„Fuss, Bandi, ússzál, Egérke!” – Két bálvány születésnapjára
Különleges dátum volt augusztus 16-a. A nagyvilág számára Elvis Presley halálának napja. A nagyvilág nem tudja, mi, magyarok viszont nagyon is számon tartjuk, hogy a sport két halhatatlan, korszakos egyénisége is ezen a napon született. Több nemzedéknyi különbség van közöttük: harminchat év. Nevük nemcsak a saját sportágukban, hanem kicsit az egész magyar (sport)történelemben szimbólum lett. Mert Balczó András és Egerszegi Krisztina győzelmeinél talán még fontosabb volt az egyéniségük, és az a tiszta, légies stílus, ami a fényes érmeknél is jobban megkülönböztette őket bármelyik kortársuktól. Somos Ákos írása.
–
Balczó András az öttusa történetének legnagyobb alakja
Egykor egy ország bálványa. Ő volt az a sportoló, aki miatt még a sportot amúgy csak távolról figyelő háziasszonyok, családanyák, melósok is siettek a tévé-rádió elé, vagy futottak együtt vele a domboldalon egy világbajnokságon. Hömpölygött a tömeg a pesthidegkúti domboldalon, szinte lezúdultak, hogy kísérjék a futót a cél felé. Mert akkor és ott egyetlen vágy mozgatta az országot: Balczó nyerjen! A sport-szupersztárok igazi korszaka(i) előtt volt ő egy nem túl boldog ország igazi ikonja. Fogalom, akit a szépséggel, könnyedséggel és a győzelemmel azonosíthattunk. És nagyon nagy szükségünk volt rá.
Balczó neve ma már talán nem olyan szimbólum, mint akár húsz-harminc évvel ezelőtt
Azóta úgy nőttek fel generációk, hogy nemcsak őt nem ismerik, de az élsport is mást jelent nekik, mint a tömegkommunikáció régi, historikus időszakában. Egy olyan kor egyik legnagyobb bajnoka volt ő, amikor a sport még televíziós közvetítések és (többnyire) dollármilliók nélkül tudott milliókat megmozgatni, legendák születtek és maradtak fenn.
Anyám, aki pedig a legkevésbé sem nevezhető a sport szerelmesének, a tantestületi értekezletről lógott el, papucsát lehúzva futott haza, hogy láthassa a pesthidegkúti futást az 1969-es világbajnokságon.
Amikor az egész ország azt várta, hogy hazai pályán legyen világbajnok a bálványa. Az a futás – akárcsak a ’72-es müncheni, amikor reménytelennek tűnő helyzetből, élete utolsó olimpiáján, túl a harmincon végre megnyerte az évtizedek óta üldözött egyéni olimpiai aranyat – szimbólum lett, szüleim korosztályának nemzedéki és nemzeti nagy élménye.
Nekem már csak a legenda maradt
Olvastam Dávid Sándor nagyszerű könyvét róla, és láttam a korábban betiltott filmet. Csodáltam Balczó gyönyörű szavait, igényesen megfogalmazott gondolatait a hitről, a versenyről, az emberről. De ő még az irodalomról is tudott szépen és érdekesen beszélni, sokat beszélt, de leginkább azért, mert sokat is gondolkodott. Edzés, verseny közben is.
Visszavonulása után élete már nem az öttusáról szólt – tökéletesen távol töltötte mindentől, ami élsport. Istennek szentelte inkább, meg a családnak: tizenkét gyereke született.
Később hallott szavaival, gondolataival és politikai megnyilvánulásaival nem volt könnyű azonosulni, mélységes elmerülése a bibliai életben engem nem érintett meg, a hite viszont igen, mert ugyanazt az elhivatottságot láttam benne, amit öttusázóként megfogalmazott. Balczó volt a kereső ember, aki a sportban is önmagát és az élet értelmét kereste, ezért soha nem gondoltam, nem éreztem, hogy egy pillanatra is hiteltelen lenne. A Küldetést (ez volt a róla szóló film címe) vállalta, és csinálta, méghozzá egész életében. Ezt akkor is elismeri és csodálja az ember, ha az ő világképét más élmények és nézetek alakítják.
Az öttusa ma már a talpon maradásért folytatott küzdelem
Balczó egykori sportága, amely nemcsak összetételében, de hosszúságában, elnyújtott lebonyolításában is a kemény küzdést jelképezte, évről évre zsugorodott, a XXI. század öttusája már szinte sprint az egykori maratoni küzdelemhez képest, közben pedig sajnos jelentősége is töredékére esett vissza a világ sportjában. Mégis, nagyon sokaknak ma is ugyanaz, mint amikor Balczót nézték, hallgatták. Alakja évtizedekre, talán örökre rávetül, hitelt ad a sportágnak. Valahogy örök tudott maradni, jobban, mint nagyon sokan a sport legendái közül.
Balczó András neve egy lassan historikussá váló sportágat jelképez.
„Egérke”
Egerszegi Krisztináé ellenben olyat, amely nemhogy zsugorodott volna, amióta ő visszavonult, de sokkal jelentősebb, méreteiben nagyobb, üzleti értelemben sok-sok szinttel a korabeli fölött van. Úszásban minden fejlődött, többnyire rohamléptekkel: emberfelettinek hitt csúcsokat döntöttek meg sok másodperccel, a sportág úgy hasít felfelé, mint a nem annyira szép emlékű cápadresszt viselő versenyzők, legyőzve a közegellenállást. Ebben a sportágban a legtöbb korabeli nagy rekord leginkább megmosolyogtató érdekesség. Ehhez képest Egerszegi Krisztina visszavonulása után tíz évvel is jobb időt tudott (volna) úszni a világ élmezőnyének nagy részénél. Gyerekként lett világsztár, és még majdnem gyerek volt, amikor befejezte, a kettő között mindent megnyert, utánozhatatlan kecsességgel siklott fel a legmagasabb csúcsra: az úszótörténelem egyik legnagyobb alakja lett.
Hihetetlen jelenség volt, ifjúkorom egyik ikonja
Ami ennél is fontosabb, hogy akárcsak Balczó, Egerszegi is az önmagán túli nagyságot jelképezte, miközben lényétől az úgynevezett „kreált” nagyságnál semmi sem állt távolabb.
Egerszegi Krisztináról most is pontosan ugyanazokat gondolhatjuk, mint huszonöt éve bármikor – miközben az élsportról és konkrétan az úszásról, a tömegszórakoztatássá váló sportiparról jóval rezignáltabb lehet a véleményünk.
Egerszegi úszása és egyénisége teljes szinkronban volt (van)
Az utolérhetetlenül egyszerű tisztaságot jelképezi. Részben azért is, mert képes volt kiszállni az élsportból a létező legegyszerűbb módon, huszonkét évesen (!), részben meg azért is, mert soha, semmilyen sallang nem kapcsolódott hozzá. Olyan volt, mint „a lány a szomszédból, aki olyan jól úszik”. Manapság, amikor már az úszásban is hipersztár popikonok és turbósított hidroplánemberek a jelképek (tisztelet a kivételnek), ez pláne felfoghatatlan. Egérnek az úszásán sem látszott soha, micsoda embertelen kemény, gyilkos dolog egy életet erre tenni fel.
Szerintem Roger Federeren kívül azóta sem volt sportoló a világon, akin ennyire nem látszott soha, milyen nehéz az, amit csinál a legmagasabb szinten…
Egerszegiről – Balczóval ellentétben – sok felvétel maradt fenn
Gyönyörködhetünk a győzelmeiben, elképesztő fölényében, amikor a világ legtermészetesebb módján fekszik fel a hullámokra, és teszi zárójelbe azt, amit az úszás kínjairól és keserveiről gondoltunk. De egyikük esetében sem a győzelmek és a bajnoki címek a legfontosabbak utólag, bár ezek nyomják rá a pecsétet pályafutásukra (hiszen a könnyedség látszata mögé rejtett kínkeserves, irgalmatlan munkát mégiscsak ezek igazolták). Hanem az, hogy mindketten önmaguk legjobb értelemben vett egyszerűségében maradtak meg példaképnek.
Somos Ákos
Kiemelt kép eredetije: Getty Images