Már kiskoromban is nagyon zavart, ha a felnőttek leosztottak csak azért, mert gyerek vagyok. Akkor meg főleg, ha tudtam, hogy nekem van igazam. De nem tehettem semmit, mert gyerek voltam. És egy gyerek ne szóljon bele a felnőttek dolgába, ne kérdezősködjön olyanról, amihez semmi köze, ne alkosson véleményt, és főleg ne mondjon ellent egy nála idősebbnek. Ezt viszonylag hamar belénk nevelik a „bölcs” felnőttek, amit aztán persze később tovább is adunk, és valahogy mi is ezt a felfogást képviseljük. Hiszen ha mi sem szólhattunk bele, akkor ők se szólhassanak. Ez megmarad a későbbiekben is: mindenkinek igaza van, és a megdönthetetlen örök érv az, hogy „én vagyok az idősebb".

Pedagógusként is beleszaladtam abba régebben, hogy egy idősebb kolléga csak azért nem hallgatta meg a módszereimet és a tanácsaimat, mert én fiatalabb vagyok. Ő meg már hosszú évek óta tanít, nehogy már én akarjam neki mondani a tutit. Hát, én szakítottam ezzel a „remek" hagyománnyal. Szerencsére olyan felnőttekkel voltam körülvéve, akik esetenként meghallgattak, és nem kussoltattak el csak azért, mert gyerek vagyok.

Vallom, hogy a kor nem érdem, csak állapot. Senki sem bölcsebb, okosabb, jobb csupán azért, mert idősebb.

Egy dologban van előnye: többet élt, és ezáltal esetleg több dolgot tapasztalt. De miért ne lehetne megtenni azt, hogy ezeket a tapasztalatokat megosztjuk a gyerekekkel? Minden csak megfogalmazás kérdése. Hisz a „ne csináld ezt” mondat helyett sokkal hatásosabb és eredményesebb, ha elmeséljük, hogy „amikor én ebben a helyzetben voltam, ezt tettem, akkor ez történt velem”. Ezután a gyerek már tudja mérlegelni magában, hogyan fog reagálni ő a hasonló élethelyzetére. És ha nem cselekszik helyesen, akkor mi történik? Tegye fel a kezét az, aki még sose hibázott! És tegye fel a kezét az, aki sokkal többet tanult a hibáiból, mint bármi másból! Mindkét esetben rengeteg kezet látok magam előtt. Igen, én is itt kalimpálok a kezemmel. Mindkét kérdésre, mindkét kezemmel. Bár vannak olyan gyerekek, akik rengeteg olyan dolgot kénytelenek megtapasztalni, amit más egész élete során soha. Úgyhogy még a „minél idősebb valaki, annál tapasztaltabb" sem teljesen helytálló minden esetben.

Miért ne lehetne egy fiatalabbat, sőt mi több, egy gyereket partnerként kezelni? Miért ne lehetne az ő álláspontjukat meghallgatni, véleményüket kikérni? Miért lenne elítélendő dolog esetleg igazat adni nekik vagy megfogadni a tanácsaikat? Szerintem egyáltalán nem lenne baj, sőt. Hisz az ő meglátásaik, gondolataik még tiszták, őszinték. Sok esetben pedig jobban látják a világot, mint a felnőttek.

Én nem félek bevallani azt, hogy a gyerekektől nap mint nap tanulok, általuk fejlődöm. Ezt pedig sokszor el is mondom, meg is köszönöm nekik. Ettől sérül a tekintélyem? Aligha, sőt, talán így lehet elérni az igazi tekintélyt.

Hisz a partneremet jobban tisztelem, mint a feljebbvalómat. Mert az egyiknél én dönthetem el, hogy tisztelem-e, a másiknál meg kötelező. Mint tudjuk, ami kötelező, az meg biztos rossz.

Én minden diákomra partnerként tekintek, mert ez a közös munka egyik alapfeltétele. Ezzel pedig megalapozunk egy olyan közösséget, amelyben mindenki egyenlően veszi ki a részét a cél érdekében. Felnőttként egy munkahelyen ezt várják el tőlünk. Akkor pedig kicsit álszentnek tartanám, ha a gyerekeket nem így nevelném, tanítanám. Nekik is van véleményük, ami sokszor nagyon is reális. Vallom, hogy egy gyerekkel mindent meg lehet beszélni, persze a maguk szintjén és nyelvén. Tényleg mindent. Nincs olyan dolog, amit egy gyerek ne értene meg, ha bevonják, beszélgetnek vele. Abban az esetben nem fogják megérteni, ha azzal az indokkal zavarjuk el, hogy ő csak egy gyerek, és ne szóljon ebbe bele. Mert ez megalázó és lekezelő magatartás. Aztán persze a hasonló gondolkodású felnőttek háborodnak fel a legjobban, amikor egy már kamaszodó gyerek nem hallgatja meg, nem érdekli a véleménye. Miért is lepődik ezen meg bárki? Hisz éveken keresztül elzavarták, elhallgattatták. Akkor meg miért is osztana meg velünk bármit? Nem? De.

Balatoni József