–

Az idei volt az utolsó évem a gimiben, ami egyszerre hatalmas megkönnyebbülést és rengeteg feszkót is jelentett számomra. Úgy döntöttem ugyanis, hogy egyelőre nem megyek egyetemre. Ez a döntésem sokkal több kérdést és aggodalmat váltott ki a környezetemből, mint hittem, ezért úgy határoztam, hogy megosztom erről a gondolataimat itt a WMN-en is, ahol az összes versként nem feldolgozható érzelmemet őszintén kiadhatom magamból.

Remek példaképek

Bár a gimnázium utolsó hónapjai leginkább (az érettségi felkészülés mellett) a búcsúzásról és a babérok learatásáról szólnak, a pihenés általában nem tart sokáig, és augusztusra az utolsó morzsáit is elsöpri a továbbtanulási láz, ami elől természetesen én sem menekülhettem.

Éveken keresztül figyeltem ahogy a barátaim kitartó munkával beküzdik magukat a világ legjobb egyetemeire, és sorban titokzatos angol kastélyokban meg üvegkupolás belvárosi épületekben kezdik a következő tanévet.

Az én kis budapesti értelmiségi burkomban legalábbis ez tűnt a leginkább követendő opciónak, hiszen szinte mindenki, akire tizenévesen felnéztem, tanult, világot járt ember, én pedig ugyanolyan akartam lenni, mint ők, és ugyanazokat a lépéseket akartam megtenni, amik ide vezették őket. Úgyhogy amióta csak előkerült az egyetem kérdése, mindig biztos voltam benne, hogy amikor eljön az idő, én is összeszedem magam, bejutok egy jó suliba és bebizonyítom magamnak: annak ellenére, hogy egyáltalán nem úgy teltek a gimis éveim, ahogy terveztem őket, a végén beérem a társaimat, és én is ott fogok kikötni, ahol ők.

„Anya, ciki vagy!” – Így kapcsolódhatsz a kamaszodhoz még akkor is, amikor elutasít

WMN Life – 2020. július 27. – BG

Kettős élet

Ez az elképzelés úgy két-három évig tökéletesen megfelelt nekem, aztán ahogyan az életemnek egyre inkább az iskolán kívül zajló része vált a legfontosabbá számomra, szép lassan elkezdtem megkérdőjelezni az addigi terveimet. Az utóbbi években ugyanis mindig két életem volt: egy a suliban, és egy a laptopom előtt, meg a színpadon, amit nagyon nehezen tudtam menedzselni, részben a tapasztalatlanságom, részben a nagyban eltérő környezet miatt. Néha a sulira koncentráltam többet, sokszor inkább az írásra, de az biztos, hogy bármelyiket csináltam is, rendre azt éreztem, hogy épp kimaradok valamiből.

Idővel egyre jobban megrémisztett a gondolat, hogy az egyetem valójában azt jelentené: amint lezárok egy ilyen hektikus, fárasztó időszakot az életemben, rögtön ugorhatok is bele egy másikba. 

Ám ezen a ponton a gondolat, hogy szünetet tartsak a tanulmányaimban, vagy ne adj’ isten ne egy ismert, nehezen elérhető intézményt válasszak magamnak, túl rizikós döntésnek látszott. Úgy voltam vele, hogy aki tud, az erős suliba megy, tehát nekem is azt kell tennem. Szóval ki is néztem pár remek sulit, és – a képességeimet és a személyiségemet szégyenteljesen rosszul felmérve – beadtam a jelentkezésemet pár elismert egyetemre, leginkább Angliába, mivel szinte minden közeli ismerősöm, köztük a barátom is ott járt iskolába.

Terv szerint… de kinek a terve?

Teltek a hónapok, leadtam az önéletrajzokat és az ajánlóleveleket, megvoltak az interjúim, és a jövőm minden szempontból a terv szerint haladt. Aztán végigsöpört a világon a tavasz, vele a koronavírus, és az én terveim, a bolygó lakóinak kilencven százalékának álmaival együtt, bizonytalan időre jégre kerültek. Két hónap tömény stresszes pokol következett, amiben azt sem tudtam, hogy le tudok-e érettségizni, és ha igen, milyen formában vagy mennyire fogják befolyásolni a teljesítményemet a körülmények. Így, bár nem voltam teljesen tisztában a lehetőségeimmel és őszintén, annyira nem is mertem keresni őket, életemben először elkezdtem eljátszani a gondolattal, hogy inkább mégsem jelentkezem.

Persze nem örökre akarok búcsút inteni a tanulásnak. Eltökélt célom fejleszteni magam abban, amivel foglalkozni akarok, de szerettem volna, ha legalább a kettőből az egyik életemet ki tudtam volna iktatni kis időre. A kilátástalanságban a halasztás egyre kedvezőbb lehetőségnek kezdett tűnni, de ahhoz még mindig túl bizonytalan voltam, hogy egyedül döntsek. Arra számítottam, hogy a környezetem majd teljes mellszélességgel támogat a terveimben, pláne ebben az extrém helyzetben, de a várakozásom ellenére a legtöbben még inkább a biztosabbnak látszó nívós egyetem irányvonalat tartották a jó választásnak.

A neten a csapból is az folyt, hogy eljött a magunkra figyelés, az újratervezés pillanata, de az iskolákba csak az általános pánik jutott el.

Senki sem tudta, a vírus milyen hatással lesz a továbbtanulásra, a vizsgákra, és mindenki kétségbe esve próbált helyet foglalni magának az omladozó rendszer darabjain, félve, hogy bármelyik pillanatban megváltozhatnak a játékszabályok. Addig is azt hallgattam, hogy ebben a rohanó világban nem szabad várni semmire, és hogy szünetet nem fiatalon kell tartani, de hirtelen olyan lett, mintha ezek a hangok a járvány alatt minden héttel hangosabbak lettek volna. Belül egyre erősebben éreztem, hogy képtelen leszek ilyen nyomás alatt kielégítő döntést hozni, mégsem tudtam rávenni magamat, hogy kiszálljak belőle.

Ebben a rendkívül nyomasztó helyzetben talált be nálam az érettségi lebonyolításának végleges terve, ami végül az utolsó csepp lett a bizonytalanságom poharában. Viszont segített abban, hogy végre magamba nézzek és kimondjam: ez most, ebben a formában, biztosan nem fog összejönni.

Megtettem

Visszavontam az érettségi jelentkezésemet, és csak abból a pár tárgyból vizsgáztam le, aminél nem éreztem túl nagy hátránynak a szóbeli vagy a magántanár hiányát és amiket a saját, biztonságos körülményeket nyújtó iskolámban írhattam meg. Érettségi híján persze az egyetemi jelentkezéseim is érvénytelenné váltak, több száz oldalnyi szenvedésem és sikerem került a kukába másodpercek alatt. Baromi nehéz volt végignézni. Ehhez még hozzájött, hogy alig egy hónappal a döntésem után az Egyesült Királyság gyakorlatilag ellehetetlenítette a hozzájuk egyetemre jelentkező európaiakat egy a koronavírusra reagáló új szabállyal, ami pár napra szintén a padlóra küldött. De aztán érdekes módon ez is segített megbékélnem a helyzetemmel.

Amint megszabadultam ettől a nyomástól, rájöttem: végig valami olyanért harcoltam, ami nem érdekelt igazán. Egyszerűen nem jó helyen kerestem a jövőmet.

Sosem volt kenyerem az ortodox életút, már az óvónőim is azzal a kikötéssel bocsátottak utamra, hogy engem normális iskolába ne vigyenek, mert nem bírnám ki. Ez azóta csak hatványozottan igaz lett. Mindig én vagyok az az ember, aki csak azért is máshogy csinálja. Annyira fontos nekem, hogy a saját utamat járjam és a saját hibáimból tanuljak, hogy ha ezt nem tudom megtenni, csapdában érzem magam. És igen, akkor is csapdának érzem, ha az a világ ötödik legjobb egyeteme egy festői kisvárosban. Mert hiába a csodálatos lehetőség, ha egyszerűen nem állok rá készen és nem is én vagyok.

Biztos vagyok benne, hogy ha most meg tudom csinálni az összes érettségimet, akkor valószínűleg pánikba esem, rögtön elmegyek az egyetemre a rossz érzéseim ellenére is, majd évekre egy olyan szituációba ragadok, amiben nem érzem kényelmesen magam.

Bár nagyon rossz érzés, hogy a döntés lehetőségét is elvették tőlem, annak örülök, hogy ez most kiderült, és nem akkor, amikor már a repülőn ülök, úton egy olyan életbe, ami tulajdonképpen az elejétől fogva ijesztett.

Be akartam bizonyítani, hogy én is meg tudom csinálni, amit a többiek, és közben egy dologról elfeledkeztem: attól, hogy meg tudom csinálni, még nem biztos, hogy meg is kell. Ezzel együtt persze hatalmas eredménynek és kivételes lehetőségnek látom ezeket, egyszerűen csak meg kellett tanulnom elfogadni, hogy nem nekem valók. Vagy legalábbis egyelőre nem.

Megbékélve

Mindennap azt csinálom, amit szeretek, és iskola ide vagy oda, jelenleg nagyon boldog vagyok az életemmel. Persze egy nap majd szeretnék elmenni olyan iskolába, ami passzol a személyiségemhez, hogy olyanok között tanulhassak, akik inspirálnak, de ez egyáltalán nem biztos, hogy úgy fog történni, ahogy eredetileg terveztem.

Fontos kimondanom: ettől még nem buktam el, nem veszítettem és nem követtem el hibát.

Ha éveken keresztül azt hallgatod, hogy ez az egy dolog határozza meg az egész életedet, bevallani magadnak, hogy egyáltalán nem vagy biztos abban, mit akarsz, olyan, mintha a semmiért dolgoztál volna.

Én viszont végre szeretném hangosan is kimondani, hogy fogalmam sincs, mit csinálok. Egyszerűen csak le akarok ülni kicsit, mielőtt megbánok valamit. Lehet, hogy ehhez pár hét kell, de az is lehet, hogy pár hónap vagy év. Az tuti, hogy egyelőre csak szeretném kiélvezni azt a plusz időt, amit az élettől kaptam.

Nyáry Luca 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images