„Visszatérő érzés volt ez, hogy nem érdemlem meg azt a fényűző sikert” – 88 éves lenne Miloš Forman

–

Azért nem sok olyan film van a világon, amit akárhányszor újra lehet nézni, mindig ugyanúgy hat az emberre, mint például a Hair vagy az Amadeus, nem? Vagy a Száll a kakukk fészkére… vagy a Tűz van, babám!, a szocialista blokk kultfilmje. És nincs sok olyan film sem, ami mélyen szórakoztat és könnyedén gondolkodtat el, ami mindenkit meg tud szólítani és minden ízlést kielégít. Univerzális műalkotások ezek – olyanok, mint a festészetben a Mona Lisa vagy a Dávid szobor. Tökéletesek.

Győzni mindenáron

Milos Forman ezért volt egyedülálló, amíg alkotott. Ugyanúgy meg tudta volna ragadni a kelet-európai néplelket és a kommunista diktatúra természetét, mint ahogy az angolszász világ szabadságideáljának határait. Része volt a cseh újhullámnak és az amerikai  szellemi elitnek, kasszát robbantott és ugyanakkor örök nyomot hagyott a filmtörténetben. Elképesztő tehetség és intelligencia kellett ehhez – és kivételes erőszakosság is. Nézem az arcát az önéletrajzi könyve borítóján és egy bulldogot látok. Egy elszánt, kíméletlen, mély szomorúságot rejtegető bulldogot.

Hát persze, hiszen azt írja mindjárt az elején:

„Egész életemben mindig mindent azért tettem, hogy győzzek. A győzni akarás a legalapvetőbb tulajdonságaim közé tartozik, de ezzel mások is így vannak.

Amikor minden idők talán legjobb sportolója, Michael Jordan pusztán akaraterejével és mesteri tudásával képes volt kosárlabdacsapatát a világ élvonalába röpíteni, elsírta magát a boldogságtól. Ahogy én értelmeztem az érzelmeit, nem a felhőtlen öröm felemelő érzése volt az, nem az a hélium-boldogság, amelytől lebegni kezd az ember. Olyan ember öröme volt ez, aki megkapta, ami rég megillette volna. A keresés végén kitörő öröm ez, annak a tudatnak az öröme, hogy ez a győzelem a következőt csak még nehezebbé teszi. A képességei csúcsán teljesítő ember nehezen elért boldogsága, azé az emberé, aki túl sokáig túlontúl szigorú volt önmagával szemben, és aki végre begyűjti a munkája eredményét. Persze az is lehet, hogy a saját ambícióimat és érzelmeimet vetítem ki más életére, hiszen a saját bőrömön tapasztaltam, hogy a győzelem épp annyira lehet nehéz, mint amennyire gyönyörű. Köztes út azonban nem létezik.”  

Ária, árva, árulás…

Mondja ezt az az ember, aki ötször ülhetett az Oscar-gálán díjért reszketve (kétszer még a legjobb idegennyelvű film kategóriában a csehszlovák filmjeivel, háromszor pedig a saját rendezői teljesítményéért várva elismerést, amerikai filmekkel), és kétszer hallhatta is a nevét felolvasni. De elég hosszú volt az út addig. És ha nem is szeret rá visszaemlékezni (főleg nem vájkálni benne),

az egész ott kezdődött, hogy a II. világháborúban – amikor még kisgyerek volt – mindkét szülőjét elveszítette.

Az édesapját, aki a cseh szudéta-vidék megbecsült polgára volt (a tanítóképző tanára) 1940-ben tartóztatta le a Gestapo – mint sokkal később kiderült, föld alatti ellenálló tevékenységért, amit azonban ügyesen titkolt. A család akkor még azt hitte, hazatér majd, ezért a kis Miloš, a legfiatalabb sarja (akit eredetileg Jan Tomašnak kereszteltek) mindennap kiment édesanyjával a Časlavi pályaudvarra, és várta azt a vonatot, amivel majd Rudolf Forman visszatér hozzájuk. Három hónapon keresztül, minden egyes nap, reggel és este is – hiába.

Két évvel később azonban az édesanyját is letartóztatták és elvitték, koholt vádakkal, őt is örökre.

Miloš Forman szülei Auschwitzban haltak meg, a Fordulatok című memoár alapján pusztán egy végzetes véletlennek köszönhetően: mert egyszer életükben útjukba akadt egy szudéta német férfi, akinek munkát adtak a nyári panziójukban (éjjeliőr volt náluk), aki később a német faj felsőbbrendűségébe vetett hittel mindenkin bosszút állt, akit addig „szolgálnia” kellett, így Forman szülein is. Addigra – meggyőződéses náciként – egy tollvonásba került neki egy ember élete.

Valóság és művészet

A kis Miloš így lett tízévesen árva, és került ideiglenes otthonokba rokonoknál, majd a háború után egy bentlakásos iskolába, ahol többek között Václav Havellel tanult együtt. „Egy szál bőröndből élő, állandóan sajnálatot keltő, rokonságon belül folyamatosan hurcolkodó gyerekként hamar rájöttem, mennyire hasznos, ha az ember meg tudja kedveltetni magát, és nem okoz felesleges gondokat” – írja. Ez részben megmagyarázza tehát, hogyan tudott olyan másfajta közegekben érvényesülni, mint a kommunista diktatúra és Hollywood. De még valami hozzátartozik ehhez: „Rájöttem, hogy a lázadás és botránykeltés hatalmas egzisztenciális luxus, és azt hiszem, akkoriban fejlődött ki a diplomáciai érzékem.

Megtanultam a gondolatolvasást, kiérezni emberek hangulatát. Idővel jobban tudtam, mit éreznek, mint ők maguk. Megfigyeltem, hogy nem mindig hisznek abban, amit csinálnak, hogy gyakran szakadék tátong aközött, amilyennek képzelik magukat, és amilyenek valójában.”

Ennek ellenére mégis csak sikerült kirúgatnia magát a jónevű iskolából, így került Prágába. Azt pedig a bátyjának köszönheti, hogy beleszeretett a művészetbe – pontosabban a színházba –, bár már gyerekkorában is vitték a szülei moziba, első meghatározó élménye a Disney-féle Hófehérke és a hét törpe volt. Csak miután nem vették fel színházrendező szakra, és annyira félt a katonaságtól, hogy mindenképp kellett találnia egy másik egyetemet, jelentkezett a prágai Filmakadémiára, ahová csont nélkül bekerült.  

Itt két fontos hatás érte: Milan Kundera, aki tanította őt, és a Veszedelmes viszonyok, amit ő adott a kezébe. És persze maga a filmkészítés, ami magába szippantotta… A sok filmnézés és a nagy rendezők mellett végzett rendezőasszisztensi munka pedig azt is segített kiformálni a fejében, hogy egy nap majd milyen saját filmeket szeretne készíteni. „Már akkoriban elhatároztam, hogy ha valaha saját filmet csinálok, igyekezni fogok a lehető legközelebb kerülni a való világhoz. Törekedni fogok arra, hogy a szereplőim úgy beszéljenek, úgy nézzenek ki és úgy viselkedjenek, mint a hús-vér emberek. Paradox módon épp emiatt nem csináltam hagyományos értelemben vett dokumentumfilmeket. A kamera jelenléte jócskán deformálja a természetes helyzeteket. Az emberek valahogy lemerevednek, álarcot öltenek, produkálják magukat vagy szégyenlősek lesznek, szóval nem tudom megragadni a mindennapi életet azzal, hogy dokumentálom. Újra kell teremtenem.”

Ez a hozzáállás legjobban épp a cseh filmjein látszik: a Fekete Péteren, az Egy szöszi szerelmén és a Tűz van, babám!-on, amik közül az utóbbi kettő valós élmény hatására született, és mindegyikben nagy feladat jut az amatőr szereplőknek. (Erről egyébként az volt a meggyőződése, hogy amatőrökkel csak nagyon jól megírt forgatókönyv alapján lehet dolgozni. Ahol a forgatókönyv nem igazán erős, ott szükség van profi színészekre.)

1964 – a sorsdöntő év

Forman mindjárt az első önálló játékfilmjével, a Fekete Péterrel kijutott nyugatra (megnyerte a locarnói filmfesztivál fődíját), és onnantól tudta, hogy az lesz az életcélja, hogy kitörjön a cseh filmpiacról és a szocialista blokkból. A Fekete Péternek azonban volt egy váratlan hatása is: ebben az évben,

1964-ben megkereste őt egy idős prágai hölgy, aki azt állította, ez a film vezette el hozzá, és muszáj vele beszélnie, mert együtt volt az édesanyjával Auschwitzban, aki fontos üzenetet hagyott rá.

Forman gyanakodva ugyan, de ráállt a találkozóra, és kiderült, hogy az édesanyja a halála előtt azt üzente (remélve, hogy a rabtársa talán túléli a borzalmakat), hogy a legkisebb fiának nem az volt a biológiai apja, akinek a nevét viseli, hanem egy zsidó építész, aki a panziójukban dolgozott azon a nyáron, amikor megépítették, és akinek még a háború előtt sikerült emigrálnia.

Forman ugyan nehezen hitt a néninek, de túl sok részlet stimmelt, és tényleg nem hasonlított a bátyjaira. Sikerült kiderítenie, hogy a valódi apja Equadorban telepedett le és ott alapított családot (öt gyereke született), írt tehát neki egy levelet. A férfi azonban nem válaszolt. Ekkor újabb levelet adott fel, amiben mindössze az állt: ha nem is kívánja felvenni a kapcsolatot, legalább jelezze, hogy megkapta a levelet. És erre már érkezett egy üzenet ezzel a szöveggel: „Levelét megkaptam. Üdvözletemet küldöm.” Így derült fény Miloš Forman valódi identitására, és így maradt számára idegen a valódi apja.

Mindez ráadásul épp akkor, amikor első gyerekei születtek. Merthogy 1964 ebből a szempontból is emlékezetes volt: akkori barátnője terhes lett, és ikerfiaik születtek, amiért össze is házasodtak. Ezt a családot hagyta hátra négy évvel később, amikor először ment külföldre hosszabb időre dolgozni, majd hirtelen kitört a prágai tavasz, ami megnehezítette a visszajutást és döntésre kényszerítette a családot.

One way ticket

Ekkor még együtt voltak Párizsban (ahol szintén forradalom tört ki), de Vera – a memoár szerint legalábbis – úgy érezte, nem tudna új életet kezdeni nyugaton, attól félt, hogy depressziós, alkoholista háziasszony válna belőle, ezért amint lehetett,  ő a fiúkkal visszatért a hazájába, Forman pedig továbbment Amerikába dolgozni. Akkor még azt gondolta, csak egy filmre…

Három évvel később – az első amerikai filmje kudarcának hatására – hozta meg azt a döntést, hogy végleg kint marad, hogy egy nap majd győztesen térhessen vissza Csehszlovákiába. Ez azonban akkor, a hidegháború idején azt is jelentette, hogy évekig nem láthatja a fiait. 

Nem is látta. Hat évet hagyott ki az életükből, és legközelebb akkor találkozott velük, amikor már a Száll a kakukk fészkéréért Oscarra jelölték, és első dolga volt engedélyt kérni a csehszlovák államtól, hogy elvihesse őket a díjátadóra. A köztes éveket, amiket a Chelsea hotelben töltött küszködéssel, egyedül vészelte át, mindvégig azzal a hittel, hogy egyszer igenis sikerülni fog neki. Ugye, nyilvánvaló mekkora tétje volt számára?

Első a legnagyobbak között

Nem volt benne a pakliban, hogy neki nem sikerülhet, és ezt talán már abból is érzi az ember, ha megnézi ennek az első saját Oscar-díjnak az átvételét. Nemcsak hogy olyan rendezőket utasított maga mögé ’76-ban, mint Fellini, Kubrick, Sidney Lumet és Robert Altman – a világ legnagyobb rendezőóriásait –, de még csak meg sem bicsaklott a nyelve a beszéd közben. A filmje (a Száll a kakukk fészkére)  pedig kilenc jelölésből ötöt váltott díjra.

Ezután már azt csinálhatott, amit akart Hollywoodban – ő pedig akkor már tíz éve csak a Hairt akarta megrendezni, amit színházban látott. Bár a hippikorszaknak addigra vége lett – de még nem került olyan távolságba, hogy nosztalgiázni lehessen rajta –, mégis megtalálta a módját, hogy szólni tudjon a közönséghez, és a dalok örökre bevéssék magukat mindenki szívébe. A Hair után pedig jött egy még nagyobb vállalkozás, a Ragtime című kosztümös film E. L. Doctorow regényéből, majd egy másik színpadi adaptáció Peter Shaffer darabjából, az Amadeusból. Ez a projekt meg azért volt különösen fontos számára, mert

így térhetett vissza a hazájába: immár világsztár rendezőként, egy filmes projekttel, amit Prágában akart leforgatni.

És egy újabb Oscar-díjat érdemelt vele.

A Fordulatok című emlékiratok ennek a második Oscar-díjnak a pillanatait élesíti ki és lassítja le mindjárt az előszóban. Elmeséli, mi minden fordul meg az ember fejében, miközben ott ült jelöltként a nézőtéren és Steven Spielberg, a díj átadója felsorolja a riválisait, végül kimondja a nevét. „Elmondtam a köszönőbeszédet, többé-kevésbé tartva magam az előkészített szöveghez, ám miközben beszéltem, megint csak arra gondoltam: miért én? Mi az istenért pont én? Miért ért ekkora szerencse?

Éveken át vissza-visszatérő érzés volt ez, hogy nem érdemlem meg azt a fényűző sikert, a díjakat és elismeréseket, amelyeket elcsíptem, hogy valaki mást biztosan a földig nyomtam ezzel a szerencse mérleghintáján.”

Érdekes, hogy még egy ekkora ambícióval megáldott ember is küzd az imposztor-szindrómával. És az állandó kívülállás érzésével is. Egy korábbi moszkvai élménye kapcsán ismerte fel ezt: „Megint kívülálló voltam, mint életem során annyiszor. Rácson át lestem be egy zárt világba, amelyben ígértek nekem egy helyet. Talán az az este a tízéves gyerek érzéseit hozta felszínre, akinek sosem adnak elég időt, hogy beilleszkedjen valahová, aki idegen családok érzelmi kötelékein kívül sündörög. Olyan ez, mintha egy üvegház falán át látnék mindent, ami odabent történik, de semmit sem érinthetnék meg, és engem sem érinthetnének. Valószínűleg sosem fogok tudni szabadulni ettől az érzéstől, örökre bennem marad, mert valamennyi filmem tele van hasonló kívülállókkal, akik hiába küzdenek a kirekesztettség ellen.”

Ez lett tehát a művészi identitása (ahogy ő fogalmaz), a téma, ami újra meg újra izgatta minden történetben, amiről időről időre úgy érezte, mesélnie kell. Az üzemanayag, ami a lelki motorját hajtotta. 

Erről szólt a Larry Flynt, a provokátor is, nem beszélve az Ember a holdonról, amit Andy Kaufman humorista inspirált, és erről szólt volna számára a Gyertyák csonkig égnek is, a Márai-adaptáció, amit hosszú ideig tervezett Sean Conneryvel. Az egyetlen, ami tulajdonképpen kilóg a sorból – és igazán fájdalmas kudarca volt – a Valmont című film, amit a Veszedelmes viszonyokból készített, de mire eljutott addig, hogy megfilmesítse, Stephen Frears is lecsapott az anyagra, és egy évvel korábban kijött a regénnyel azonos című filmjével, így nagyobb siker is lett. Forman Valmont-ja (Colin Firth-szel és Annette Benninggel) pedig jóformán a süllyesztőbe került. 

Kétszer kettő néha öt

De az élete így sínen volt: Amerikában újranősült (de ismét egy cseh nőt vett el), és ismét születettek ikerfiai a második feleségétől is. Őket már fel is nevelte. Az első házasságából született fiaival pedig felnőttként közösen készítette az utolsó filmjét egy legendás prágai színházról és előadásról. (Az egyik fia társrendezőként, a másik díszlettervezőként vett részt benne). Ezzel egyben visszatért a cseh filmiparhoz is – igaz, egyetlen búcsú erejéig. 2009 után, tehát élete utolsó tíz évében nem dolgozott többé.

Példátlanul sikeres élete volt – nyugodtan mondhatjuk, hogy mindent megkapott az élettől, amit csak remélt, és a nevét örökre beírta a filmtörténetbe. Mégis megmaradt annak a kelet-európainak, akinek a csúcson, vagyis az Oscar-díj átvételekor hirtelen túl sok lesz a jóból:

„…mivel világéletemben túlságosan győzni akartam, a következő dolog, ami átfutott az agyamon, ez volt: most tehát győztem, remek, így aztán mostantól megindulok lefelé a lejtőn.

Ám ekkor, egy perccel azelőtt, hogy a depresszió órája elütötte volna az éjfélt, a pillanat törtrésze alatt eszembe jutott egy régi cseh vicc. A férj váratlanul hazaérkezik. A feleség alig tudja elbújtatni a szeretőjét a szekrénybe. A férfi két órán át ücsörög a legfinomabb parfümök, a legpazarabb illatok, rózsaolajok és orchidea-kivonatok között, jázminillatú pipereszappanok és hintőporok, zsírkövek és balzsamok társaságában. Mikor a feleségnek végül valahogy sikerült elhessegetnie a férjét otthonról, kiront a szekrényből és elüvölti magát: »Gyorsan adj egy darab szart!«”  

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Getty Images/Bernard Weil/Toronto Star