„A tábornak saját szíve, emlékezete van – és mi örökre vele maradunk” – Kamaszkorunk legszebb nyarai

–

Hiába ígérgetjük a tábori cimboráknak, akikkel együtt bámultuk a csillagokat a stégről, akikkel együtt lógtunk ki pizzázni az éjszaka leple alatt, akikkel szemérmesen lassúztunk a dizsiben: „ne veszítsük el egymást”, mind tudjuk, hogy hamarosan megkezdődik a tanév, és a dogák, felelések, nagyszüneti drámák, és a sulibüfében felbukkanó új gumicukrok elfeledtetik velünk, milyen sok hálával tartozunk mindazoknak, akikkel megoszthattuk ezt a varázslatos tíz napot. 

Soha nem felejtem el, amikor az unokatesóm, Wolf Kriszti először mesélt nekem a sóstói táborról – ahogyan Madonna True Blue című dalára táncolt koreográfiát Száger Mónival a tinidiszkóban, ahogyan „hawaii hamburgert” evett a strandon lévő burgerezőben (azaz a gyanús húspogácsa és a csalamádé közé egy szelet ananászbefőtt is került), ahogy Antalffy Ági néni átszellemülten énekelte „a börtööön ablakááábaaan”-t a tábortűz mellett, és tudtam, éreztem, hittem, hogy ott a helyem. Igazam lett – tizenegy évesen, amikor először kaptam egy vaságyat a betontalapzatra felhúzott katonai sátorban, amelyet három iskolatársammal osztottam meg, úgy tetszett: megérkeztem. 

Éjszakáink napról napra azzal teltek, hogy megosztjuk egymással: ki kibe szerelmes, kinek ki tetszik, és ki meddig merészkedett vágyai tárgyával.

Béla bevallotta: amikor meglátta Andit, aki Horvátba nyaralt a szüleivel, és csokibarnán tért vissza, még a hátizsákját a slicce elé tartva is alig tudta elrejteni, mennyire megmozgatta. Sanyi szarkasztikusan becsmérlő megjegyzéseket tett a többi fiú fütyijére, büszkén lóbálva a sajátját, amely egy nyolcadikoséval vetekedett. 

Ádi pedig megkérdezte, gondoltunk-e már valaha fiúra rejszolás közben, és azt tanácsolta, ha valaha valamelyikünkkel előfordul, azonnal tudatosítsuk magunkban, hogy ez rossz, és képzeljünk el egy nagy mellű lányt, mint a Nóra. Én meg időnként felpattantam az ágyra, ugrálni kezdtem, és fennhangon énekeltem Edith Piaf Mylord című dalát, a Grease slágereit, vagy épp operettslágereket, amiket a Família Kft. szilveszteri különkiadásából tanultam meg. 

A felső tagozat idején egyetlen évet sem hagytam ki, és már nyár elején vártam, hogy a hosszú-hosszú nappalok korai ébresztővel kezdődjenek: amikor felhangzott a fanfár, amelyet Krisztián, a tábori DJ indított el, és mindannyian kirohantunk a murvára felsorakozni a reggelihez, amely többnyire hófehérre főtt virsli és világosbarnára hígított mustár volt, ünnepnapokon pedig vagy fűrészporrá száradt, vagy nyálasan nyers omlett, amelyet hatalmas karéj fehér kenyérrel tunkoltunk ki. 

Fél füllel figyeltünk, milyen számokat játszik Krisztián – ha ugyanis megszólalt a Macarena, mindent magunk mögött hagyva rohantunk Barbival és Zsófival, hogy több százan járjuk a táncot, és ha a DJ a „radio edit” változat után benyomta az „extended remix”-et is, önfeledten „makarináztunk” akár fél órán át egyhuzamban, míg Tibi bácsi elnézőn, némi szemforgatás közepette jegyezte meg: „Azért de jó lenne, ha ez egyenletek megoldásai is ilyen jól mennének…” 

Andi néni vezetésével tábori olimpiát rendeztünk – amelyben természetesem nekem az a feladat jutott, hogy szurkolócsapatot szervezzek, és betanítsam nekik a buzdító nótát, amely szerint: „Bajnok csapat nagyon sok van / de olyan, mint a nagy Fodros, csakis egy van / góllövés a tudománya / ezért nyer a Fodros máma!” Ági néni művészi átiratot alkotott a Republic klasszikusára, amely szerint: „Csillagok, csillagok, ha majd elbúcsúzunk, a szerzett sok barátra sokáig gondolunk, nyáréjszakák már nem lesznek, elmaradnak a versenyek.”

Laci bácsi divatbemutatót szervezett, amelyet Bence barátom koreografált, és természetesen Madonna Vogue-jára vonultunk fel, Varga Ági néni pedig gigantikus háttereket festett a hét legnagyobb eseményére, a Játék határok nélkül tábori változatára.

A kedvencem azonban a szellemkastély volt, amely abból állt, hogy székekből labirintust építettünk a foglalkoztatóban, leborítottuk pokrócokkal, és az egészet fellocsoltuk csirizzel meg mézzel, majd csuromszottyosan röhögve jöttünk ki a túloldalon.

Persze a táborozás nem csak mókázásra, felelősségre is nevelt minket: minden éjjel kijelöltek négy éjjeli őrt, akik kettesével őrködtek a stég és a híd felől, nehogy az éj leple alatt bárki megtámadja, megrohamozza, vagy elfoglalja a sóstói tábort. Amikor rám került a sor, remek ötletem támadt: ha már úgyis ébren kell maradnunk egész éjszaka, miért is ne másszunk ki a szögesdróttal körülvett kapun, és lógjunk ki egy kis éjszakai fürdőzésre. Bár eredendően azt terveztem, csak Andrissal kettesben megyünk, aki iránt afféle megmagyarázhatatlan vonzalmat éreztem, és csak annyit tudtam, minél több időt akarok vele tölteni, végül hamar híre ment ördögi tervemnek, és nagyjából két tucat táborozót kellett kicsempésznem. 

A helyzetet nehezítette, hogy amikor hajnali három körül sátorról sátorra járva jeleztem a szakadároknak, ideje indulnunk, összefutottam Varga Ági névivel, és spontán ötletből fakadóan eljátszottam neki egy teljes jelenetet, amelyben alvajáró voltam. „Hova mész?” – kérdezte. „Én? Én nem megyek. Én alszom” – feleltem, félig lecsukott szemmel fürkészve a tekintetét, hogy vajon beveszi-e a rizsát. 

De Ági néni okos néni volt – ha előzékenyen visszavezetett is a sátramba, pontosan tudta, hogy rosszban sántikálok. Másnap reggel az ébresztő után az összes fodrosost felsorakoztatták a murván, és Laci bácsi kerek perec megparancsolta: „Lépjen előre, aki éjszaka kilógott a strandra.” Elsőként léptem ki a sorból, egyrészt mert szégyelltem, hogy füllentettem Ági néninek, másrészt mert már akkor is igazi rebellis mártír voltam. 

A példámat követve egymás után toppantak előre a lábacskák, büntetésül pedig egyikünk sem mehetett strandra három teljes napon át.

Laci bácsi azért egy lélektől lélekig beszélgetés során, egyik este a diafilmvetítésen elárulta nekem, nagyon büszke rám, hogy nem sunnyogtam el a gaztettet, én pedig elpityeredtem, és megígértem, ha gimnazistaként is visszatérhetek a táborba ifivezetőként, jóváteszem a bűnömet, és én leszek a legfelelősségteljesebb ifi a sóstói tábor történelmében. 

A Vörösmarty gimi drámatagozatos tanulójaként még két nyáron át tértem vissza a tett helyszínére – immár programokat szervezve a gyerkőcöknek, a drámatanáraimtól ellesett kreatív játékokat bevetve. Somolyogva fogadtam, amikor egy ötödikes kislány szerelmet vallott nekem, ahogyan azt is, hogy a hatodikos fiúk „szőke nyálcsomó”-nak csúfoltak, és nagyvonalúan megbocsátottam Timikének és Csutinak, amiért Jennifer Lopez Love Don’t Cost a Thing dalára rázták magukat a pingpongasztalon, pedig a tábor szigorú szabálya szerint „nem rendeltetésszerűen használni a sporteszközöket büntetést von maga után”. 

És amikor eljött a búcsú napja, és ismét fellobbant a „Sóstó visszavár” felirat, éppen olyan szentimentális transzba estem, mint tizenegy évesen, amikor először táboroztam. Ám az élet beindult, én pedig amikor meghallottam, hogy Otília néni, akivel azóta egy húron pendültünk, hogy először léptem be a Fodros kapuján westerncsizmát és hosszú hajat viselő alsó tagozatosként, jövőre kihagyja a sóstói tábort, meghoztam a nagy döntést:

elengedem. Kinőttem. De sosem feledem. 

Azóta pedig akárhányszor a Balaton felé autózom, lassan elcsorgok a tábor kerítése mellett. Elképzelem, ahogy odabenn a felnőttkor felé baktató kicsi emberek vadul hintáznak, és éneklik, hogy „hááát úúújra lökd meg, lökd meg jóóól”; ahogyan zselézett hajú kis kanok törik össze a menőségből bokszeralsót viselő kislányok szívét azzal, hogy három nappal azután, hogy megkérdezték: „járunk?”, felszívódnak szerelmük mellől; ahogyan türelmetlen, kígyózó gyereksor alakul ki a büfé előtt, miután megérkezett az Eskimo furgonja, és ismét kapható Cornetto és Calippo, nem csak az a nyamvadt Mini Milk. És elmorzsolok egy mosolygós könnycseppet, amiért tudom: elmúlt, és soha többé nem tér vissza. 

Néha, amikor eljátszom a gondolattal, mi volna, ha akár egyetlen egy turnus erejéig, egy nyáron azt mondanám minden munkáltatómnak, a szerelmemnek, és a macskáinknak: „Sóstó visszavár – mennem kell”, vajon valóban visszavárna-e a tábor. Mennyi minden változhatott azóta. A margarinos kenyér uzsonna vélhetően gluténmentes opcióval gazdagodott, a szocreál klubtermet valószínűleg felújították, feltételezem, már nem is Krisztián a tábori DJ, és senki sem emlékszik rá, hogyan is kell makarenázni. 

Az is lehet, hogy egyetlen lélek sincs ott, aki emlékezne rám. Talán senki sem vár vissza. Ám a tábornak saját szíve, emlékezete van – és mi, akik kijártuk az iskolát, kicsit örökre vele maradunk.

Mi vagyunk azok, akik lélekkel, történetekkel, jelenléttel töltöttük meg a sátrakat, a menzát, a foglalkoztatót, a sportpályát, a stéget, és akik ma utaznak táborozni, ugyanezt teszik, életben tartva örök barátunkat, kacsintó cinkostársunkat, mindenkori mentorunkat, a Balatonszabadi-sóstói Gyermektábort. 

Mert mi, a III. kerület iskoláinak legszerencsésebb gyerekei, nemcsak táborban voltunk ám, hanem sorsközösségben is. 

Steiner Kristóf

Képek: Facebook/Sóstó visszavár/Lukács Gábor