–

Ez a film is úgy kezdődik, mint a többi: Kisvakond kidugja a fejét a föld alól, arrébb taszít néhány kupacot és körülnéz a világban. Nem messze tőle egy forgalmas országút terül el, annak a szélén pedig egy defektes autó húzódik félre. A sofőr előkap a zsebéből egy távirányítót, ami kicseréli helyette a kereket, Kisvakond pedig suttyomban bepattan a hátsó ülésre, és együtt hajtanak a férfi házához. Ott a távirányító kinyitja a kaput, majd a férfi vacsorát rendel vele magának, és a falból máris ott terem előtte a terülj-terülj asztalkám. Befalja a ropogósra sült grillcsirke combokat, egy robotkar szépen letörli a zsírt a szája széléről, és már viszi is fürdeni. 

A fém karok levetkőztetik, belemártják a szappanhabos kádba, megpaskolják innen, megdörzsölgetik onnan, majd kihúzzák a vízből és szépen tisztára törülgetik. Végül egy futószőnyegen beérkezik a nappaliba a tévé elé, és ott kényelmesen elhelyezkedik, míg Kisvakond titokban utánacsinálja az egész ceremóniát. Csakhogy ő nem elég óvatos, és a vacsora végeztével a szennyes tányérokkal együtt mosogatógépbe kerül, ott meg olyan fényesre suvickolják, hogy albínó Kisvakond lesz belőle. 

Már eddig is vicces epizód a Kisvakond álmodik, de most jön csak a java. 

Rá kellett ébrednem, hogy a legjobban azt élvezem, amikor a Kisvakondban meztelen embert látunk – azon be kell halni. Szerencsére ezután lesz is módom adózni a perverz pillanatoknak. 

Az történik ugyanis, hogy a férfi bealszik a tévé előtt, és érdekes álmot lát. (Az epizód címe tehát megtévesztő, mert valójában nem Kisvakond álmodik.) Innentől egy klasszikus sci-fi veszi kezdetét: főhősünk egy áram nélküli világban találja magát, ahol nincs benzin, az autókat állatok vontatják, és így kerül haza ő is, de persze a garázsajtót már nem tudja kinyitni. Lassan kihűl a konvektor, és nincs vonal a telefonban sem, a tévéről meg a világításról nem is beszélve, amik elsőként mondták fel a szolgálatot. A távirányítóját is kidobhatja a francba – vége a kényelmes életnek.  

Ekkor lép színre Kisvakond, a megmentő, a természet gyermeke, aki visszavezeti hősünket a boldog ősidőkbe. Először is megtanítja tüzet rakni a lakásban – egy szép, kis rózsaszín szőnyegen –, épp mielőtt a férfi csonttá fagyna. Aztán szépen felaprítanak minden bútort a meleg érdekében, és léket vágnak a tetőbe, hogy távozhasson a füst, mint egy jurtában.

Majd a hótól eltorlaszolt házba megérkeznek az állatok, és újra egyesül állat és ember a túlélés derűs küzdelmében – a ház pedig már csak nyomaiban emlékeztet a civilizációra.

Most jön a kedvenc részem: kitavaszodik. Hősünk kiszalad végre a kertbe, és ledobja ruháit, hogy egyesüljön a természettel. Addigra már egy torzonborz ősember lett belőle, szépen kunkorodik a szőrzete mindenütt. Csakhogy a természet nemcsak kedves és szelíd, hanem veszélyes is tud lenni, úgyhogy emberünket azon nyomban megtámadja egy vaddisznó és üldözőbe veszi. Felpattan hát az utolsó megmaradt, működő szerkentyűjére, a biciklire, és azzal menekül, amit a vaddisznó megszerez tőle, és a ruháival együtt elszelel. Emberünk most már végképp magára maradt az erdőben. Ekkor megint színre lép a szuperhős Kisvakond, aki egy szakócát nyom a kezébe, és megtanítja vadászni. 

Mindig is gyakran gondoltam rá, mennyi haszontalan tudással vértezzük fel magunkat a XXI. században, és milyen könnyű lenne bennünket, városi embereket eszköztelenné és védtelenné tenni. Semmit nem tudunk a valódi túlélésről, és ezt Zdeněk Miler már az előző évszázadban jól látta, ahogyan azt is, hogyan tesszük tönkre magunk körül a Földet, milyen vak nagyravágyással irtjuk ki az éltető természetet – ami válaszul szerinte majd visszavág nekünk.

Ma már nem nehéz egyes filmjeiben disztópiát látni, de persze a műfaj, amiben elkötelezte magát nem engedte meg, hogy teljesen sötét víziót fessen fel előttünk, muszáj volt végül reményt adnia, és példát mutatnia a gyerekeknek. Mennyivel jobb is, hogy így tette, így üzent a legfontosabb közönségnek, a még formálható gyerekeknek.

Úgyhogy az egyre abszurdabb ámokfutás után ez a szerencsétlen, önmagából kifordult és az utolsó megmaradt szőnyegébe burkolózó, azt páncélként viselő emberkénk is felébred, és megkönnyebbülve konstatálja, hogy mindez csak rossz álom volt. A radiátor meleg, a villany ég, a szőrzete kulturáltan megnyírva, a garázskapu nyílik, és újra bepattanhat az autóba, immár örömmel invitálva egy sétakocsikázásra a Kisvakondot. Jól is teszi, mert az első benzinkútnál kiderül, hogy tankolni viszont a valóságban sem lehet, a benzin elfogyott.

A film utolsó kockáin a Kisvakond nem egy szakócát, hanem egy kőbaltát nyom az elkeseredett emberke kezébe, felkacag, és ezzel mintegy arra buzdítja őt, verje szét azt a rohadt autót, és minden fölösleges, káros emberi vívmányt, ami valójában csak függésben tart minket, és nem hagy élni. Élni! Vajon vette valaki az üzenetet?

És vajon Zdeněk Miler eszerint élt? Azt a sok-sok millió cseh koronát, amit a jogdíjakból keresett, vajon mire költötte? Nem tudjuk. De biztos vagyok benne, hogy nem egy luxus autóparkra és kacsalábon forgó, a legmodernebb technikai vívmányokkal felszerelt palotára – mielőtt 2011-ben, 90 évesen búcsút intett a földi létnek. Ő mindenesetre felbecsülhetetlen értékű kincset hagyott ránk: több mint ötven Kisvakond-filmet. Ezekből kell töltekeznünk.

Gyárfás Dorka