„Anya, ciki vagy!” – Így kapcsolódhatsz a kamaszodhoz még akkor is, amikor elutasít

–

Úgy néz rád, mint egy idegenre

Először engem is meglepett, amikor a szokásos, kedves gesztusaimra egész más reakciókat kaptam, mint addig. Olyan tízéves volt a legnagyobb gyerekem, jött haza a suliból, vártam az ajtóban, át akartam ölelni, ahogy mindig. Már a küszöbön megállt, végigmért, és azt kérdezte:

„Beengedsz? Nehéz a táskám.”

Leforrázva beljebb somfordáltam, és elhűlve néztem, ahogy direkt jól bevágja a szobája ajtaját.

Egy nagyon halk „bocs” érkezett még a szobája felől, aztán csend.

Bennem is hatalmas csend támadt. Meg akartam kérdezni, mit szeretne ebédelni, de képtelen voltam bekopogni hozzá, ő pedig nem jött ki, pedig tudtam, hogy nagyon éhes.

Nekiálltam főzni tehát kérdés nélkül is valamelyik tuti kaját.

Ha bekopogok hozzá, biztosan összeveszünk, így viszont, hogy kivártam, míg magától (na meg az illatokra) jön ki, teljesen normálisan folyt minden tovább, mintha mi sem történt volna. Pedig történt. És utána még sok-sok hasonló helyzet mindhárom kamaszommal.

Lassan megtanultam elfogadni, hogy ez bizony itt már egy másik korszak, és ha a fejemre állok sem tudom kisimogatni belőlük a tüskéiket, így nem maradt más hátra, mint az, hogy

bekapcsoljam az empátiámat, és minden élesebb helyzetben emlékeztessem magam arra, hogy én is voltam kamasz, én is elviselhetetlen voltam, valamint segítségül hívjam a humoromat. Nem mondom, hogy nagyon könnyű, de meg lehet csinálni.

Kiegyensúlyozott kapcsolat

Hullámvölgyek nálunk is vannak, de alapvetően nagyon jó a kapcsolatom velük. A legnagyobb pár hét múlva tizenhét lesz, a középső elmúlt tizenöt, a legkisebb pedig tizenhárom és fél éves.

Amikor nagyon bezárkóznak magukba, annyira, hogy egymással is nehezen kommunikálnak, és a lakáson belül is inkább kerülgetjük a másikat, akkor szoktam bevetni a titkos csodafegyveremet, hogy kimozdítsam őket ebből.

Elmegyünk sétálni. Mind a négyen együtt + a kutya, vagy csak egyenként. A kimozdulás nem csupán azt jelenti ilyenkor, hogy kimegyünk a lakásból, sétálunk és közben előbb vagy utóbb, de mindig beszélgetünk, hanem a lélek is kimozdul abból, amiben épp van.

Még nagyon élénken emlékszem, milyen sötét gondolatok kavarogtak a fejemben kamaszként, ezért ha látom a jeleit annak, hogy kezdenek beborulni, elmegyünk valahova. Eddig szerencsére bejött ez a tök egyszerű technika, és bízom benne, hogy megmarad velük ez az alapvetően jó kapcsolat.

A másik pedig, hogy többnyire a háttérbe húzódom, de figyelek, és ha kellek, akkor ott vagyok. Csak akkor, ha látom, hogy baj van, és ők maguk is kérik. Akkor viszont nagyon „odateszem magam”, ha ez pont éjjel kettő és három között érkezik el (ők is ugyanolyan éjszakai baglyok, mint én), akkor akkor. Elérhető vagyok. Ennyi. 

Megkérdeztem, mit mond a szakértő

Miután én csak azt tudom elmondani, ami nálunk bevált, és mivel minden család más és más, ezért megkerestem Szücs Szilvit, az Anyapara blog alapítóját, aki néhány fontos kérdésben univerzális válaszokat adhat, hiszen hosszú gyakorlata alatt valószínűleg már minden létező kamasz-szülő ellentéttel találkozott.

B. G./WMN: Milyen technikákat alkalmazhatunk akkor, ha túlsúlyba kerülnek a rosszabb pillanatok, természetesen azon túl, hogy mi magunk nyugodtak próbálunk maradni a legnehezebb helyzetekben is.

Sz. Sz.: Azt látom, hogy hajlamosak vagyunk nagyon sok mindenre ráhúzni azt, hogy „ahh, kamaszodik!”, és kampányszerűen kiakadni azon, hogy az adott feszkó vajon ebbe a kategóriába tartozik, vagy nem. Én ebben a témában nem hiszek a nagy beszélgetésekben. Amiben viszont nagyon hiszek, az a kölcsönösség. Ha azt látja a kamasz, hogy a szülei is emberek, akik ha hibáznak, képesek beismerni, vagy hoznak rossz döntéseket ugyanúgy, mint ő, akkor egy idő után empatikusabb lesz velünk. Tehát nemcsak nekünk kell empátiával fordulnunk feléjük, mert „jaj, hát kamasz!”, hanem nekik is felénk.

A szülőség nem egy szolgáltatás, amit a gyereknek adunk, és cserébe viszont bármit kérhetünk, ami éppen nekünk passzol, mert ez nem kiszámítható egy gyereknek, de egy felnőttnek sem.

Tehát, ha egy olyan kommunikációra váltunk (szerintem ezt bármikor el lehet kezdeni), amelyben magunkat, a szükségleteinket és az érzéseinket ugyanarra a szintre helyezzük, mint a kamaszokéit, akkor egy idő után egészen biztos, hogy változni fog a kapcsolatunk. Az erőszakmentes kommunikáció elsajátítását mindenkinek jó szívvel ajánlom.

B. G./WMN: Hogyan lehet kimozdítani a fásultságból egy életuntnak tűnő, de nagyon is érző kiskamaszt úgy, hogy ne érezze ezt erőszaknak részünkről?

Sz. Sz.: Általában ha azt látjuk, hogy a kamaszt nem érdekli semmi, „nem csinál semmit”, akkor azonnal az a megoldás ugrik be a többségnek, hogy elkezd javasolni saját magából kiindulva aktivitásokat, elkezd ötletelni, hogy mi mindent csinálhatna az a gyerek. Ezek sosem jönnek be, de azért mindig próbálkozunk, és mindig kiakadunk, hogy továbbra sem érdekli őt semmi. Kicsit ottmaradtunk a kisgyerekkorban, amikor tudtuk kontrollálni, hogy mit, mit ne és kivel játsszon stb. Első körben próbáljunk hátralépni, és megvizsgálni, vajon tényleg nem érdekli őt semmi, vagy csak az nem érdekli, amit mi szeretnénk, hogy érdekelje. Ha egyébként vannak társas kapcsolatai, lehet vele néha beszélgetni, de az a gondunk, hogy mindennap délben kel fel, akkor semmi baj nincs. 

Ha nem ez a helyzet, és szeretnénk kimozdítani őt, akkor én azt javaslom, hogy mostantól soha többet ne ajánljunk semmilyen szuper programot neki, inkább adjunk feladatokat.

Furán hangzik, de ha valaki tényleg egész nap otthon ül, és a telefonját nézi, akkor ne szabadidős tevékenységet találjunk ki neki, hanem feladatot. Mire gondolok? Intézze el a postát, menjen el a boltba, szervezze meg a családi hétvégét, főzzön valamit, szerelje meg a leszakadt polcot. Mindig egyre hosszabb ideig tartó tevékenységgel bízzuk meg. Ezalatt olyan ingerek érik (érhetik), amelyek adják a történetet, a „történik vele valami” élményeket.

B. G./WMN: Mi történik akkor, ha romlik az iskolai teljesítménye, pedig tudja, hogy épp most kellene összeszednie magát ahhoz, hogy egy jobb gimnáziumba kerüljön az általában ilyenkorra már elviselhetetlennek tűnő általános iskolából menekülvén. Hogyan lehet motiválni a mindent tagadó korszakban egy kommunikációra képtelen gyereket?

Sz. Sz.: A kamasz alapvetően nem tanul. Általánosításnak hangzik, de lássuk be, hogy igaz. Azért nem tanul, mert ezer más dolga van, amivel szívesen foglalkozik. Akkor is, ha az a valami éppen a semmi. A tanulást mi, szülők, túltoljuk. Semmilyen felelősséget nem adunk a kamasznak, ezért a kudarc és a siker is közös élményünk. Tehát ha nem megy neki a suli, akkor noszogatjuk, és rettentő mérgesek vagyunk rá, hogy ő többre képes. Vagy éppen éjszakába nyúlóan nyüstöljük, hogy meglegyen a jobb jegy, miközben őt ez egyáltalán nem érdekli. Ezek után, ha valami tényleg sikerül neki, akkor nem azt érzi, hogy igen, megcsináltam, hanem azt érzi (és éreztetjük), hogy ez azért nem ment volna, ha én nem vagyok ilyen erőszakos, ugye? Nagyon sok jó tanuló kamaszt látok teljesen szétesve attól a tehertől, amit a szülei nyomnak rá.

Ha „helyzet van”, tehát felvételi jön, akkor sem működik másképp egy gyerek, mint ahogyan eddig. Egy tizenkét-tizennégy éves kamasz nem olyan tudatos, mint egy érettségiző majdnem felnőtt. Én azt javaslom, hogy próbáljuk a lehető legtöbb dolgot rábízni, ha segítséget kér, mindig segíteni, és biztosítani őt arról, hogy ha sikerül, az kizárólag az ő sikere lesz, de ha nem sikerül, sajnos az is az ő felelőssége. 

B. G./WMN: Mi az, amivel a szülő is segíthet saját magán, ha érzi, hogy bekerültek egy rossz, lefelé vezető spirálba, és nála is elszakad néha a cérna?

Sz. Sz.: Ez az egyik kedvenc témám. Nagyon sokan vannak ebben a helyzetben, és egy részük bizony feladja. Azt mondja, hogy elfáradt, belefáradt, nincs arra ideje, hogy foglalkozzon vele, már mindent megtett, már nagy a gyerek. Miközben mindannyian tudjuk, hogy a szülő részvétele ebben a korban is ugyanolyan fontos, mint kisgyerekkorban. Ha elengedjük, akkor jó esély van arra, hogy a kamasz a kortárs csoportokban találja meg azt a kapaszkodót, amit a szüleitől várna. A rossz hír az, hogy a kortárs csoportoknak teljesen más a szerepük.

Van erre egy nagyon jó gondolat a Gordon Neufeld–Máté Gábor szerzőpáros A család ereje című könyvében:

„Némely szülő kerüli, hogy irányt mutasson, abban a naiv hitben, hogy elegendő teret kell hagynia a gyermeknek ahhoz, hogy kifejlessze a saját belső vezetőjét. Csakhogy ez nem így működik. Csak a lelki érettség adhat igazi önállóságot. Bár a gyermekek fejlődése szempontjából fontos, hogy az érettségüknek és a koruknak megfelelő választási lehetőségeket kapjanak, azoknak a szülőknek, akik elvből nem adnak tanácsokat és útmutatást, végül fel kell adniuk a szülői szerepüket.” 

Két utat látok ebben a kérdésben. Az egyik az, hogy kellő önismerettel gondoljuk végig, mik azok a triggerek, amelyekre ugrunk. Tehát mi az, ami engem felidegesít, és nem tudom magam kontrollálni, kiabálok, megsértődöm stb.

Ha tudatosan figyelem magam, amikor a kamasszal kommunikálok, akkor nagyon sok vita elkerülhető, mert egyszerűen nem „veszem magamra”, amit mond, nem csinálok belőle ügyet. Érdemes kipróbálni.

Nekem volt olyan, hogy annyira meglepődött a fiam, amikor nem úgy reagáltam valamire, mint addig, hogy el is nevettük magunkat a döbbenettől. 

A másik út pedig a mediáció. El kell menni egy mediátorhoz, aki „közvetít” a kamasz és az anyja/apja között. Néhány találkozás megdöbbentő eredményeket hozhat. Nagyon hatékonynak tartom ebben a kérdésben ezt a módszert, amit egyébként mediátorként én is használok.

Both Gabi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images