–

Nem szeretem a „mai gyerekek, mai fiatalok” kezdetű általánosításokat… mintha minden gyerek ugyanolyan lenne. Vannak köztük, akik tényleg nem tudják betartani a szabályokat, de rengetegen igenis tisztelik a korlátokat, a felnőtteket, az állatokat, a természetet, a szülőket, a pedagógusaikat, hiába „mai fiatalok”.

A kisfiúról, a körülményeiről, az élethelyzetéről, a szüleiről, neveltetéséről nem tudok semmit, ezért nem szabad bármire következtetni, bárkit gondolkodás nélkül hibáztatni, az összes mai gyereket és szülőjét ócsárolni, és még kevésbé szabad kommentekben a gyereket és a családját a neten kínozni. Nem szeretnék tehát konkrétan az esetről írni, csupán olyan dolgokról, amelyek esetleg segíthetnek megelőzni, hogy még több ilyen eset előforduljon.

Baj van. Nem is kicsi.

Egy dologban mernék általánosítani a vadasparkban megtörtént esetről, és az azt követő internetes verbális gyerekkínzásról, mégpedig arra, hogy baj van.

Valami baj van köztünk, emberek között. A kommunikációnkban, az együttműködésünkben, a nemtörődömségünkben, a közönyünkben, a képmutatásban, a kapcsolatainkban. Az oktatásban, a szülő-gyerek kapcsolatokban. A „mai gyerekek” nem neveletlenek, nem kis gonosztevők, hanem sokan közülük elveszettek. Elvesznek a szülők egymás közti csatázásában, a pedagógusok-szülők egymásra mutogatásában, az állandó bűnbakkeresésben. Elvesznek az idő-, kommunikáció- és figyelemhiányban, a nevelési elvek követésében, a megfelelő módszerek keresésében, a „jó család” színjátékaiban, és elvesznek a „tökéletes anyák” egymással való versengésében. Elvesznek a generációk közti feszültségekben, a hierarchiában, valamint a totális szabadságban is.

A „mai gyerekek” tiszteletlenek? Nem lehet, hogy inkább nincs egy olyan mély, élő érzelmi kapcsolat mögöttük, ahol megtanulhatnák a tiszteletet? Ahol őket is tiszteli valaki?

A „mai gyerekek” képtelenek betartani a szabályokat? Van mellettük, mögöttük valaki, aki szeretettel, türelemmel, életkorának megfelelően megtanítja őket erre? Vannak körülötte korlátok, szabályok, amik védik őt, amik körbeölelik és biztonságot adnak? Mert, ha nincsenek… hát, igen, akkor nem tudja őket betartani. Várhatjuk egy gyerektől vajon, hogy tisztelje a szabályokat, ha nem is találkozik velük, mondjuk, hároméves koráig?

Akivel nem tartatnak be semmilyen szabályt, az soha nem tanulja meg tisztelni azokat

Néhány éve beszéltem egy anyával, akinek a nevelési elvei közül a legfontosabb az volt, hogy ne szabályozza a lányait, teljes szabadságban nőhessenek fel, ne akadályozza a boldogságukat korlátokkal, mondván, hogy a „csiszolatlan gyémánt” a legszebb és legcsodálatraméltóbb. A lányok nem tartották tiszteletben a szabályokat. Vajon hibáztathatók ezért? Évekig nem találkoztak szabályokkal, persze hogy nehézséget okozott a betartásuk. Könnyen okolhatnánk az anyát, aki neveletlen gyerekeket nevel, aki nem farag belőlük engedelmes, szófogadó fiatalokat. Minél többet beszéltem ezzel az anyával, annál jobban értettem, miért ezt az utat választotta. Gyerekkorában totális vasszigortól szenvedett, félelemben töltötte a korai éveit, ahol brutálisabbnál brutálisabb büntetések váltogatták egymást.

Hogy mi vezérelte, amikor a lányainak szabadságot akart? A maximális jóindulat, hogy a gyerekeit megkímélje azoktól a szenvedésektől, amik az ő gyerekkorát teljesen tönkretették, és a felnőttkorát is jelentősen nehezítették.

Sok szülő azért tiltakozik a büntetés ellen, és azért képviseli olyan elszántan a teljes gyermeki  szabadságot, mert maguk is sokat szenvedtek az ezzel ellentétes hozzáállás miatt. Gyerekkorukban a hierarchikus családmodell legalján porig alázva érezték magukat, nem kaptak tiszteletet, elismerést, így elvesztek a poroszos vasszigorban és az érzelmi távolságtartásban. Sajnos azonban azok a gyerekek, akik a totális szabadságban nőnek fel, szintén sokat szenvednek. Ők a korláttalanságban vesznek el, a teljes szabadság okozta káoszban, a kapaszkodók hiányában, és bár szabadságukat tiszteletben tartják, érzelmi szükségleteiket nem. Mert a gyereknek a korlátok, a szabályok kapaszkodók, amik biztonságot adnak, segítenek a tájékozódásban, amikre érzelmi jóllétükhöz, biztonságérzetükhöz szükségük van.

A szülők közül sokan szintén elveszettek és eszköztelenek. Vajon adott-e valaha valaki eszközt a kezükbe, segített-e valaha valaki az elveszettségükön? Próbált-e bárki megértéssel fordulni feléjük? Persze lényegesen egyszerűbb támadni és meghurcolni őket.

Ha nem adsz a gyereknek tájékozódási pontot, legalább annyira elveszett lesz, mintha folyton szabályoznád

Sok szülőn látni, hogy olyannyira szeretnék a gyereküknek a legjobbat adni, a legnagyobb szabadságot, a legboldogabb gyerekkort, hogy saját életüket, igényeiket teljesen háttérbe szorítják. Haragjukat visszafojtják, emberfeletti türelmet erőltetnek magukra, és egy „jó anya” szerepe mögé bújtatják el saját személyiségüket, igényeiket. Így azonban a gyereknek nincs tájékozódási pontja, nem látja, nem tudja, hogy az anyukája mit érez, melyik helyzetben mi játszódik le benne, és mihez igazodjon.

Ha az anya álarc mögé bújik, nem vállalja érzéseit, haragját, fáradtságát, szomorúságát… a gyerek nem tanul meg tájékozódni mások érzéseiben, és nem tud kifejlődni az empátiája.

Az empátia fejlődése ott kezdődik, hogy a legszorosabb kapcsolataiban felfedezi a gyerek, hogy a másik nem ugyanazt érzi egy-egy helyzetben, amit ő, és megpróbálja ezt is megérteni, tiszteletben tartani. Ha a szülők nem tartják tiszteletben saját magukat, saját igényeiket, mindent túlzottan alárendelnek a gyerekeik szolgálatának, hogyan tanulja meg a gyerek tiszteletben tartani mások igényeit?

Ha a család együttléte nem a kölcsönös tiszteleten és tapintaton alapuló együttélés, hanem egy állandó szolgálat, amiben a szülők a gyerek teljes szabadságát, minden apró sóhaját kielégítő személyzetként funkcionálnak, akkor nem fog kialakulni a gyerekben az empátia és a másik személy igényeinek tiszteletben tartása.

Ha a szülőből/pedagógusból hiányzik az az erő, ami a gyereket megtartja, felvállalja az útmutató szerepet és korlátokat állít, akkor a gyerektől nem várhatjuk, hogy tisztelettudóan, engedelmesen viselkedjen. A gyerek ebben a helyzetben nem tud mást tenni, mint szüntelenül, megállás nélkül keresi a korlátokat. Keresi és próbálgatja, hogy meddig mehet el, és az állandó szabályszegő viselkedésével kéri, hogy mutassák meg, mit tehet és mit nem. A maga nyelvén kéri, hogy a felnőttek legyenek vele őszinték, ne hazudják tovább a végtelen türelmet, mutassák meg, mit éreznek, hogyan hat rájuk az ő viselkedése.

Mutassák meg a határokat. Mutassák meg az anya- vagy tanárálarc mögül saját magukat, saját személyiségüket, érzéseiket.

A kierőszakolt tisztelet

A poroszos vasszigorral történő nevelés kiköveteli, kierőszakolja a gyerekekből a tiszteletet, gyakran anélkül, hogy a szülők/pedagógusok rászolgálnának a tiszteletre, és bármivel is méltóvá válnának arra, hogy tiszteljék őket. Büszkén húzzák ki magukat, hogy „az ő kezeik közül engedelmes gyerekek kerülnek ki”, de hogy a látszat mögött mennyi szorongás, rettegés, boldogtalanság van, arról nem esik szó.

Sok mai szülő áldozata ennek a fajta megfélemlített engedelmességre nevelésnek, a gyomrunk is görcsbe rándul a büntetés szótól, hiszen kegyetlen, drasztikus, megalázó emlékek jutnak eszünkbe,

amik gyakran sárba tiporták méltóságérzetünket, sokkoltak, és durván megfosztottak attól az érzéstől, hogy szeretve érezzük magunkat. De ha egy gyerek bármit megtehet következmények nélkül, nem tanul meg együttműködni, nem tudja, hogy másokra hogyan hat a viselkedése, és a szabályokat sem tartja be. Amitől viszont folyamatos bűntudattól szenved, állandó lelkiismeret-furdalás mardossa a lelkét, rossznak, szörnyetegnek érzi magát. Sokan kérdeznék:

„De hát akkor miért csinálja azokat a dolgokat, amikről tudja, hogy nem szabad?” Azért, mert gyerek. Mert nem tudja leállítani saját magát. Mert kicsi még hozzá, segítségre van szüksége.

Egy ördögi kör indul el benne, minél inkább rossznak érzi magát, annál inkább ennek megfelelően fog viselkedni, beépíti saját identitásába az „én rossz vagyok” érzést.

A büntetés: ördögtől való bántalmazás vagy megváltó feloldozás?

Ranschburg Jenőtől származik a következő mondat:

„A büntetésnek – lényegéből fakadóan – feloldozó hatása van: a vétek, amelyért a gyermek megkapta büntetését, nem létezik többé!”

A büntetés tehát nem feltétlenül egy ördögtől való kegyetlen bántalmazás, ha megtaláljuk azokat a büntetéseket, amik nem aláznak, nem félemlítenek meg, nem sértik a gyerek méltóságát, akkor sokkal inkább egy feloldozás a mardosó bűntudattól.

Ha egy gyereket szeretettel beküldünk a szobájába, amíg lehiggad, vagy amíg a szülő lehiggad, nem alázzuk- és nem félemlítjük meg. Ha nem engedjük tévét nézni, szintén nem fosztjuk meg a szeretettől, és nem tiporjuk sárba a méltóságát. Ha előre megegyezünk, mi lesz a következménye annak, ha nem tartja be a szabályokat, akkor kiszámíthatóságot, biztonságérzetet kap. Ha elvárjuk tőle, – természetesen életkorát figyelembe véve –, hogy együttműködjön, és vegye figyelembe a mi szempontjainkat is, nem leszünk önző szülők, hanem segítünk a gyerekeinknek tájékozódni az emberi kapcsolatok bonyolult hálójában.

Amíg rengeteg felnőtt kegyetlen bosszút akar állni egy gyereken, aki hibázott, és akinek együtt kell élnie ezzel a hibával, addig nem gondolhatjuk komolyan, hogy tiszteletet várunk tőlük. Mégis, mit tiszteljenek? Azt, hogy a felgyülemlett agresszió kiszabadul a felnőttekből egy pillanat alatt? Ahogy véres karddal támadnak egy gyereket – a körülmények figyelembevétele nélkül – egyetlen hibája miatt? Ahogy józanságukat totálisan elveszítve ítélkeznek, és csak a bosszú és a rosszindulat kiabál belőlük?

A gyereket azzal vádolják, hogy nem tiszteli a kisállatot, a nála gyengébbet. És ez a sok bosszúszomjas felnőtt tiszteli a gyereket, a nála gyengébbet?

Egy ilyen eset rengeteg embernek mutathat tükröt. Talán itt lenne az ideje, hogy mindannyian belenézzünk. Különben az emberek közti szakadék csak nőni fog, a generációk közti feszültség pedig akkorára duzzad majd, aminek már rengeteg végzetes, visszafordíthatatlan következménye lesz.

Ne forduljunk egymás ellen, ne forduljunk a gyerekeink ellen, ne taszítsuk el őket magunktól! A szurikáták, amennyire én tudom, sosem tennének ilyet…

Sebestyén Eszter

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ annick vanderschelden photography