–

Egyre inkább azt érezzük, nem fogunk onnan indulni, ahol abbahagytuk, és ez igaz társadalmi, gazdasági és sok más vonatkozásban. Ha a társadalom magjait, a családokat nézzük, én is azt remélem, máshogy folytatjuk majd. Mármint, ami a szerepeket és megítélésüket illeti. Ezek a járvány alatt óhatatlanul átalakultak, írnak erről most már nemcsak a médiában, de a kutatók is foglalkoznak a kérdéssel.

A férfiak sok helyen most többet vállalnak, van, ahol munka nélkül maradtak, és az anya feladata lett a család fenntartása.

Ha csak szimplán mindketten otthonról dolgoznak gyerekek mellett, akkor ketten küzdenek felváltva, futnak a munka után, hajtják a gyereket, hogy tanuljon, vagy igyekeznek szórakoztatni, attól függően, milyen korú gyerekekről van szó. Nálunk a férjemmel a munkamegosztás már a vírus előtt is a hétköznapok része volt, és talán a karanténnak pont ez az aspektusa nekünk nem is okozott gondot. Ami viszont most, különleges körülmények között előny volt, korábban sokszor inkább nehézséget, fejtörést, rossz érzéseket okozott. Elmondom, miért. 

Egyetem után a szakmámban, mely a szabadúszó életmódra épít, vállalkozásba kezdtem. Amikor kisfiunk első gyermekként megszületett, valami előrehaladás-féle már kezdett derengeni, szerettem a munkámat, a férjem pedig kezdte elveszíteni addigi lelkesedését a munkahelyén. Adta magát, hogy néhány hónap után ő maradjon otthon állandó jelleggel, én pedig folytassam a szabadúszó tevékenységemet. Ha nem is az anyagiak, de az mindenképp indokolta a döntésünket, hogy így sokkal többet lehettünk hármasban.

Persze sokan csak azt látták, hogy hajtom a munkát (mert szerencsére volt mit, jól is ment), pedig ott van a pici, „nem lesz ez így jó, meglesz ennek a böjtje”! Ez hangzott, érződött sok helyről, és ha még mosolyogtak is, gügyögtek is a babának, tudtam, belül mi jár a fejükben (tisztelet a kivételeknek, akik végig erősítettek minket!). Pedig bejártuk a fél világot hármasban, és csodásan voltunk.

Szabadok voltunk. Ez utóbbi már önmagában polgárpukkasztó, legkésőbb a „Szelíd motorosok” óta tudjuk: szabad az ember csak saját felelősségére legyen. 

Aztán jött a második, majd nemrég a harmadik babánk, akivel szintén már elég korán elkezdtem visszaszállingózni, míg be nem ütött ez a krach…

De higgyétek el, a dolgozó anya szerepének boncolgatása semmi ahhoz képest, mit érez vagy hall a nem dolgozó (?!) apa. Itt jegyzem meg, dolgozni szerintem könnyű, még akkor is, ha otthon három gyerek van. Sőt, főleg akkor. „Nekem most mennem kell! Fogd a síró gyereket, etesd meg a másikat, őt tedd tisztába, oldd meg.” Én rendszeresen kapom a munkám elismeréseit, mert változatos, és mindegyik megbízás máshogy tölt fel, de a férjem a hétköznapok monotonságát kapta azzal a kihívással, hogy – minden szándék ellenére – egy férfinak nincs meg minden eszköze, tuti tippje (értsd: szoptatás) arra, hogyan nyugtasson meg egy síró kisbabát. És akkor még: „Mikor tervezel visszamenni? Egyébként mit csinálsz otthon? Nem unatkozol? Neked sok sikert a vállalkozáshoz. Neked meg… hát, jó babázást!” Nem kell messze menni ilyen megjegyzésekért, néha fájdalmasan közelről jönnek.

Meg úgy általában: az emberek szeretnek szkeptikusak lenni, hogy a férfiak egyáltalán el tudnak-e látni gyerekek körüli feladatokat normálisan. 

Egy dolgozó anyánál mi sem természetesebb, hogy este hazatérvén átvegye a gyerekeket, ha már napközben úgyis „elhanyagolta őket”. Sokszor azt látom, hallom, a dolgozó apák mi mindent megtesznek, csak a gyerekeket ne kelljen átvenni. Kérdés, hogy ők mit akarnak. Mert szerintem nem az van, hogy nem vállalnának részt. De sokszor mi, nők – anyák és nagymamák – meg a társadalom, nem nézzük ki belőlük, hogy tudnak segíteni. Mert akkor valahogy belépnek a mi felségterületünkre. Azt mi szeretjük körbepisilni, és úgy tenni, mintha csak mi értenénk a gyerekeinkhez.

Pedig jó dolog a munkamegosztás. Ha mi, nők szeretnénk kikapcsolni, akár dolgozni a gyerekek mellett, el is kell tudnunk engedni a gyeplőt. És persze, ez lemondást jelent, hisz mindenkinek jó érzés alapértelmezettnek, nélkülözhetetlennek lenni. Ha átrendezzük a tradicionális a szerepeket, el kell fogadnunk: lehet, hogy a gyerekek majd inkább az apjukkal tudnak, vagy szeretnek majd elaludni, de ez nem kudarc. Sőt.

Szóval nekünk is nyitnunk kell ahhoz, hogy a férfiak tovább tudják vinni azt, ami talán most a válság idején elkezdődött. 

Most, bezárva, olyan időket töltünk együtt öten, ami soha, még a mi felállásunkban sem adatott volna meg. Persze így sem könnyű itthonról dolgozni velük egy olyan szakmában, melynek alapfeltétele a csend, vagy kikapcsolódni a nap végén, hogy ne őrüljünk meg, de mégis sikerül.  És egyszer talán az sem lesz olyan fontos, hogy a vírus miatt a megbízásaim akár 70 százalékkal, vagy többel is visszaestek, nem jönnek be a számításaink, csúsznak a projektjeink és a terveink. Pár év múlva szerintem nem ezt látjuk majd, ha visszatekintünk. Most is szerencsénk van, mert nem sietünk sehova, mindketten itt vagyunk a gyerekeknek, nem kell feltétlenül kijárnunk, az egészségünket kockáztatnunk.

A válság kiemelt a valóságból, melyet mostanáig görgettünk magunk előtt, vagy talán az minket, és amelyből – talán pont a válság nélkül – nem is lett volna soha olyan perspektívánk, mint amilyen most nyílt. Én legalábbis úgy érzem, hogy az ember sokkal tisztábban látja a tágabb, nagyobb képet.

A hétköznapokban beszűkült a tudatunk, és egy sávon haladtunk tovább, minden, ami azon kívül esett, fura és megkérdőjelezhető volt – ilyenek voltunk mi is másoknak –, de most elmosódnak a határok.

Ami most új, szokatlan, felfoghatnánk ajándékba kapott szabadságnak. Lehet, hogy máskor sosem rúgtunk volna fel korlátokat, mert nem kényszerített volna semmi. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ezután. 

Ha visszarázódunk a régi kerékvágásba vagy valami hasonlóba, megint én leszek az, aki megpróbál majd visszatérni a munka porondjára. Borzoljuk tovább a kedélyeket, ahogy néha összekacsintva mondjuk egymásnak. Pedig tulajdonképpen miért? 

Jó lenne, ha mindenki a nagyobb képet látná. Ha azt néznék, hogy „jé, ez így is megy! még boldogok is! de jó nekik”! És nem azt boncolgatnák, hogy milyen megoldást választottunk (hacsak nem az ötletet keresik). Mert arra több is létezik. Nem kell a mi verziónkkal egyetérteni. Viszont el lehet ismerni mindkét oldalt.

Anyaként könnyű ránk sütni a „szaranyaságot”: ha dolgozunk, akkor azért, ha háztartásbeli valaki, akkor azért, és igen, létezik a „szarapaság” is, az még olyanabb, és erről alig beszélünk, abból alig van menekvés.

„Mert egy apának elvégre TÉNYLEG az lenne a dolga, hogy eltartsa a családját, nem? A gyerekeknek az anyjuk kell, nem? Azért fura lehet, hogy a nő keres, nem?”

Semmi sem bosszant jobban, mintha egy főállású anyának, apának szerepe anyagi jelentéktelenségére célozgatnak, nem ritkán a saját párjuk. Pedig nincs sikeres apa vagy anya, ha a háttérben nem áll ott ott a párja, aki sokszor cserébe teljesen lemond a karrier lehetőségéről. Sikeres férfi, nő létezik enélkül is. De akkor nincs a család. Az pedig csapatmunka. És ha már csapatjátékot választunk, és sikerül is megteremteni a csapatot, ott mások a szabályok. Egy csatár sem nyer meccset kapus nélkül, nem igaz? Egyik meccsen ő arat bravúrt, a másikon a másik. A lényeg, hogy a végén a csapat nyer. 

Gondolkozzunk globálisan, és szerintem egy dologra figyeljünk, ha próbálunk elemezni. Vajon boldog-e mindkettő? Mert ez a lényeg. Nem mindig lehetséges az ideális felállás, sőt, egyik sem az állandóan, de legalábbis törekedjünk rá. Szóval kérdezzük meg, hogy „hogy bírod? és a párod? van időtök egymásra? jól megy?”. És ha az összeg pozitív, rendben van. Ha nem az, segítsünk, ne ítéljünk. Mert mínuszok mindig lesznek, semmi sem tökéletes.

Peer Klára

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images