–

Él egy asszony New Yorkban, Deborah Feldman a neve, aki a koronavírus előtt is pontosan tudta, mit jelent a bezártság. Élete első két évtizedét ugyanis egy williamsburgi (Brooklyn egyik negyede) haszid kolóniában élte le.

Mindennapjait a legapróbb részletekig szabályozta a vallási hagyomány. Nőként egyetlen célja lehetett a közösségben: minél több gyereket szülni a férjének, akit egy házasságközvetítő segítségével választottak ki neki a rokonok, és aki idegen volt számára az esküvő előtt – és gyakorlatilag az is maradt, mert a regulák és a szülők mindig köztük álltak, esélyük sem volt megismerni egymást.

Deborah nem járhatott világi iskolába, nem tanulhatott zenét, fiatal lányként háztartástanra oktatták és arra, miként legyen jó feleség.

Élete minden percét egy rendkívül merev etikett szerint kellett élnie, és éjjel-nappal szemmel tartották a többiek, nehogy letérjen a számára kijelölt útról. Az egyetlen útról, amelyet járhatott.

Mivel az anyja korábban elhagyta a haszid közösséget, és az apja értelmi fogyatékos volt (a filmbéli alteregóé alkoholista), Deborah eleve gyanús volt, mint valaki, akiben a bolondéria kódolva van. A család alig várta, hogy felnőjön, és végre férjhez menjen, ahogy illik, és fellélegezhessenek a rokonok. Csak azzal nem számoltak, hogy épp a feje fölött boronált frigy és a terhesség hozza elő belőle a rebellist, ahelyett hogy végleg odatapasztaná a közösséghez.   

„Williamsburg nem Amerika” – mondja Esthy, A másik út című minisorozat hősnője szökése után új barátainak.

Esthyt az alkotók részben Deborah Feldmanról mintázták. „Williamsburg nem Amerika” – ez az ő mondata, és Brooklyn egyik negyedéről beszél.

Az ott lakók számára az Egyesült Államok semmiképpen nem a szabadság vagy a lehetőségek hazája (ahogyan egyébként sokaknak nem az rajtuk kívül, mindenesetre ezt szokás gondolni hagyományosan Amerikáról). De a jólét országa sem, hiába egy ugrás Williamsburgtól Manhattan, a williamsburgiak szegények, mert sok gyerekük van, a nők nem vállalhatnak munkát, a férfiak idejének nagy részét pedig a szent könyvek kötelező tanulmányozása teszi ki, az imádkozás meg egy csomó időigényes tradíció.

Most mondom, valószínűleg akkor is meg fognak lepni a sorozat bizonyos részei, ha ismered a zsidó ortodoxia hagyományait. Részletesen látni fogod, hogyan élnek ma a „szatmáriak” (egykori holokauszt-túlélő honfitársaink Szatmárnémeti környékéről!) leszármazottai, akik közül sokan még mindig tudnak magyarul, habár egymás közt jiddisül beszélnek.

Aprólékos gonddal, minden picike részletében hitelesen felépített jelenetekből ismered meg a haszidok különféle ünnepekhez kötődő, illetve mindennapi szokásait. Kiderül az is, milyen pazar egy „satmari” esküvő – és milyen puritán a nászéjszaka, mert a fiatalok nemcsak a másik nemet nem ismerik, de – őszinte beszélgetések híján – a saját testük működését sem.

Televízió, internet, okostelefon pedig nincs az otthonaikban, a negyedüket nem hagyják el szinte soha, és még a világi könyvek is tiltólistásak, tehát tényleg minden információ híján vannak a külvilágot és tulajdonképpen önmagukat illetően is.  

A sorozat készítőinek sikerült megvilágítaniuk a számunkra talán különös, időnként meghökkentő, sőt bizonyos részleteiben ijesztő szokásrendszer alapját is, és a miértjeit. Ha nem szájba rágósan is, de elmagyarázzák, miért ragaszkodnak olyan makacsul őseik rituáléihoz a holokausztot túlélő, Amerikában letelepedő kelet-európai haszidok, miért vonultak, mondhatni, önként örök karanténba, miért építettek egy őrült és ijesztő világban egy számukra tökéletesen kiszámítható, és kiszámíthatóságában biztonságos rendszert saját maguknak és utódaiknak.

Persze attól, mert mi jobban értjük (vagy érteni véljük) kívülről a williamsburgiak világát, vannak, akik belülről, ezerszer jobban ismerve, képtelenek élni benne.

Mint Deborah Feldman, aki fiatal anyaként elhagyta az övéit, és 2012-ben könyvet írt a szökéséről. Nemsokára amúgy magyarul is olvasható lesz ez a bestseller, amit hosszú huzavona után végül egy német rendezőpáros (Anna Winger és Alexa Karolinski) filmesített meg, igaz, csak részben az eredeti történetet követve, hiszen az ő hősük, Esthy, Berlinbe költözik, nem pedig New York egy számára élhetőbb negyedébe, és a sorsa sok tekintetben másként alakul, mint Deborah-é.

A Berlin-szálnak persze fontos szerepe van a filmes történetben, a forgatókönyv eljátszik a gyökerekhez (Európába) való visszatérés gondolatával, no meg foglalkozik a multikulturális város múlthoz való viszonyával és a jelennel, amely kirekesztés helyett befogad minden üldözött lelket – de nem ezekért a szirupos, elnagyolt, lélektanilag kevéssé hiteles jelenetekért szeretjük a sorozatot. Sokkal inkább azokért a részekért, amelyekben a williamsburgi családok életéről kapunk képet szinte dokumentumfilm-szerű precizitással.

A felszínen fegyelmezett szertartásrend, színház, a szemekben, a fátyol mögött és a szavak mélyén igazi drámák, traumák emléke, fájdalom, félelem, magány. Havadtőy Sámuel csipkével fedett képei jutottak eszembe többször is a sorozatot nézve.

Sokszor bevillan az a jelenet, amikor a frissen házasodott Esthy gyönyörű haját letolják egy nullás géppel, mert férjes asszonynak parókát kell hordania vagy kendőt, nem láthatja a világ „meztelenül”, azaz a saját hajával. A lány (Shira Haas alakítja) egyszerre sír és nevet, az arcán a zavarodott fájdalom: boldognak kellene lennie, de gyászol, nem érti önmagát. Még.   

Sokszor hallotta kicsi kora óta, hogy ő „más”, hogy „árva” (pedig nem is halt meg az anyja), hogy a „bolond nő lánya”. És épp ez a különbözéstudat, idegenség vezeti el oda, hogy elkezdjen főhajtás helyett körbenézni, hallgatás helyett kérdezni és egyre többször meg is kérdőjelezni dolgokat.

Végül pedig maga mögött hagyni mindent, amit valaha ismert.

A vándor és az időutazó mersze adódik össze egy alig tizenkilenc éves lányban, hisz gyakorlatilag a középkort hagyja maga mögött a modern világért, nem csak a „faluját”, amelynek sosem járt a határain túl, és amelyben az egész családja és valamennyi ismerőse lakik – a williamsburgiak, főként a nők, nem keverednek „Satmar”-on túli emberekkel.     

Szakma, iskolák, kapcsolatok nélkül anyaként új életet kezdeni, tartva az erőszakos hazakényszerítéstől és a gyereke elvesztésétől: vajon honnan volt ebben a lányban ekkora erő?     

Sokszor gondolkodtam azon, miért van az, hogy az egyik ember ugrik akár a semmibe is ejtőernyő nélkül, ha nem jó neki ott, ahol van, a másik viszont még akkor is tétovázik, ha tudja, kipárnázták neki az új fészket, ahova majd pottyan.

„Járt utat a járatlanért el ne hagyj!”

Töprengtél már valaha azon, hányszor kellett (vagy kellett volna) megszegni ezt a skandált „bölcsességet” ahhoz, hogy kiverekedjük magunkat egy méltatlan helyzetből?

Aki nekivág a bizonytalannak, az erős vagy gyenge? Erős letenni a terhet, vagy gyenge vinni tovább?

Aki nekivág a bizonytalannak, az nagyon elszánt vagy nagyon kétségbeesett?

Ragaszkodás vagy alkalmazkodás, hagyomány kontra változás – túlélni tanulunk valamennyien, amióta világ a világ. Ki így, ki úgy, ki maradva az úton, ki egy másikat próbálva. Erről szól röviden a sorozat, erről szól hosszan az élet. 

Kurucz Adrienn