Valahogy így kéne élni – Jiří Menzeltől búcsúzunk

–

Ó, istenem, milyen hírt hozott ez a reggel. A húgommal kell beszélnem, ez a közös ügyünk. Amikor gimnazisták voltunk, minden délután, amint vége volt a sulinak, ledobtuk a táskánkat az előszobában, bekészítettük a kedvenc édességünket, és egész délután videóztunk. A Szigorúan ellenőrzött vonatokat, a Sörgyári capricciót, Az én kis falumat, és az abszolút kedvencünket, a Pacsirták cérnaszálont milliószor láttuk, mert ezt szerettük épp: kívülről megtanulni egy filmet, és aztán felmondani a szereplőkkel. 

Volt persze más is a repertoárunkban – amiben a cseh újhullám különösen nagy szerepet játszott –, de egyetlen más alkotótól sem ennyi film. Nincs ezen mit csodálkozni: nincs az a rosszkedv, az a nyomasztó iskolai nap, amit egy jó kis Menzel-filmmel fel ne lehetne dobni. Nincs az a Menzel-film, ami ne sugározna derűt és a legtisztább életörömöt. Nincs az a Menzel-film, ami a könnyedsége és játékossága mélyén ne őrizne valami fontos gondolatot.

Nincs az a Menzel-film, amiben ne lenne benne az egész kelet-közép-európai kultúránk, csak a mi búval bélelt, panaszkodó magyar mentalitásunk nélkül. (Hogy irigyeltük ezt.) És nincs az a Menzel-film, ami ne rajongó tisztelettel és szeretettel ábrázolná a nőket.

Nincs az a Menzel-film, amiben ne lenne egy kis finom erotika, de semmi közönségesség.

Azért néztük ezeket a filmeket egyvégtében, egymás után, mert azt reméltük, hátha élhetünk így is, ebben a szellemben. Hátha láthatnánk ilyennek az életet: a maga apró örömeivel, és a szerencsétlenségben is meglelhető szépségével. Itt van például a kedvencünk, a Pacsirták cérnaszálon. A szocializmus kegyetlenségei következtében félreállított, lefokozott, segédmunkássá alázott értelmiségiekről szól, akiket egy roncstelepre száműzött a hatalom. Ott tartanak egymásnak egyetemi előadásokat, ott csinálnak hülyét a politikából, és ott találnak igaz barátságokat az egyszerű emberek között. És persze bimbózik ott igaz szerelem is – milyen öröm újra látni a Szigorúan ellenőrzött vonatok két főszereplőjét (Václav Neckářt és Jitka Zelenohorskát), és újra azt a félénk, pajkos mosolyt az arcukon. 

Menzelben nem lehetett csalódni. Talán nem minden filmje lett remekmű (kinek minden filmje az?!), de minden filmjéből lehet nyerni szeretetet. Akiben így bugyborékol a szeretet az embertársai iránt, legyenek azok bármilyenek, az egy kincs közöttünk. Nem véletlenül – és nem hamis pátoszból – idézi búcsúüzenetében a felesége Pál első levelét a korinthosziakhoz. „Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom. 

És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok.”

Nézem ezt a videót Olga Menzelová bejegyzésében, és nem sírok, hanem örülök: Menzel a haláláig gyönyörű nők, lányok között élhetett, meggyőződésem, hogy boldogan. Nem hiszem ugyanis, hogy kellett neki ennél több. És kivételesen nem az jut eszembe, hogy vén kecske is megnyalná a sót – hogy is gondolhatnék erre, ha valakit a negyven évvel fiatalabb felesége is ilyen gyengédséggel vesz körül? De nem csak ő: Menzel bárhová ment, imádták a nők, mert látták, hogy ő is imádja, és nem kihasználja őket.

Élete utolsó két évében is ők tartották életben: a felesége és a lányai (akik közül csak az egyikük biológiai apja volt), ugyanis agyhártyagyulladás következtében már hosszú ideje lebegett élet és halál között – ahogy EBBŐL az interjúból is kiderül. Törőcsik Mari jut eszembe, aki azt mesélte Bérczes László róla írott könyvében, hogy gyakran telefonálnak egymásnak Menzellel, megértik egymást a nyelvi korlátok ellenére is. Menzelnek sok magyar barátja volt a szakmában, hiszen rendezett itt színházban, és hívták színészként filmekbe is. Közülünk való volt, csak a vidámabb, optimistább énünk, aki mindig az utca napos oldalán jár. 

Menzel belénk ivódott, a kultúránk része lett – Hraballal összefonódva. Belőle nem lett világsztár rendező, mint Miloš Formanból, ő megmaradt kelet-európainak – olyan, amilyenek a mi sztárjaink: elérhető. Emberi. Esendő. 

A színészein keresztül fogunk rá emlékezni, a kedvencén, Rudolf Hrusínskýn keresztül, Magda Vášáryován keresztül, ahogy kilép a fodrászüzletből a rövid hajával, és felpattan a biciklijére, Jaromír Hanzlíkon keresztül, aki csak üvöltve bír beszélni („Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!”), Josef Somron keresztül, aki kéjes élvezettel stempliz Jitka Zelenohorská csupasz fenekére, Bán János bárgyú mosolyán keresztül, de esküszöm, még Ivan Barneven keresztül is, aki egy kései, de hamisítatlan Menzel–Hrabal-filmet (Őfelsége pincére voltam) bukdácsolt végig. Mert a nagy rendezők képeken és színészek arcain keresztül válnak halhatatlanná. És az olyan kivételes tehetségek, mint ő, már mindjárt az első filmjükkel. 

Úgyhogy azt mondom, vegyük is elő még egyszer a Szigorúan ellenőrzött vonatokat, és nézzük meg ezredszerre. Mert az az egy biztos, hogy nem fogjuk unni. Inkább csak irigykedünk, hogy micsoda élete lehetett egy kisvárosi állomásfőnöknek a hatvanas években!

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Getty Images/Sean Gallup