Volt egy ember, aki nagyon fontos volt nekem. A barátom volt. Közel állt hozzám.
Tudta a titkaimat. Tudtam a titkait.
Életünknek a legfontosabb és legtitkosabb dolgait bíztuk egymásra.
Ő énrám. Én őrá.
Volt, hogy órákon keresztül beszélgettünk. Azt mondta, nem gyakran beszélgetett még így azelőtt senkivel. Azt mondtam, hogy én se sokszor, bár voltak előtte fontos emberek. De amikor valaki az adott pillanatban egyszerre csak fontossá válik, akkor a múltbeli valakik hirtelen elhomályosulnak.

Emlékszem arra a percre, amikor a bizalmamba fogadtam, amikor ő is a bizalmába fogadott, és minden egyes szavát elhittem, amit kiejtett a száján.

Egy pillanatig nem kételkedtem benne, nem vontam kétségbe a mondatait, pedig előtte nagyon sokszor megégettem már magam, barátságban és szerelemben is. Neki viszont hittem. Benne bíztam.

Nem kellett volna.

Mert aztán kiderült, hogy becsapott. Először csak az derült ki, hogy kicsit csapott be. Azt a kicsit pedig meg tudtam volna bocsájtani, mert kicsire nem adunk, mert egy kicsi dolgon hamar túlteszi magát az ember. De alig telt néhány óra a kicsi becsapás után, amikor kiderült, hogy nagyon elárult. Annyira elárult, amennyire embert képtelenség elárulni. És nemcsak engem, hanem másokat is.

Olyan volt, mintha belekerültem volna egy végtelenül tüskés fekete kútba, amiben egyre mélyebbre zuhantam, közben egyre mocskosabb és mocskosabb lettem. Rám fröccsent a szenny, a valóság összes apró tüskés szikrája, ami szúrta, marta a bőrömet, a szemem, a nyelvem, folyt a könnyem, összekeveredett a nyálammal, és nem hittem el, hogy mindez velem történik. Kiderült az emberről, akiben nagyon bíztam és mindent elhittem neki, hogy semmi nem volt igaz abból, amiket elmesélt. Hogy igazából belőle sem igaz semmi, hogy minden, amit mutatott magából, az talmi, az álca, hogy a szavai hamisak, hogy a szeme se rebben, úgy hazudik. Nem úgy, mint a vízfolyás, még a fürge erdei pataknál is sokkal sebesebben. Kiderült, hogy az ő élete egy merő hazugság, a feje legmagasabb szegletétől a talpa leglentebb lévő pontjáig. Hazudott akkor, amikor beszélt. Hazudott akkor is, amikor hallgatott. Hazudott nekem, hazudott neki, de még neki is, sőt, nekik is és mindenkinek. Hazardírozott érzésekkel és életekkel.

A legeslegfájóbb pedig az volt, hogy amikor faramuci módon kiderült mindez, akkor támadásba lendült, és megmutatta a legigazibb arcát: a legalávalóbb emberi ábrázatot, amivel valaha találkoztam.

Ő lett az életemben a gonosztól való Káin, aki nem tőrrel gyilkol, hanem hazugsággal. Ő lett az Eszter hagyatékából Lajos, aki szórakozásból rakja fel mások érzelmeit hamiskártyára, majd eljátssza az összeset.

Tudom, a guruk erre azt mondják, hogy csak azt kell megvizsgálni ilyenkor, mit vagy miket tanul az ember a veszteségből. De ha egyszer ez nem veszteség?

Ha nem veszítettem el semmit, mert az, akit hittem és gondoltam, valójában sohasem létezett, és az sokkal rosszabb, mintha meghalt volna. Mert gyászolni se lehet.

Mit lehet megtanulni egy aljas árulásból, mit lehet tanulni egy hazardírozótól? Semmit!

Egy ideig azt hittem, hogy bocsánatot kér. Hogy maradt még benne valami az emberből. De naiv vagyok, hiszékeny és feleslegesen bizakodó.

Azóta is vicsorog a sarokból, mint egy nyüszítő állat, akinek a legnagyobb megváltás az volna, ha elmondanám róla az igazságot, de annyira se tartom méltónak, hogy megmentsem a hazugságaitól. Soha nem fogom nevén nevezni, igazából nincs is igazi neve, most először és utoljára beszélek róla, többé nem fogok. Inkább csak elfelejtem.

Legyen ez a feladat egyszer valaki másé. Vagy pusztuljon bele egyszer ő maga.

Szentesi Éva

Kép: Sara Shakeel