„Nemcsak én nőttem fel vele, hanem ő is velem” – Boldog apák napját és boldog gyerekeket kívánunk!

–

Úgy fél éve kerestem egy régi képet valamelyik cikkemhez, és sehol nem találtam. A férjem éppen Bécsben volt, ahol évekkel ezelőtt ottfelejtődött az a külső merevlemezünk, amire a mindenféle gépekről és kütyükről a hosszú évek hordalékát cseppet sem rendszerezve ráömlesztettük. Kértem, hogy hozza haza, nagyon fontos lenne megtalálni azt a bizonyos képet. Már amikor átadta a vinyót, figyelmeztetett, hogy ha ennek nekiállok, akkor nagy eséllyel fogok sírni is, nevetni is és sírva nevetni is. Igaza lett.

Egyfajta esszenciaként rám ömlött az egész közös életünk, amiből a többórás kutakodás után a keresett kép nem lett meg ugyan, viszont összeállt a fejemben, amit csak sejtettem addig: a lányomnak megadatott egy igazi, semmihez nem fogható, apa-lánya kapcsolat, még ha az néha igen rögös úton tudott csak fejlődni.

Gondolhatnánk, hogy ő talán nem is tudja, hogy mit nyert azzal, hogy egészen a nagykorúságáig kísérte és kíséri majd tovább is egy férfi, akinek a szemében nem létezik tökéletesebb teremtmény, mint ő.

Aki büszke rá, aki a hibái, hibázásai ellenére, sőt még azokért is szereti. Aki minden pillanatban mozgósítható, ha gond van, aki messziről óvja, ha nincs rá közvetlenül szükség, és aki igenis keretet fog adni minden elkövetkező kapcsolatának. Nem, dehogy azzal, hogy beleszól! Azzal, ahogy jelen volt az életében. Igazán. Apaként.

Pedig tudja, majd meglátjátok.

Hogy az milyen?

Képek a vinyóról 1.

Első napunk otthon, együtt. A kórházban pólyába rakták még a gyereket, alszik a kiságyban, és az apja az ágy szélére támaszkodva már egy órája figyeli, lefotózom őket. Csak egy kép: apa nézi a kislányát. Amit eszembe juttat, hogy tényleg hosszú-hosszú ideig méregette, figyelte a vonásait: ismerkedett vele, fel akarta fogni valahogy, hogy hogyan jöhetett létre az a kis csomag. Nem értette igazából az egészet. Engem hosszú hónapokig csűrtek-csavartak a hormonok a szülés előtt és után.

Őt nem tették rá egy útra, mint engem, de benne minden másodperccel nőtt az önálló, „hormonmentes” szeretet.

Főleg, ha nézte. Amikor csak tehette, figyelte, és a szemében ott volt valami, amit se előtte, se azóta nem tud másra tekintve produkálni. Ez a tekintet örökre csakis a lányáé lesz, és abba azóta a feltétlen szeretet mellé még annyi minden került. Minden pillantásában ott van az egész eddigi életük összes cinkossága, humora, mélysége, küzdései, megnyugvásai és a tisztelet. Ami nekik természetes, azt én időről időre döbbenten fedezem fel általuk, hogy ilyen kapcsolat létezik, és boldogan tanulok utólag tőlük ezen a téren.

Képek a vinyóról 2.

Ez tulajdonképpen egy pár másodperces igen rossz minőségű videó, amin a gyerek olyan kétéves lehet, fürdetés után van, csapzott hajjal egy ágyon táncol és énekel az apjának úgy, hogy a pizsamafelsőjét alulra, az alsóját felülre vette fel. Mozgása, mint Mick Jaggeré egy nagyon szétesett pillanatában, hangja őrült szar, és a dal szövege egy általuk hosszú időn át fejlesztett halandzsabaromság.

Az elején még hallom, hogy „apa, veszed?”, aztán az előadás végén meg mindketten vinnyogva nevetnek. Természetesen nem avattak be akkor sem, hogy ez vagy az mit jelent a közös nyelvükön, azóta sem értem egészen, de imádom nézni. Ahogy erre gondolok, özönlik az ilyen típusú mondókák, táncok, vicces üdvözlések, elköszönések, mondások és mozdulatok emléke, amik csakis az övéik voltak és a mai napig is azok.

Minden ízükben az ő szövetségüknek a részei, mindent a közös játékaik, a felolvasások, a beszélgetések vagy a későbbi utazások során találtak és fejlesztettek ki. Ez az „anya, te nem értheted” kategória, amit tilos is megmagyarázni, mert ettől lesz olyan igazi, bizalmas és mély a kapocs.

Amúgy is, nekem jut annyi más, még ha néha kifejezetten kiakadtam is, hogy ki vagyok rekesztve.

Na ja! Gondolom, olykor megszólalt bennem az apahiányos gyerek, hehe...

Képek a vinyóról 3.

Az ablakunkból fotóztam. Életükben először indultak közösen biciklizni. A pótkerék a múlté, anya büszkesége és aggodalma a jelené. Még egyszer kikiabálok, hogy a „járdán menjetek!”. Kiröhögnek, és elhúznak. Pont, mint a koripályán, a sípályákon, focizás közben és görkorizáskor. Ezeket mind az apja tanította meg neki (jobb híján persze, én inkább a barkácsolásban, a hülye játékok játszásában és a szerelésekben jeleskedtem, de hagyjuk is). Nekem ebből a sportolósdiból az maradt mindig, hogy halálra aggódtam magam, ami persze külön jó poén volt a tanulás izgalma mellett számukra.

A gyerek sokat fejlődött mindenféle sportból, az apja türelemből, én pedig elengedésből.

De be kell látni, ezekben a helyzetekben azért ők szórakoztak végül a legjobban. És a gyerek mostanában futni kezdett, mint az apja, és mindig lerázott, amikor a jógázásra akartam rávenni. Imádom, amikor titkolt, de önelégült pofát vág a férjem, amikor az általa tanított és szeretett sportokat lazán és szeretettel nyomja a gyerek, és amikor a legnagyobb hóviharban is kijelenti, hogy hiába mennek be a többiek, nekik még legalább egy kört le kell nyomniuk. Sportszövetségük is töretlennek tűnik, és mostanában már simán tudok mindeközben dolgozni, sétálni vagy olvasgatni, egészen apró kis gyomorgörccsel.

Képek a vinyóról 4.

Ülnek egymás mellett a kanapén egy halom papír mellett és felett, a gyerek olyan tizenöt lehet, lázas, apja vállára hajtja kétségbeesett fejét, mert németül kéne átverekednie magát egy nehezebb matekanyagon. Az apja jól beszél németül, de matekot ilyen szinten neki soha nem kellett ezen a nyelven tanulnia. Ha már érti a kérdést, tudja a választ. De nem érti. Arcukon közös küzdés és kétségbeesés látszik.

A gyereken az, hogy feladja, leszarja, maximum rossz lesz a dolgozata. Az apján meg az eltökéltség, hogy először ő érti meg, aztán a gyerek. Én simán hajlok a gyerek döntése felé, de ő nem.

Fel sem fogom, hogy azzal, hogy ő alkatilag nem egy feladós, tulajdonképpen nem a matekot adja át (amúgy azt is végül), hanem a kitartást és a koncentrált tanulás tudását. Ilyen kapaszkodót is ad az élethez neki. (Azt már csak félve súgom meg, hogy ebből nekem is sokat adott. Sosem késő…)

Képek a vinyóról 5.

Bármennyit tudnék még válogatni, és ez az utolsó kép egy kicsit csalás is, mert még a telefonomon van, nem ömlesztettem a többi közé. Pár hete együtt főztek a konyhában és gurgulázva nevetnek, folyik a könnyük. Képnek szar, jelenetnek a legjobb. Jesszus, be kell vallanom, hogy a lányom főzni is inkább tanul az apjától és anyukámtól, mint tőlem… Na de a lényeg. Itt már a gyerek túl van az érettségin, amire úgy készült, ahogy azt az apjától tanulta: szisztematikusan, kitartóan, önmagát nem kímélve. Meg persze az apját sem.

Én sokat dolgoztam a karantén alatt is, az apja kevesebbet, ezért leginkább őt kényszerítette a kikérdezésekre, akár több órán keresztül is. Azt nem mondom, hogy teljesen feszültségmentesen, de végül óriási sikerrel és épen átvészelték/átvészeltük az időszakot.

Ezzel az is kiderült, hogy ősztől már nagy valószínűséggel nem fog velünk élni a gyerek, messze lesz. Ebbe még igazán nem merünk belegondolni, főleg az apja nem. De minden egyes pillanat, amit együtt töltenek, mostanra egy felszabadult örömünnep lett számukra.

Felnőtt a kapcsolatuk. Bár még annyi mindent tartogat magában, azt tudom, hogy a gyerekünk olyan csomagot kapott az apjától, amitől még több, még különb ember lett.

Beleivódott az a biztonságtudat, amit félő, hogy én önmagamban nem tudtam volna átadni neki. Közösen sikerült. Remélem. Én mindenesetre mellettük megtanultam, hogy miért kell ünnepelni az apákat. Persze nemcsak egy napon, hanem bármikor.

Egyfajta záradék, amelyben a gyerekem az általam felsoroltakat meg sem nézve, sűrítve összefoglalja, hogy neki mi jut eszébe az apjáról: 

• Bizalom
• Kényelem
• Biztonság
• Feltétel nélküli szeretet
• Humor
• Melegség
• Bölcsesség
• Észszerűség
• Az, hogy nemcsak én nőttem fel vele, hanem ő is velem. Mert nagyon okos és felkészült ugyan, de azért egy gyerek felnevelése közben azért sokszor igencsak meglepődött, azt hiszem.

• Annyira stabil pont az életemben, hogy sokáig nem is tudtam, hogy ez akár lehetne máshogy is.

• Ő a világ legjobb embere!

Kell ennél több? Boldog apák napját, de még inkább: boldog apákat és gyerekeket!

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images