–

Elsőre azt gondolnánk, az emlékezés a múltról szól, pedig pszichológiai kutatások alapján éppen annyira szól a jelenről és a jövőről is. 

Egyszerre létezik tehát bennem a jövő a múlttal. Ha az egyik átmenetileg sérül, a másik is zavart szenved?

Onnan érdemes kezdeni, hogy a memóriánk nem egy passzív adathordozó, ahol információkat tárolunk, hogy aztán érintetlenül előhívhassuk őket. Hanem egy dinamikus, aktív folyamat: minden egyes alkalommal, amikor felidézünk egy emléket, azt különféle alkotóelemekből rakjuk össze. Bár az epizodikus emlékezet – azaz a múltbeli személyes élményeinkre vonatkozó emlékezetünk – konstruktív jellege fokozza a torzítások bekövetkezési valószínűségét, hiszen hamis részletek is bekerülhetnek egy-egy emlékbe, valójában ez a darabkákból újraépítkező, rugalmas rendszer teszi lehetővé, hogy elképzeljük a jövőnket. Mert amikor a képzeletünkben új forgatókönyveket alkotunk, azokat mindig már ismert részletek újrakombinálásával, kiegészítésével hozzuk létre. 

Múlt és jövő szétválasztása már csak azért is mesterséges, mert a jövőmre is emlékeznem kell. Azért, hogy tudjak stratégiákat követni, motiválni magam, hogy ne adjam fel. Hogy észben tartsam, mit ígértem, és felelősséget vállaljak. Hogy emlékezzek arra, mások mit ígértek, a politikusok például, és kitartóan számonkérjem rajtuk.

Két kutatási irány is erős bizonyítékokat szolgáltat arra, hogy az emlékezés és a jövő elképzelése szorosan összefügg. Egyrészt agyi képalkotó-eljárások azt mutatják, hogy amikor jövőbeli eseményeket képzelünk el, nagyjából ugyanaz az idegi hálózat tüzel bennünk, mint ami az emlékeink felidézésekor aktiválódik. Másrészt

azok az emberek, akik memóriavesztéssel, amnéziával küzdenek, a jövőjüket sem tudják részletgazdagon elképzelni – olyan, mintha benneragadtak volna a pillanatban, a végtelenített jelenben. 

Ha bármikor voltál már krízisben, pontosan tudod, hogy amíg benne vagy, milyen nehéz elhinni, hogy vége lesz egyszer. De vége lesz. És ha elsajátítod, megküzdöd a szenvedést, az hozzájárul ahhoz, hogy önazonosabb legyél.

A hippokampusznak, ennek a halántéklebeny csúcsában található, csikóhal formájú agyi struktúrának a szerepe központinak tűnik. És ami az érdekes, hogy noha a hippokampuszt több mint fél évszázada a memóriához kötik a tudósok, mára kiderült, messze nemcsak az emlékezeti működésünkhöz járul hozzá, hanem szerepet játszik többek között a vizuális világunk észlelésében, a téri tájékozódásban, a nyelvfeldolgozásban, a kreativitásban és a jövő elképzelésében is. Az Aucklandi Egyetem kutatója, Donna Rose Addis szerint a hippokampusz alapvető funkciója a különböző elemek összekapcsolása, integrálása. Ez történik tulajdonképpen az észlelésben, az emlékezésben, a humorban, a kreatív ötletekben, és a jövőbeli forgatókönyvek elképzelésében is. 

Ez elég bámulatos. És azt is felveti, milyen fontos, hogy kognitív szempontból rugalmasak maradjunk, hogy minél újszerűbb, izgalmasabb elemeket rendezzünk egymás mellé. És megőrizzük a kíváncsiságunkat, a körülmények dacára is az élet játékos használatát. 

Az, hogy a múlt, a jelen és a jövő egyszerre létezik bennünk, megteremti a folytonosság élményét, és az énünkhöz is erősen kapcsolódik.

Minden, ami a társadalomban létezik – ember, párt vagy rendszer –, igyekszik magát a múltból levezetni, és előre vetíteni a jövőre. A múltat tehát valamennyire mindig a jelen pozíciójából alkotjuk meg visszafelé.

Van, hogy ez a törekvés történelemhamisításba torkollik, de a legtöbb esetben inkább csak arról van szó, hogy a jelenünkhöz képest válnak hangsúlyossá az emlékeink egyes elemei, míg mások a háttérbe és az átmeneti feledésbe szorulnak. 

Erőforrásként is használhatjuk azokat a múltbéli élményeinket, amelyekben kompetensnek, szabadnak éltük meg magunkat, amikben béke vett minket körül. Most különösen nagy szükségünk van erre. 

Léteznek ugyanakkor olyan pszichológiai állapotok, amikor az epizodikus emlékek felidézése, és a jövő elképzelése is zavart szenved. Addis és munkatársai fMRI-eredményei arra utalnak, hogy depresszióban például jelentősen csökken a hippokampusz aktivitása az emlékezés és a képzelet során, illetve a más agyi régiókkal való kapcsolata is megváltozik. Úgy vélik, a depresszió ismételt epizódjai tovább károsíthatják a hippokampuszt. 

Ez megmagyarázza, hogyan alakulhat ki egyfajta krónikus reménytelenség.

Stéphane Raffard és Arnaud D’Argembeau skizofréniával élő emberek önéletrajzi emlékezetének zavarait vizsgálta. Azt találták, hogy ezek a személyek nehezen tudtak a fejükben létrehozni mind múltbéli, mind jövőbeli jeleneteket: ezek mindegyike hiányos, darabos, fragmentált maradt, kevesebb érzékszervi leírást és térbeliséget tartalmazott. 

Sokan azt mondják, az üresség nem is feltétlenül a hiányt jelenti. Hanem a belső összefüggéstelenség fájdalmát. Hirtelen elaprózódnak a tapasztalataink, vagy annyi ellentmondás keletkezik bennük, hogy időbe telik újra egésszé gyúrni őket.

Addig viszont nehezebben tudunk megragadni magunkról egy belső mentális képet, vagy egy nagyjából egységes történetet. Narratív szempontból is szét vagyunk esve.

Milyen izgalmas, hogy az idő mindig tér is. Az időről alkotott elképzeléseink általában a mozgáshoz, a mérethez, a térhez kapcsolódnak. Az idő szélsebesen repül, vagy csigalassúsággal vánszorog. A hétvége rövid volt, a várakozás hosszúra nyúlt. Az eseményeknek sorrendje van, elhelyezkednek egymáshoz képest egy idővonalon. A múlt balra van, a jövő jobbra. A testünkhöz képest előttünk van a jövő, a hátunk mögött a múlt. Más kultúrákban máshogy van ez. Az Andokban élő aymara törzs például azt gondolja, hogy az a biztos tudás, amit már a saját szemükkel láttak: így a múlt van előttük, a jövő pedig, amiről csak találgatni lehet, mögöttük. Vizsgálatok azt is megerősítették, hogy aki nehezebben tájékozódik a térben, az általában az időben is könnyebben elveszik.  

Persze azt, hogy mennyire vagyunk előrelátók, számos tényező befolyásolhatja. Anna Lembke ír Dopaminkorszak című könyvében egy kutatásról, amelyben Warren K. Bickel és csapata arra kérték a résztvevőket, hogy fejezzenek be egy történetet. A történet így kezdődött: „Ébredés után Bill a jövőjén tűnődött. Általában úgy képzelte, hogy [X idő] múlva….”.

Kiderült, hogy míg a kontrollcsoport tagja az általuk felvázolt jövőt átlagosan a jelenhez képest 4,7 évvel későbbre helyezték, addig az opioidfüggő embereknél a jövőjük mindössze 9 nappal későbbre vonatkozott. 

Körülöttem megint sokan beszélgetnek arról, meddig maradnak még ebben az országban. A legtöbb barátom maximum 10 hónapra tervez, de az is felmerül, máshol jobb lenne-e, és a klímaválsággal is mi van. A sok bizonytalanság viszont még inkább a jelenre, a rövid távú szükségletek kielégítésére szűkít minket, ami nem kedvez annak, hogy változást érjünk el.

Mennyire érezzük magunkat közel a jövőbeli énünkhöz? Hal Hershfield pszichológus ötletes kísérletsorozattal igyekezett utánajárni a témának. A résztvevőket először arról kérdezte, mennyire tartják saját magukat viccesnek, okosnak, csendesnek, szarkasztikusnak, stb. Aztán azt kérdezte tőlük, hogy szerintük Matt Damon vagy Natalie Portman mennyire vicces, okos, csendes, szarkasztikus. Ahogy az várható volt, az emberek agyának más-más részei aktiválódtak, amikor önmagukra vagy egy másik személyre gondoltak. De itt jön a csavar: Hershfield ezután megkérte a személyeket, hogy képzeljék el magukat a jövőben, és feltette nekik ugyanazokat a kérdéseket. Az agyukban pedig ugyanaz a hálózat tüzelt, mint amikor Damonra vagy Portmanre gondoltak.

Az idegrendszerünkben a jövőbeli énünk tehát sokszor egy másik embernek tűnik. 

Módosítanád a terveidet, a szokásaidat a kedvéért? Lemondanál azonnali jutalmakról, hogy neki jobb legyen?

Hershfield egy másik vizsgálatban azt találta, hogy azok, akiknek egy applikáció segítségével megmutatta a saját öregített verzióikat, 16 százalékkal nagyobb valószínűséggel nyitottak nyugdíj-megtakarítási számlát. 

Az idői perspektíva fontos, és a természet közelsége segít az elménknek, hogy a gondolataink szabadabban áramoljanak múlt, jelen és jövő között. Amikor növényekhez, állatokhoz, emberekhez kapcsolódunk, önmagunkhoz is jobban kapcsolódunk.

Az életcéljaink szintén segítenek minket abban, hogy jobban összekössük a jelenünket a jövőnkkel. Kutatások azt is igazolják, hogy a büszkeség pozitívan hat az önkontroll-funkcióinkra, növelve a kitartásunkat. A sikereink pedig, legyenek bármennyire aprók is, tovább növelhetik a büszkeségünket. 

Én pedig arra leszek büszke, ha a gyűlölet helyett továbbra is kapcsolódást, a közöny és a begubózás helyett pedig a jelenlétet választom. Akkor is, ha néha nehéz, és oké időnként hibázni vagy elfáradni benne.

De mindig újra neki fogunk rugaszkodni, vállt vállnak vetve, egymással összekapaszkodva, a közös értékeinkért. És ha valami, hát ez folytonosságot teremt az időben.

Milanovich Domi

A kiemelt kép forrása: Getty Images/Jorm Sangsorm