–

Buda Mariann rendkívül izgalmas tanulmányában (Iskolai erőszak, iskolai zaklatás a címe) olvasom, hogy a gyerekek több mint egyharmada (harmincöt százaléka) érintett valamiképp az iskolai erőszakkal kapcsolatban – zaklatják, vagy ő zaklat másokat. 

A gyerekek tizenöt százalékát hetente többször is bántalmazzák a társai, és négy gyerekből egy zaklató. (Van átfedés is a két csoport között, vannak, akik azért erőszakosak másokkal, mert velük is az volt valaki, és így vezetik le a frusztrációt.)

A „bullying” fiúk esetében elsősorban fizikális, míg a lányok esetében inkább a kirekesztés dívik, no meg a rágalmazás, a gonosz pletykálkodás. 

Habár a bullying viszonylag nagy figyelmet kap manapság, a témát elő kell venni újra és újra, amíg a kártékony hiedelmek az enyészeté nem lesznek végre. Hogy mire gondolok? Arra például, hogy még ma is gyakran hallani felnőttektől zaklatásra való reakcióképpen (pedagógusoktól is), hogy „nem kell beavatkozni, tanulja meg megvédeni magát a gyerek”.

Miközben a pszichológusok egy jó ideje harsogják, hogy az iskolai erőszak nem természetes állapot, hanem zavar a közösségben 

(Itt szükséges megjegyezni, hogy a zaklatás rendszeres bántalmazást, hatalommal – erővel, képességekkel, népszerűséggel stb. – való visszaélést jelent, tehát nem egyedi incidenseket, amelyek során egyenrangú felek konfrontálódnak – vagyis, ha az egyik gyerek meghúzza a másik haját, mert bosszantotta, mire ő bokán rúgja, de pár órával később együtt játszanak, az nem bullying, ellenben az állandó cikizés, kiközösítés, fenyegetés, megfélemlítés stb., igen.)   

A zaklatás általában kisiskolás korban kezdődik, de jellemzően a 6–8. osztály táján erősödik fel egyes közösségekben. Az okokat nem egyszerű megtalálni, mert általában igen összetettek, mégis törekedni kell a gyökerek felkutatására, mert nemcsak az áldozatok, hanem a zaklatók és a passzív szemlélők lelkére, további életére is kihat, sikerült-e megfékezni az erőszakot az gyerekek közt.

De kezdjük ott: miért terrorizál egy gyerek másokat?

Nagyon felületes lenne elintézni a dolgot azzal, hogy ez van, „kegyetlenek a gyerekek!” (Hányszor hallja ezt az ember!)

De a leggyakrabban hangoztatott szakértői sztereotípia sem elégséges ahhoz, hogy megértsük, miért kínozza egyik gyerek a másikat.  

Ez a bizonyos sztereotípia leegyszerűsítve: „bánt, mert őt is bántják, otthon vagy az iskolában, és így vezeti le a feszültséget”. 

És valóban, az egyik tipikus forgatókönyv szerint az erőszakos gyerek alacsony önbecsülésű, nem figyelnek rá, elhanyagolják és/vagy bántalmazzák otthon. Sokszor találni az agresszor gyerek környezetében despota (merev, korlátozó, hideg) szülőt. Az ilyen családban nevelkedő gyerekek csak az alá-fölérendeltségi viszonyt ismerik jól, ezt modellezik aztán a kortársaik közt, ha módjukban áll. 

Vannak azonban gyerekek, akik annak ellenére, hogy bántják őket a szüleik vagy a testvéreik, mégsem erőszakosak a társaikkal. Mert a közösség és az iskolai nevelés is hatással van arra, eszköz lehet-e az erőszak egy csoportbéli érvényesülésben vagy sem. 

A zaklatónak közönség kell, figyelem, ő demonstrál

És itt jön be a képbe egy másik magyarázata a zaklatásnak.

Az, hogy a bullying hatalomszerzésre szolgál.

Vannak nyíltan agresszív gyerekek. Az osztály „rosszai”. Ha olyanjuk van, odacsapnak, mondjuk, de amúgy is „zűrösek”.

De van egy másik jellegzetes csoportja a zaklatóknak, ők mások, mint a sztereotipikus bántalmazók. Olykor a legjobb tanulókból kerülnek ki, vagy válogatott sportolók, szeretik a tanárok őket, karizmatikusak, „menők”. És esetleg ügyes manipulátorok. „Macchiavellista kölyköknek” nevezi őket Kelly Oakes, a BBC Future szerzője.

Ők azok, akik a közösség vezetői akarnak lenni mindenáron, ezért szükségszerűen maguk alá kell gyűrniük a többieket, fizikailag vagy verbálisan, minduntalan demonstrálják az erejüket. 

Ami közös a zaklatókban: nagyon fontos számukra a hatalom. 

És nemcsak fontos nekik, de úgy is érzik, természetes, hogy mindenképpen meg akarják szerezni. 

És ebben nincs semmi furcsa: a felnőttek viselkedését utánozzák. Ha egy társadalom díjazza a törtetést, a másokon való átgázolást, az ügyeskedő érvényesülést, akkor a felnövő gyerekek is azt gondolhatják, a legfontosabb cél: menőnek lenni. Mindenáron.

Lehet, hogy egy bántalmazó gyerek szociális készségei megfelelők, csak éppen az elérendő cél számára a hatalom, és arra szocializálódott, hogy győzni kell, ha ehhez gázolni kell, akkor gázol.

Számára az osztályterem (és a közösségi média) állandó harctér, és így persze a többiek számára is azzá válik

Jogos a kérdés: mit tehetünk, ha kiderül, zaklató a gyerekünk?

Mindenekelőtt nem csípőből kell tagadni a dolgot, és keresni a hibát másokban. Ez az áldozathibáztatás tipikus útja: mit tett a másik, amivel kiprovokálta a bántást. („Olyan idegesítő” – ez az egyik típus válasz, amit a másokat zaklató gyerekek adnak magyarázatképpen a viselkedésükre.) 

Ha bebizonyosodik a zaklatás, retorzió helyett először is ki kell deríteni a bullying motivációit, mondják a szakemberek. 

Mit ad a gyereknek az, hogy bánt másokat? 

Vannak egyéb eszközei az érvényesülésben, vagy egy nagy felkiáltójel az erőszakossága az egész közösség számára?

Lehet, hogy az iskola, az osztálytársak vagy a szülők ezt a magatartást díjazzák voltaképpen?

Mondjuk úgy, hogy büszkén dicsekszik apa-anya másoknak: a gyerek, lám, milyen sikeres, ő dirigál a többieknek. (De vajon igaz barátokat talál, ha félnek tőle? Egészséges önképe lesz, mire felnő?)

Az önvizsgálat nem megúszható!

Lehetséges, hogy a gyerek a szülői mintát követi, utánozza azt, ahogy a szülei vagy más felnőttek a környezetéből a konfliktusokat kezelik, ahogyan érvényesítik akaratukat a mindennapi életben?

Egy biztos, nagyon agresszív a világ, amelyet építettünk, és sok felnőtt vita esetében győz az erő, a hangosabb kutya elv, olykor a nyers erőszak. Nagyon nehéz ennek ellentmondó elvekkel operálni a nevelésben. Szülőnek is, pedagógusnak is.

Rengeteg az indulat mindenkiben. Sűrűn robbannak ki a mindennapokban durva, kegyetlen csaták gyerekek közt, szülők közt, szülők-tanárok-gyerekek közt. Kemény meccs önmagunkkal jól kezelni ezeket – valamennyiünknek, akik érintettek vagyunk, lehetünk.

Akkor is, ha csak szemlélői vagyunk egy háborúnak.

A tanúk szerepe különben óriási

Sokkal nagyobb, mint gondoljuk. Mondhatni, ők a kulcsai a megoldásnak – vagy egy-egy helyzet elmérgesedésének. Ha ugyanis passzivitás helyett beavatkoznak, elutasítják az erőszakos módszereket, akkor a játszma más irányt vehet. 

Ezért tilos elbagatellizálni az erőszakot. Azt mondani egy áldozatnak, hogy „ej, ilyenek a fiúk, ilyenek a lányok, üss vissza!” Vagy: „ne legyél már ilyen nyámnyila!” 

(Arról már nem is beszélve, amikor a felnőttek adják a lovat a piszkálódás alá, olyasféle „humoros” mondatokkal, mint, hogy „okosabb lennél, ha csöndben maradnál”, vagy „inkább ruháználak, mint etetnélek, fiam, jól kigömbölyödtél a nyáron”.)

A bullying akkor életképes, ha a tanúk nem lépnek fel ellene.

Ha a csoportban az együtt érzők közül (mert a zaklatónak is vannak szimpatizánsai, sőt csatlósai általában, ők erősítik a pozícióját) mindenki a másikra vár, tiltakozzon ő.

Ha a felnőtt segítség helyett leszidja „az árulkodót”. 

Nagyon sokat tehetünk az iskolai zaklatás ellen, ha arra neveljük a gyerekeinket, hogy ne hódoljanak be a hangadóknak, ne akarjanak a sleppjébe tartozni, mert mindig az uszály élteti az erőszakot. 

Már csak ezért sem érdemes hátradőlni, akkor sem, ha a mi gyerekünket nem zaklatják, és nem is zaklató, mert az iskolai erőszak akkor is lélekromboló (akár pszichoszomatikus betegségekhez is vezethet), ha csak tanúja valaki. 

Épp ez a lényeg: a bullying mindenkit érint, mindenkitől elvesz

Az áldozat kirekesztődik, életre szóló sebeket szerez, a zaklató személyisége torzul, és a többi szereplőt is megviseli a tanúskodás.

Hogy mi a megoldás?

Csak egy út van: meg kell ismerni a történet mozgatórugóit, a szereplők reakcióit bizonyos helyzetekre, a konfliktus békés rendezésének lehetőségeit. Ez idő és energiaigényes, de megúszhatatlan. 

Fontos szempont az is, hogy amint a Buda-kutatásokból kiderül, a zaklatás mindig összefüggésben áll az „osztályklímával”, azzal, hogy érzik magukat a diákok az iskolában.

A bántalmazás nem egyéni probléma, hanem osztály-és iskolaszintű ügy!

Amit szülőként tehetünk, az leginkább az indulatok mellőzte figyelem és az önvizsgálat.

Meg kell tanítani a gyerekünket arra, hogyan tudja mederben tartani a dühét, a frusztrációját. A másokkal szembeni felelősségvállalás, az empátia és az autonómia fejlesztésével is törődnünk kell, nincs mese. 

A pedagógusoknak pedig fontos feladata, hogy észrevegyék, ha egy gyerek perifériára szorult, de azt is, ha túlzottan nagy figyelmet kap a társaihoz képest, ha „sztárolják", mert ezek az egyenlőtlenségek is kedveznek a bullyingnak.

Végül: az iskolai zaklatás legeslegfontosabb ellenszere az egészséges közösség, amelyben kiállnak egymásért az emberek. Szülők, tanárok, gyerekek. 

Kurucz Adrienn

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT

Ha érdekel a téma, olvasd el a megoldásközpontú gyereknevelésről írott korábbi cikkünket ITT!