Ha elveszíted a hited az élet csodáiban, csak nézz Kisvakondot! – Ma lenne 100 éves az alkotója, Zdeněk Miler

–

Szegény kisegér ágynak esett. Csak piheg és izzad egész álló nap, nem lehet az odújából kirobbantani. Kisvakond viszont élni akarja az életet! Harapni a levegőt, mezítláb futni a füvön, szagolni a fákat. Vissza akarja őt hozni ebbe. Fogja tehát magát, és elmegy a bagolyhoz, hogy mondja meg, mit csináljanak. A bagoly meghozza a döntést: kamillát kell szerezni a kisegérnek. Kisvakond körül is néz az erdőben, de fogalma sincs, hogy néz ki a kamilla, és a többi állat sem tud segíteni neki. Helyette felteszik a következő vonatra, hátha messzebb több szerencsével jár. Hollandiában köt ki, onnan egy csacsi segítségével átússza az óceánt, Afrikában betép egy elefánttal (a legjobb rész), megküzd egy húsevő virággal, Ausztráliában tubákot pöfékel a vadnyulakkal, végül egy kengurutaxi újra az óceánhoz szállítja, onnan pedig hőlégballonnal hazarepül, és miközben bejárta az egész világot, megismert egy sor érdekes, gyógyító és veszélyes növényt, a kamillára pedig a saját vakondtúrása tövében talál rá.

Mi ez, ha nem az archaikus mesék bölcsessége, ötvözve a modern kor világlátásával? És Zdeněk Miler többi meséje is ugyanilyen: benne van az örökölt tudás és a friss felfedezés öröme. El tudnám mesélni egytől egyig, melyik mitől fantasztikus – de egyszer már szenteltem neki egy cikket, úgyhogy most más irányba kanyarodom. Mert olyan jó volna megérteni, hogyan születik egy ilyen korszakos zseni, és mit lehet tőle ellesni.

Azt például fontos látni, hogy

a kiemelkedő tehetségek nem a semmiből jönnek – többnyire. Kell, hogy legyen mögöttük egy olyan közeg (táptalaj) ami segíti a növekedésüket, ahol mentorokra találhatnak, és ahol egymásból inspirálódnak az alkotók.

Ilyen volt a II. világháború után a cseh Bratři v Tritku (vagyis a Fivérek trikóban nevű) filmstúdió, aminek a három kócos kópét ábrázoló emblémája sokaknak ismerős lehet (például azoknak, akik figyelmesen nézik a Kisvakond-filmeket). Ez a filmstúdió – ami olyasmi lehetett, mint nálunk a Pannónia, csak jóval korábban – már 1946-ban díjat hozott el Cannes-ból, amikor a világ animációs filmgyártását még jócskán a Disney uralta. (A Disney már a 20-as, 30-as években egyeduralkodóvá vált ezen a területen.) És innentől viszonyítási pont lett egész Európában – könnyen lehet, hogy a mi csodás animációs művészetünk kifejlődésében is inspirációt jelentett.

Az is fontos szempont, hogy 1948-tól, amikor a kommunisták Csehszlovákiában is átvették az irányítást, a hatalom lehetőséget látott a filmben. Propagandacélokra kívánta felhasználni természetesen, ám éppen ezért támogatta, és kiemelt szerepet szánt neki. Az állam tolta bele a pénzt, és olyan feladattal ruházta fel, ami a tengerentúlon például nem volt jellemző: a népnevelői attitűddel. A keleti blokk rajzfilmjei sosem csak – vagy nem elsősorban – a szórakoztatást szolgálták (szemben például a Disney-vel), hanem értékrendet, elveket akartak közvetíteni.

De mivel valódi tehetségeket hagyott alkotni, ezért az ideológia nem vált erőltetetté, nem nyomta agyon a művészi szabadságot.

Zdeněk Miler korai munkáiban ez jól megfigyelhető. Ő egyébként ebben az időben meggyőződéses kommunista volt, és a párt tagja, de a filmjei mindig is többek voltak színtiszta agit-propnál. Első munkája (még két alkotótárssal kiegészülve) A milliomos, aki ellopta a napot volt, amiben nem nehéz felfedezni a kapitalizmus kritikáját: egy kapzsi, kövér emberről szólt, aki magának akarta a Napot, ezért bezárta a saját házába – aztán persze megkapta érte a büntetését. Később ez a figura visszatért egyéb munkáiban is, de hogy az alkotás mennyire tehetséges volt, azt talán jól mutatja, hogy elnyerte a Velencei Filmfesztivál egyik díját – és ezzel lökést adott Milernek, hogy felhagyjon a festői ambícióival, és maradjon inkább az animációnál.

Pár évvel később, 1953-ban már önálló filmmel rukkolt elő: ez volt A mákos kalács, ami azt mutatta be, hogyan lesz egy pici magból sütemény: a vetőmagtól az aratáson és a búzaszemek őrlésén át a sütésig. Azt akarta vele elmesélni a gyerekeknek, hogy mennyi munka és érték van egyetlen szelet süteményben, és hány részfolyamaton kell keresztülmennie addig, míg ennivaló lesz belőle. Oktató-nevelő jellegű film volt tehát ez is, ami megtetszett a rajfilmstúdió vezetőinek – ezután kérték fel ara, hogy készítsen egy filmecskét a ruhagyártás folyamatáról is, ugyanebben a szellemben. (Mindezt abban az időszakban, amikor az egész keleti blokk az iparosodás és termelékenység lázában égett…)

Miler ehhez már ki akart találni egy állatfigurát, de olyat, amit a Disney még nem használt – nem lehetett tehát egér, kacsa, kutya, macska, csibe, stb… Ahogy egy nap ezen tanakodva sétált, megbotlott egy vakondtúrásban, és kipattant a fejéből a nagy ötlet. A legenda legalábbis így tartja...

Bár a vakond imidzse akkoriban még nem volt túl pozitív – hiszen kártevőnek tartották, ami tönkreteszi a termést – ő ragaszkodott hozzá, hogy egy szerethető hőst tud kreálni belőle. Hagyták neki, szerencsére.

Ha hiszitek, ha nem, az első Kisvakond-film – ami tehát a mára legendás kék kertésznadrág készülésének folyamatába avat be – 1957-ben készült. Ilyen öreg: nemsokára hatvanöt éves lesz. Azonnal olyan siker lett, hogy megnyerte a Velencei Filmfesztivál fődíját, Milernek pedig szárnyakat adott, és visszaigazolást arra, hogy a gyerekeknek is lehet értékes tartalmat készíteni. Kezdetben még maradt annál a koncepciónál, amit a párt és a korszellem megkövetelt: a technikai fejlődés ábrázolásánál – ezt tükrözi vissza a ’60-as években készült A kisvakond és az autó vagy A kisvakond és a rakéta (ne feledjünk, az űrverseny korában járunk), de aztán elrugaszkodott ettől, és például A kisvakond a városban már tartalmaz némi kritikát az új, épülő világgal szemben, később pedig egyre erősebb lett a természetvédelem üzenete.   

Miler sikerének hátterében aztán ott van a televízió is, ez az akkor még új találmány, ami a rajzfilmek állandó megrendelője lett, és amin keresztül egy ország szeretett bele Kisvakond figurájába. Illetve dehogy csak egy ország! Hány ország! A filmeket már a ’60-as években exportálni kezdték, de ami a csoda: nemcsak a szocialista országokba, hanem például a Távol-Keletre is. Több mint nyolcvan országba jutott el, és vált mindenütt a gyerekek kedvencévé – csak az Egyesült Államok maradt ki ebből. A világsikert nyilván elősegítette az is, hogy a Kisvakond-epizódokban nem használnak dialógot, tehát a megértése nem nyelvhez kötött. Maximum egy-egy szó hangzik el a filmekben (gyakran Miler lányainak hangján), de mindent el tudnak mesélni gesztusokkal és egyszerű hanghatásokkal.

Viszont a támogató kultúrpolitika, a televízió mint új találmány, és a szavak nélküli történetmesélés mind nem lett volna elég a sikerhez, ha maga a figura nem olyan imádnivaló, és Miler nem érzi úgy, hogy mindent (és bármit) el tud mesélni vele. 

Mert azért próbálkozott ő mással is: már a ’60-as években is készített mesefilmet egyéb hősökkel, és aztán a ’70-es években is kísérletezett mással (akkor épp egy tücsökkel). De valahogy mindig visszatért a Kisvakondhoz, mert azzal annyira azonosulni tudott, hogy úgy érezte: saját magát rajzolja bele. Az ő gyermeki, nyitott, kíváncsi és játékos oldalát. Kisvakondban ugyanis az a jó, hogy egyrészről gyerek, aki mindenre rá tud csodálkozni, és akinek a lehetőségei határtalanok (egyszer még filmsztárt is csinálnak belőle – amiben megjelenik nemcsak az önirónia, hanem a filmvilággal szembeni gúnyos kritika is), ugyanakkor megvan benne a felnőttek problémamegoldó képessége: nincs olyan helyzet, amiben ne találná fel magát. Képes a kezébe venni a sorsát és orvosolni a problémáit. Lám, a kisegért is hogy megmentette, miközben rengeteg élményt szerzett! 

Attól annyira elbűvölő, amiért még felnőttként is rabul ejt, hogy sosem veszíti el a hitét abban: a világ alapvetően csodálatos hely, aminek a hibái kijavíthatók.

Ha másképp nem, akkor úgy, hogy visszatérünk az alapokhoz: az erdőhöz, a barátokhoz és a családhoz, mert ott mindig megleli az ember a harmóniát. És minden egyes nap, amikor a Kisvakond kidugja a fejét a túrásból és körülnéz, valami új és izgalmas kaland vár rá, tele mókával és tanulással.

Nem csoda, hogy pár évnyi megszakítással Miler egészen 2002-ig tudott új és új ötleteket fejleszteni és friss epizódokat gyártani a Kisvakond-sorozathoz, vagyis szinte az egész felnőtt életét végig kísérte. A filmekkel párhuzamosan pedig könyvalakban is megjelentek a történetei, majd a piacgazdaság korában már különféle játékok és plüssök formájában is előkerült. 

Mire Miler kilencvenéves korában (tehát tíz évvel ezelőtt) meghalt, már réges-rég legenda volt – és persze irtó gazdag ember. Azóta is zajlik az örökösödési háború a leszármazottai között, amit nehéz (és valószínűleg felesleges is) követni. Ő nem a pénzért csinálta, ezt minden egyes története bizonyítja – nemcsak a Kisvakond szellemisége, vagy akár az első filmje, A milliomos, aki ellopta a Napot, de egy másik népszerű meséje, A világ leggazdagabb verebe is. Annak valószínűleg sokkal jobban örült, amikor 1998-ban egy aszteroidát neveztek el róla, vagy amikor 2011 júliusában egy Andrew J. Feustel nevű amerikai asztronauta – a cseh származású felesége sugallatára – felvitte a Kisvakondot az űrbe. Ezt még Miler is megélhette, pár hónappal később (novemberben) hunyt el egy prágai idősotthonban. 

A Kisvakond azonban itt maradt velünk, és nem öregszik, nem avul el, és mi sem unjuk meg soha. Komolyan mondtam, nem vicc: szánjatok rá egy napot, akárhány évesek vagytok. Visszaadja az életbe vetett hitünket, aminél nagyobb szükségünk most semmire nincsen. 

Gyárfás Dorka