.

Minden bizonnyal ebben a pillanatban is csupán a meglévő dolgok, és jelenleg is létező technológiák alapján képzelhetjük el a jövőnket. Jósolni nem lehet az elképzelhetetlent, ahogy nagyanyám, úgy mi sem tudjuk megfogalmazni.

Elképzeléseink technikatörténete azonban néhány olyan tendenciát előre jelez, amivel számolhatunk. Vajon hogyan zajlik majd az életem 2046-ban?

8.10

Hétfő reggel van. Habár még nem hülyültem meg teljesen, de ha kétségem volna, milyen napot is írunk, akkor a fürdőszobai tükör szembesít vele. Ahogyan azzal is, hogy holnap lesz az unokám szülinapja, egy hét múlva meg aktuálissá válik az orvosnál tett látogatásom, és arra is figyelmeztet, hogy ma mintha kissé dehidratált lenne a bőröm. Fütyülök rá, nincs időm a biotintás vérfrissítő kezelésre.

Ma ugyanis dolgozom. Előadást tartok arról, hogyan értékelődött fel a kreativitás és az intuíció, és miért jött el vén fejjel az én időm. Egy olyan világban találtam meg magam, ahol a hangsúly a kézről a fejre, de legfőképp a szívre került. Ezek a mai srácok már nem tudják, milyen volt, amikor még nyolc órán át ültünk a munkahelyeinken. Ma már jó, ha négy-öt óra a munkaidő, a gyárban a robotok robotolnak, hol vannak már a jó öreg szakik, Gyurka és Miska bácsik az üzemből!

8.50

Míg az előadásomon töröm a fejem, öltözködni kezdek. Ami azt illeti, én nem erre a szettre szavaztam volna, de ICU, az otthonunk intelligens mindentudója még este összeállította az időjárásnak és alkalomnak megfelelő öltözéket, és mivel egy sál valahogy hiányzott a nyakamból, lefekvés előtt még nyomtattam magamnak gyorsan egy színben passzolót.

Ez a nyomtatás egyébként az agyamra megy. Az én időmben szerettünk vásárolgatni, válogatni, most meg még a lakás különböző nyomtatóiba való utántöltőket is ICU rendeli. A jó öreg hanyagságom hiányzik néha, legalább egyszer fogyna ki idehaza valami… De nem fogy. Sőt, már jön is a konyhai ételnyomtatóból a reggeli, bioáfonyás muffin és egyúttal azt is látom, hogy véletlenül automatikusra állítottam ICU menütervezőjét, aki úgy gondolta, magamtól túl kevés vasat viszek be, ezért ma vacsorára spenótot ehetünk.

9.30

Közben hallom, hogy felébredt a férjem – lassan kilencven éves – és mivel nemrég eltörte a lábát, béreltünk egy terápiás segítő robotot arra a pár napra, míg a csontképződést felgyorsító kezelés hatni kezd. A robotot JOCI-nak hívják, és ahogy látom, ICU-val ki nem állhatják egymást. Talán emiatt történhetett, hogy a napelemes szeméttárolónk bekrepált. Pedig ez a legjobb szerkentyű a jó öreg mosogatógép óta. Csak bedobom a hulladékot, mire a kis bioreaktorban a baktériumok lebontják az anyagot, és a kész bioműanyagból a kuka alján lévő 3D nyomtató homokozólapátot vagy kis vödröt nyomtat a fiam kislányának. Jelzem ICU-nak, hogy valami gond van, jelentse a gondnoknak.

10.00

Megint a régi beidegződések; még emlékszem, milyen jó volt szidni a dugóban a polgármestert! Ma meg csak beülök valamelyik ház előtt parkoló járgányba, – ICU intézi ezt is, időről-időre érvényesíti a hozzáférésemet – és útközben, míg az autó halad, átnézem a szélvédőre kivetített előadásomat.

„Megérkeztünk az Ön úti céljához!” – hallom, és a járgány már rá is állt a napelemes parkolóhelyre, hogy addig is töltődjön, míg befut egy következő utas.

Az előadás egyszerre fáraszt és dob fel, végre újra elememben vagyok. Apropó, elemek!

12.30

A fiammal ebédelek egy különleges étteremben, ahol a szakács egy eleven, élő ember. Roppant drága hely, de ma ünnepelünk, mert elkészült az egy hónapja megrendelt, kinyomtatott házunk. A férjem nem nagyon örült, amikor kiderült, hogy hulladékból épültek az egyes elemek. Azért a fiatalok boldogok, hiszen jön a második gyerek, itt is van a képe a táskámban, egy dobozban. 4D-ben, bioműanyagból nyomtatva. És kézzel fogható, hogy ezúttal fiút várnak!

Ezt a huszonöt órás munkahetet azért irigylem, a menyemnek aztán nem kell majd a két gyerekkel elvesznie a munka, háztartás, gyerek Bermuda háromszögében. Mit tudja ő, milyen volt a mi időnkben, amikor még azon is csak a vita ment, hogy mi a nő dolga és kötelessége! Mielőtt összevesznénk a fiammal, asztalt bontunk, a menyem és a gyári műhús mindig megfekszi a gyomromat.

14.00

Ezúttal nem ülök autóba, kiszellőztetném a fejemet. Félútig elvisz a mozgó járda, a Jászain pedig átváltok egy elektromos rollerre. Mire hazaérek, az előszobában dobozok várnak. JOCI átvette ICU heti rendelését a szállítóktól. Erről megfeledkeztem, de már látom is az előszobai kijelzőn, hogy alaposan bevásárolt, alig maradt valami a nyugdíjegyenlegemen. Szép új világ, nesze neked, azért mégis az önkéntesben kellett volna maradni.

17.30

A délután a kórházban telt. A diagnosztikai- és kontrollközpont ellenőrizte a férjem szerveit. A veséjén és az agyán kívül szinte minden tenyésztett, mű vagy nyomtatott. És – amint ma is kiderült –, remek egészségnek örvend, a lába is szépen gyógyul. Hála a kezelésnek, már szinte alig látható a múlt heti törés.

20.15

Megettük ICU spenótját. Hosszú nap volt, és a holnapi sem lesz könnyű. A fiam ugyanis üzleti ügyben elutazik. A Marsra. Elkíséri a neje is. Az intelligens rendszerükre, MARI-ra pedig mégsem bízhatják a kis unokámat. Ide bizony egy nagymama kell.

Kárpáti Judit

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/ESB Professional