„Elsétáltam cigizni. Az egész az én hibám” – Emlékezés a valaha volt legnagyobb rakétakatasztrófára, amit pont úgy tussoltak el, mint „Csernobilt”

–

Igen, ma hatvan éve történt, hogy a bajkonuri űrrepülőtéren az indítóállványán teljesen váratlanul felrobbant egy szovjet R–16 rakéta, amit még éppen csak készítettek elő a nagy októberi szocialista forradalom – vigyázat, másik naptár! – november 7-i ünnepélyes fellövésére. Ez a robbanás volt a legtöbb áldozatot követelő baleset a rakétatechnika történetében, és a kilövést vezető marsall neve után Nyegyelin-katasztrófaként vált inkább ismertté.

A problémát az okozta, hogy az előkészítés során az említett első generációs szovjet ballisztikus rakéta második fokozata váratlanul, bár – erre a későbbiekben kitérek majd – nem teljesen meglepetésszerűen működésbe lépett.

Ekkor megannyi ember volt a közvetlen közelében és távolabb is, akik az előkészítési munkálatokat végezték. De voltak rengetegen olyanok is, akiknek ilyenkor az előírásnak megfelelően a bunkerben kellett volna lenniük, de nem ott voltak. Így történhetett, hogy körülbelül kétszáz ember esett áldozatul tévedések sorozatának, bár még mindig kevesebbről szól a hivatalos dokumentáció.

A ma már hivatalosnak mondott álláspont szerint százhúszan voltak, köztük sok magas rangú katona, mérnök és technikus. Közös sírban nyugszanak Lenyinszkben.

De mi is történt valójában?

A tragédia előtti napon az utolsó teszteket végezték a rakétán, és megtöltötték egy hipergol nevezetű hajtóanyaggal, amit egyébként csak az ördög mérgeként emlegetnek, hiszen rettentő erős és mérgező gázt alkot, illetve használat után erősen, kegyetlenül korrodál. Ennek a szernek a veszélyei bele voltak kalkulálva az egész tervbe, de az nem, hogy a technikusok véletlenül megsértsék az üzemanyagcsövek membránjait, ami pont a pirotechnikáért volt felelős, így az úgynevezett második szakaszba, az égéstérbe átkerült az ördög mérge. Mindenesetre dönteni kellett, hogy leszívják az egész üzemanyagot, vagy a tervezettnél hamarabb indítják el a rakétát, és akkor jött a nagy kapkodás, így az eljárás sorrendjét enyhén szólva sem a protokoll szerint végezték. A munkálatokban nem részt vevő munkásokat, katonákat sem vezényelték a bunkerbe, miközben az üzemanyag áramlásirányítójával sem bántak megfelelően, így az az indítás előtti állás helyett indítás utániban maradt. Ezt egy lelkes technikus észrevette ugyan, vissza is kapcsolta, de azt már nem tudta, hogy későn, és a második fokozat magától beindult, felrobbantva ezzel az első fokozat összes üzemanyagtartályát.

Háromezer Celsius-fokos tűz keletkezett, és sajnos azt kell mondani, hogy azok jártak jobban, akik a rakétához közel voltak, mert ők egy pillanat alatt porrá égtek. A hosszú és fájdalmas égési sérülések, vagy a mérgező gázok okozta halál ennél pokolibb volt.

Érdekes módon pont a rakétát tervező mérnök, Mihail Kuzmics Jangel élte túl ezt a rengeteg áldozatot követelő tragédiát, mivel a robbanás pillanatában annak ellenére nem volt az állomás területén, hogy munkanapja volt… Ő és pár kollégája kimentek cigizni, és éppen arról vitáztak, hogy az egész indítást el kéne halasztani, leereszteni az összes üzemanyagot és vállalni annak a lehetséges következményeit, hogy ezzel kivívják az állami vezetés haragját.

Semmi nem az, aminek látszik

A beszélgetés a tények mai ismeretében kissé későinek bizonyult. Olyannyira, hogy valamivel később maga

Hruscsov kérdezte meg Jangelt, hogy „Hát te miért vagy életben?”, aki teljesen összetörve csak annyit tudott felelni a pártfőtitárnak, hogy: „Elsétáltam cigizni. Az egész az én hibám.” Jangel soha nem volt képes felmenteni önmagát a felelősség alól, bár a politika békén hagyta, mivel Brezsnyev kijelentette, hogy „már megbűnhődtek a bűnösök”, és fátylat az egész ügyre!

Jangel amúgy a történtek után szívinfarktust kapott, és bár túlélte, utána sokáig képtelen volt dolgozni, és a lelkiismeretével sem tudott soha elszámolni. Bár beszélni ő sem beszélhetett róla…

Brezsnyev „legyintése” nagyvonalúnak tűnhet ugyan, de egészen más célt szolgált. Ügyet csinálni egy olyan ügyből, amit el akarnak tussolni, meglehetősen feltűnő lett volna ugyanis. A robbanást követően Nyikita Hruscsov pártfőtitkár azonnal teljes titoktartást és elterelést rendelt el. Álhíreket gyártottak a sajtóban arról, hogy Negyelin marsall és sok vele dolgozó társa egy repülőgép-szerencsétlenség áldozata lett. A hatalom legalantasabb eszközeit bedobva az áldozatok családtagjaival közölték, hogy tilos bármilyen módon az igazságról beszélniük, és csak azt vallhatják, hogy hozzátartozójuk szintén ebben a rettenetes repülőgép-szerencsétlenségben hunyt el. Az ügyet kivizsgáló – Brezsnyev vezette – bizottság szerint a projekt felelősei túlságosan bíztak rakétájukban, és nem voltak tisztában a biztonsági hiányosságokkal.

Természetesen amikor már nagyjából simára volt döngölve az áldozatok felett a föld, az R–16 fejlesztését tovább folytatták a Nyegyelin helyére kinevezett Andrej Szokolov vezetésével, aki sokkal nagyobb fegyelmet követelt meg mindenkitől. Így egy év késéssel, 1961 novemberében megtörtént az első igazi tesztindítás. A rakéta elindult, de a tervezett pályájától eltért, szóval teljes sikersztoriról ebben az évben sem beszélhetünk. De legalább áldozatok nélkül járt.

Bajkonur, ami igazából nem is ott van, ahol, viszont már nem is orosz területen

A teljes titokban, ráadásul megtévesztésből nem is az azonos nevű település mellett épült Bajkonur állomás egyébként idén tavasszal lett hatvanöt éves. Semmi és soha nem úgy volt, aminek hívták, vagy látszott, ugyebár… Ami igazán vicces az egészben, hogy mindennek ellenére az ellenséges nagyhatalomnak, az Egyesült Államoknak gyönyörű, naprakész, korabeli dokumentációja volt az egész épülő bázisról, így lehet, hogy ezt a nagy titokzatosságot is meg lehetett volna spórolni. De hát a vér, a szokásrend, a politika, a hidegháború, ugyebár? Egyébként Bajkonurból indultak a Voszhod és Szojuz űrhajók, így Farkas Bertalan is a Szojuz–36-on.

A Szovjetunió 1991-es felbomlása után Bajkonur Kazahsztán területére került. És kisebb-nagyobb súrlódásokkal, illetve évi száztizenötmillió dollárért Oroszország szabadon használhatja Bajkonurt egészen 2050-ig.

Marossy Kriszta