–

Tóth Flóra/WMN: Az apás programok neve eddig „Apaépítő” volt, de pont most módosítottátok „Apa meg én”-re. Mi a névváltoztatás oka?

Nagygyörgy Miklós: Nagyon beleszerettem az Apaépítő névbe, és kicsit mindannyian így voltunk vele a három alapítótársammal. Mi a csapatépítésre asszociáltunk, és arra hogy a gyermekem építi az én apaságomat, én meg neki az apaképét. Nekünk ez volt a szó üzenete. Viszont voltak anyukák, akik azt mondták, hogy nagyon jó ez a cucc, de a férjeik felmentek a weboldalunkra, és oda volt írva, hogy „apaépítő” meg „gyerekpszichológus szakértők”, és ettől megijedtek, hogy őket „vizsgálni” fogják itt, meg valakik „rendbe akarják rakni” az apaságukat.

Sokan vannak, akik azt gondolják, hogy akkor megyek el bármit építeni, fejleszteni, ha baj van – akkor kell építeni az apaságomat, ha nem jó. És a név erre kicsit ráerősített.

Voltak olyan apukák, egy testvérpár, akik a horgász hétvégén este a parton ülve (már oldottabb hangulatban) mesélték, hogy megsértődtek, amikor saját édesanyjuktól, tehát a nagymamától kapták a programot karácsonyra. Nem értették, miért, mert szerintük ők nem rossz apák. És aztán hozzátették, hogy „de hát ez rohadt jó cucc”, nem is gondolták volna. Egy üzletember apuka mondta, hogy ez fantasztikus vállalkozás, szívesen befektetne, és világszinten is egyedülálló – ezeket a szavakat jól ismeri, de a barátainak nem merte elmondani, hogy „apaépítő” hétvégén volt.

Inkább azt mondta, hogy apatábor, mert az apaépítő szerinte annyira pejoratív.

Úgyhogy mi maradunk apaépítők, mert építeni szeretnénk az apákat, de a programok neve Apa meg én lett. Mert a gyermekedről meg rólad szól. Kettőtök kapcsolatáról, kötődésről, a gyermeked önbizalmáról, jövőjéről, nem az apaságról pszichológiai értelemben.

T. F.: Te hogyan jutottál el oda, hogy tudatosan építsd a saját apaságodat?

N. M.: Én nagycsaládból jövök, és olyanból, ahol a szüleim a mai napig nagyon szoros kapcsolatban vannak. Gyerekkoromban az volt a leosztás, hogy édesapám a férfi, aki dolgozik, konzervatív és racionális. Amikor megszületett az első lányom, Julcsi, akkor én tovább is vittem ezt a mintát. Én voltam a családfenntartó, az érinthetetlen titán. Az volt az elképzelés, hogy két gyerek, autó, sikeres vállalkozás, minden tökéletes lesz.

És erre kaptuk Zsuzsit, akiről születésekor derült ki, hogy Down-szindrómás. Szűrtük, hiszen nyilván a sikeres életnek az is része, hogy a géneket is megnézzük. De Zsuzsi ezt a kis plusz tulajdonságát ügyesen elbújtatta. A doktornő első kérdése a szülés után az volt, hogy „voltak maguk genetikai vizsgálaton?” Én meg ott álltam a szülőszobában egy kamerával összeomolva.

A sokk után másfél év teljes köd következett. Akkor még keményebben dolgoztam, mert egy férfi, erős és nem sír. Annyira, hogy ráment majdnem az egészségem is. Elvesztettem az élet értelmét. Bejártam az irodába, utaztam. Zsuzsi első szülinapján például pont Linzben voltam. Akkor már volt baj bőven.

És eljött az a pont, amikor már nem bírtam tovább feszíteni a húrt. Kiszálltam. Nem volt könnyű, mert ott tartott a pénz. De arra jutottam, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Azóta lett egy olyan munkám, ami inkább a keresetről szól, mint a kiteljesedésről. A feleségem és én is elkezdtünk önismerettel foglalkozni. Egymást inspiráljuk folyamatosan.  

Mivel a reál tárgyak világából jöttem, én „a szeretetet is tudom ábrázolni” koordináta-rendszerben. De közben rengeteget tanulok lélekről, sorsról, mintákról, kapcsolatokról. És ennek az önismereti munkának köszönhetően kezdtem el értékelni a gyerekeimet, olyannak elfogadva őket, amilyenek. Ezen az úton alakult ki az is, hogy valami ilyesmire építek vállalkozást, hogy az elfogadást népszerűsítsem valamilyen módon. Ebből jött az apaépítő ötlete is. A munkahely váltás után volt időm a gyerekekkel Csiribirire meg Diridongóra járni, és rájöttem, hogy szinte semmi másnak nincs értelme a világon, mint velük foglalkozni. Három év alatt tanult meg Zsuzsi járni, utána pedig beszélni. És én ott voltam mindegyik mozzanatnál, ami varázslatos.

T. F.: Sok olyan helyzet van, ahol az apukák szívesen ott lennének, de nem tudnak… vagy a munka miatt, vagy azért, mert esetleg az anyukák nem engedik oda őket. Ezt nem tapasztalod apaépítőként?

N. M.: Mondtam ilyen mondatokat régen én is, hogy „az apák” meg „az anyák” általánosan, de most már azt látom, mindenki más, attól függően, hogy milyen mintát látott, mire van igénye, mit hozott az élet. És sok minden döntés kérdése.

Nekem tényleg akkora pálfordulásom volt ebben a témában, hogy őrület. Kezdem megérteni a saját viselkedésemet, ahogy tanulok a hatalomról, az uralkodásról, a felelősségvállalásról a családon belül.

Most már látom, hogy „ahány ház, annyi szokás”. De abban valóban igazad van, hogy van olyan, amikor „anyu nem engedi oda aput”. És olyan is, hogy „apu nem akar odamenni”. Vannak kitűnő játszótéri beszélgetéseim anyukákkal.

Ott hallottam az egyiktől, hogy ő tudja, hogy a férje négy és öt között végez a munkahelyén, de inkább bent marad az Indexet nyomogatni hétig, mert fürdetésre jobb hazaérni, mint a délutáni bolondokházára.

T. F.: Tehát a ti programjaitok, mondjuk, azoknak az apukáknak szólnak, akik inkább bent maradnak a munkahelyükön, mert nem megy nekik könnyen a bekapcsolódás a délutáni őrületbe?

N. M.: Szerintem az apaság eleve egy nagyon bűntudattal teli dolog. „Eleget vagyok vele?” „Jól tettem, hogy rákiabáltam?” „Meg kellett volna engedni…” És szoktam gondolkozni, hogy ki miért jön el a programjainkra. Vannak, akik nagyon tudatosak, sok közös programjuk van a gyermekeikkel, és egy apa+én hétvége érdekes extra ebben. Van, aki azért jön el, mert nincs ideje, de ő maga választja ki a programot, és megérti azt is, hogy miért fontos végigcsinálni gyerekkel is. És van olyan, elég nagy csoport, akiket a feleségük fizet be. Sok apuka magas pozíciót tölt be a cégénél vagy saját vállalkozást vezet, tehát valószínűleg sokáig vannak bent az irodában. Vannak még az elvált apukák, akiknek szintén szuper hétvégi program ez. Előfordul, hogy a patchwork- családokból az új apuka jön el „új gyermekével” csapatot építeni.

A feleségek egyébként nemcsak előzetesen tudatosak, hanem sokszor utólag is nagyon hálásak.

Mert egy ilyen kaland, ahol feladatok, sikerélmények vannak, kiszakadás a mindennapi mókuskerékből hatalmas tesztoszteronbombát is ad. Szóval szoktunk köszönőlevelet kapni az anyukáktól emiatt is.

T. F.: Bevallom őszintén, hogy én egyszer már megnéztem az oldalatokat vásárlási tervvel, és kicsit elvette a kedvem első körben, hogy egy apuka csak egyetlen gyerekkel érkezhet a táborba, nevezzük akkor így. Ez miért van?

N. M.: Az alapötletnek nagyon fontos része, hogy vedd észre, minden gyermekeddel építeni kell kapcsolatot. Ez az alapüzenet. Gondolj bele, milyen másodiknak születni. Vagy harmadiknak. Marad rájuk elég figyelem? Esetedben, mondjuk, az egyik kislány az apukájával, a másik közben veled tölt el egy izgalmas hétvégét kettesben. Az meg anyaépítő.

Én harmadiknak születtem egy ötgyerekes családban, és ha visszagondolok arra, hogy milyen élményeim voltak a saját édesapámmal kettesben, akkor talán hármat, ha össze tudok szedni gyerekkoromból, és egyik sem egy teljes hétvége emléke, hanem inkább húsz percé.

Fontos dolog az is, hogy ezen a programon nem „vigyázok a gyerekeimre”, hanem eggyel megyek el közös kalandokat megélni, játszani. Nem életben tartom őket, hanem kapcsolatot építek velük. Így azt is mondhatom, hogy ez ünnep. Ketten egy küldetésen, két napon keresztül.

T. F.: Az egy apuka-egy gyerek felállás nem vezetett konfliktushoz például a saját gyerekeidnél?

N. M.:

Eredetileg az volt az elképzelésem, hogy minden tematikára egyszer megyek el, kipróbálni. Na, most ez nem így megy. Mind a három gyerekemmel el kell mennem mindegyikre. Törzsvásárló vagyok.

Másrészt viszont, amikor Kati, a feleségem, otthon marad két lánnyal, mert én a harmadikkal programozok, egész mást csinálnak, más a dinamika, és néha izgalmasabb is, mint a mi apaépítőnk.

Egyébként pont a napokban döntöttük el, hogy 2020-ban elkezdjük  az Apa+mi vonalat is, ami nem teljesen passzol ebbe gondolkodásba, de nagyon nagy igény van rá. Anya kikapcsolódhat: barátnők, pihenés, mi meg addig kalandozunk. Lesz kihívás benne, de majd több trénert és segítőt viszünk magunkkal.  

T. F.: Hogyan épül fel egy ilyen hétvége?

N. M.: Általában tizenöt-húsz apuka érkezik ugyanennyi gyerekkel. Titkos ügynök-küldetés, lovagi hétvége az ezerfejű sárkány ellen, lekvárfőzés, trabantos száguldás, lakatlan sziget, varázslóiskola… mind-mind más tematikával. A programokat trénerek vezetik. Leginkább hat-tizenkét éves gyerekeknek ajánljuk, de vannak olyanok, amikre kisebb gyerekekkel is lehet jönni. Jövőre igyekszünk a tinédzserekre is gondolni, ami nem lesz könnyű téma. A közös küldetés nem az indulással, becsomagolással kezdődik, vannak előzmények is. Minden hétvégének van egy története. Három-négy héttel korábban kiküldünk egy meghívót. A levélben már mindig van egy kis feladat, amit kettejüknek kell végrehajtani. Így már három héttel korábban elkezdődik a közös készülődés, egymásra hangolódás.

T. F.: Tudom, hogy sztereotip kérdés, de mennyire megy jól a dolog praktikus része az apukáknak? Sokan még sosem voltak egyedül ilyen hosszan a gyerekükkel.

N. M.: Ez egészen parádésan megy. Élvezik is, hogy játszanak, fürdetnek, altatnak, etetnek. Végigcsinálják a napot, és tíz-tizenkét perccel fektetés után jönnek ki mosolyogva a szobából, hogy alszik a gyerek. Az fontos része a programnak, hogy tizenöt apuka, – akik sokszor vadidegenek egymásnak, – látja, hogy hasonló korú gyermekkel más apa hogyan bánik, beszél, hogyan kezelnek szituációkat. Tanulnak egymástól, tapasztalatot cserélnek. Az persze előfordult már, hogy papucsokat, ruhákat, kabátokat aztán ottfelejtünk, de ez is a tanulás része.

T. F.: Mennyire különbözők az apukák, akik megtalálnak benneteket?

N. M.: Sokfélék, de abban hasonlóak, hogy a család tudatosabban gondolkodik a gyermeknevelésről, lélekről. Pont olyanok, mint egy oviscsoport apukái. Introvertáltak, extrovertáltak, beszélgetősek, olyanok, akik szeretnek új emberekkel megismerkedni, férfiak között lenni, és olyanok is, akik kevésbé.

Van egy íve a programoknak, amit mindig öröm átélni. Amikor megjönnek az apák a gyerekekkel szombat reggel, állunk a bemutatkozó körben, nagyjából meg tudom mondani, hogy kit küldött a felesége, kinek ki csomagolt, és kinek van kedve ott lenni. Ott még mobilozgatnak, kicsit el vannak veszve. Az első játék után mosolyognak, és délután négyre elmúlik a feszengés meg a merevség.

A bemutatkozásnál még megy a „farokméregetés”, sorolják az apukák a pozíciókat, a cégeket, de aztán a gyerekekre terelődik a szó, és a vacsora meg az altatás utáni taktikai megbeszélés már elképesztően oldott hangulatban zajlik.

Vasárnap reggel úgy megyünk reggelizni, mintha ezer éve ismernénk egymást. És tudod, mi a legviccesebb? Hogy vasárnap délután  visszatagozódunk, megyünk vissza a mindennapokba. De azt gondolom, hogy rengeteg plusz energiával és sokkal több érzékenységgel.

T. F.: A saját történeted inspirálta az egész apaépítést, és úgy is beszélsz róla, mint amivel elsősorban a szemléletformálás a célod. Azért ez egy profitorientált vállalkozás?

N. M.: Profitorientált, ahol a cukiság az osztalék. Azt gondolom, maximum ötezer potens ügyfelünk van. De azt még nem tudjuk, mi lesz a vállalkozás kifutása. Többféle lehetséges verziót átgondoltunk. Tavaly tábort akartunk építeni, most közösségi teret szeretnénk. De jövő évtől az Apa+mi programokra is fókuszálunk. És ezek csak a közelebbi célok. Szóval élvezem minden percét, aztán majd alakul valamerre.

T. F.: Mik a távlati célok?

N. M.: Mindig más és mindig több, nagyon foglalkoztat a coaching, azt gondolom, hogy ezt is be lehet vinni, akár kicsit indirekt módon az apaközösségünkbe. De az alapcél az, hogy felépüljön egy közösség. Most már volt kétszáz apuka, aki részt vett a programjainkon, és szerintem ebből a kétszázból százhúsz vissza fog térni jövőre. Ha kialakul egy közösség, akkor felléphet az az igény, hogy beszélgethetnénk önismereti, önfejlesztő témákról.  Akár csak esténként a táborokban. Például most jön az egyik programra egy párkapcsolati coach, de apukaként. Nem fogok kiabálni, hogy „gyertek, tőle lehet kérdezni, sőt a többi apuka nem is biztos, hogy tudni fogja a szakmáját”. De este a taktikai értekezleten kicsit megtoljuk ezt a témát. Például a nagy kedvencemet „a bűntudat típusait”. Mert azt már beszéltük, hogy sok apának azért van dolga azzal, hogy elfogadjon ilyen típusú segítséget, de ebben a közegben és környezetben, ebből is elindulhat valami. Az egyik álmom, hogy öt év múlva egy lovagi hétvégére már megszavazzák az apukák, hogy ki legyen az a két segítő szakember, aki jön esti beszélgetésre. Én így képzelem.

Valahogy meg kell értetni az apákkal is, hogy nem csak akkor kell a lélekkel foglalkozni, ha baj van. Ha van bodybuilding, akkor kellene, hogy legyen soulbuilding is. Szerintem ennek a része az apaépítő.

T. F.: Nehéz erre mást mondani, mint azt, hogy legyen így.

Tóth Flóra

Képek: Pozsonyi Janka/WMN