Négy ötvenes férfi beszélget a bogrács fölött. Kezükben borospohár, jókedvűen anekdotáznak az őszi napsütésben. Feleségeik félrevonulva beszélgetnek az asztalnál. Végre sikerült összetrombitálni a csapatot, végre egy kis kikapcsolódás.
A szó egy közös ismerősre terelődik, egy étterem-tulajdonosra, akinek három lánya van. Csak három lánya. L. nevetve idézi fel, hányszor ugratták a tulajt, hogy így vajon kire hagyja a kis birodalmát, ki viszi tovább a nagy múltú éttermet. Röhögve biztatták egy trónörökös összekalapálására, belefér még az időbe egy negyedik gyerek. Akkor lenne, aki tovább vigye a nevet meg a helyet. 

A jelenet nem egy Jókai-regényből való, hanem 2021-ből.

A négy férfi mosolyogva kortyolgatja tovább a bort. L.-nek egy fia van. I.-nek is. M. és J. viszont lányos apák. De ők is nevetnek.

J. felesége az, aki L.-nek ugrik, hogy mekkora bunkó, amiért lányos szülők előtt ilyet mond. L. felesége egyetért. De a lányos apák egy szót sem szólnak, hiszen ez csak vicc, nem kell komolyan venni. L. nem úgy gondolja, és különben is, a bor beszél belőle. Nem kell mindenen rögtön kiakadni. Elcsitulnak a kedélyek, a gulyás forrni kezd. Akárcsak a nőkben a harag. 


Egy férfi számára sorscsapás, ha lánya születik, mert nincs, aki tovább vinné a nevét. Ha férjhez megy a lány, a férje nevét viseli majd. Egy férfi számára sorscsapás, ha vállalkozása van, és azt nem tudja a fiára örökíteni. Egy lánygyerek bizonyára nem tudna felnőni a feladathoz: női vállalkozókról, cégvezetőkről, étterem-tulajdonosokról ritkán hallottunk. Ha egy férfi vállalkozó is, és csak lányai vannak, nemcsak a nevét, de a vállalkozását sem viszi tovább senki, így kétszeresen veszít. Szegény.

L.-nek elfelejtettek szólni, hogy nem tiltja (már) törvény, hogy nők vállalkozzanak, sőt a saját nevükről sem kell lemondaniuk a házasságkötéskor. Brit tudósok szerint még a nők agya is pont olyan jól működik, mint a teremtés koronáié. 

Mi tehát az igazi sorscsapás egy férfi számára? Hogy nem lát ki a nőelnyomó társadalmi berendezkedésből, ami a legtöbbször őt előtérbe helyezi, más esetekben viszont még őt is korlátozza – a gondolkodásában mindenképp. 

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Én is az apákkal nevetnék a tűz körül, csak én rajtuk. J. – az apám – nem kérte ki magának a helyzetet. Elítélem, de megértem. Most vesszen össze a barátjával gulyásfőzés közben? Apám abból indul ki, hogy L. csak nem olyan hülye, hogy ezt komolyan gondolja. Most legyen ő a rossz arc, akinek nincs humora? Mindenki tudja, hogy ő egy feminista férfi, ahogyan azt is, hogy L. imádja a lányait, sosem sértegette őket. Így hát apám is, a lányos apa, nevet a nőgyűlölő anekdotán. Anyámat viszont már kamaszként sem lehetett elhallgattatni, akkor is mindig beszólt a bunkóknak, akik másokat aláztak. Akkor is, ha az csak egy vicc volt… 

 

Büszkén vagyok a csak lány, anyám csak lánya, és szívesen vagyok a rossz arc: egy idő után elfogy a jókedve annak, akin gúnyolódnak. Én vagyok a hisztis, mérges feminista, aki nem érti a humort, aki minek veszi magára, aki túlérzékeny. Én vagyok az a lány, aki miatt apámat sajnálni kell. Persze senki sem sajnálja az én apámat igazából: vannak fiai is, és a lányai révbe értek, a házas még a nevét is megtartotta. 

Én nem szégyenkezem, amiért csak lány vagyok. De az az ismerősöm például igen, akit tényleg fiúnak akart az apja a nővérei után – na jó, felnőttkorára beletörődött az öreg, hogy nem is olyan rossz lányos apának lenni. Vagy annak a nőnek, aki félve mutatta meg a férjének az újszülöttjüket, mert csak lányt sikerült szülnie. Nem kell a Központi Statisztikai Hivatalig menni ilyen történetekért, így élnek körülöttünk az emberek. A nők.

Úgyhogy igenis magamra veszem, ha valaki a lánygyerekei miatt sajnál le egy férfit, hogy bárcsak lennének gyerekei is, nem csak lányai.

Mert ezek a szánalmas poénkodások a létjogosultságomat firtatják, minden lánygyerek, minden nő létjogosultságát. Én meg élni akarok. És hogy egy képzavarral fejezzem be: tele van a tököm.

R.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Nadezhda1906