–

Fiala Borcsa/WMN: Már az irodán is látszik, hogy belsőépítészetet tanultál, nagyon hangulatos, a fotós kollégával messziről kiszúrtuk, hová kell becsöngetni. Mennyire a saját dizájnod mindez?

Horváth Ágnes: Van egy Padthai-tervezőcsapatunk, ami többek között egy belsőépítész kollégából, és egy grafikusból áll, velük együtt tervezünk. Ugyanazt az elemrendszert használjuk egyébként itt is, amit az éttermekben. Onnantól fogva, hogy megálmodtuk ezt a négy-öt színből álló világot a formákkal és a saját dekoratív elemeinkkel, már könnyedén alkalmazható és rászabható az újabb helyszíneinkre.

F. B./WMN: Úgy képzelem, az ember szívesebben jön be dolgozni, ha kicsit otthon jellegű a munkahelye hangulata.

H. Á.: Abszolút így van! Az éttermeknek is ez a célja, valami ilyesmit szeretnénk sugallni. De valóban, maga a munkahely is ilyen: a Padthai egy nagy család. A belső rendezvényeken is el szoktuk mondani, honnan hová jutottunk, mi a következő lépés, illetve megköszönjük az eddigi eredményeket, hiszen azok száz százalékban a csapatnak köszönhetők. Ezen felül van egy Padthai- olimpiánk, ahol az éttermek mérik össze a tudásukat különféle ügyességi feladatokban, természetesen a vezetőséggel együtt. És minden évben van farsangi bulink is, ahol egészen fantasztikus jelmezekbe öltözik be mindenki, kivétel nélkül. Azért ez 250 főnél egészen fergeteges partit tud produkálni.

Célom, hogy a kollégák jól érezzék magukat… néha talán egy kicsit jobban is, mint otthon.

Számomra nagyon fontos a családias hangulat, mélyen hiszek ennek összetartó erejében. A sikerünknek is ez az egyik titka: mindenki úgy érzi, hogy egy közös célért vagyunk, ez pedig az, hogy a vendégeink elégedettek legyenek. Hogy akik hozzánk eljönnek, azt érezzék, kiszakadtak a megszokott miliőből, és átkerültek egy mesevilágba.

F. B./WMN: Ez a mesevilág miért ennyire fontos?

H. Á.: Magyarországon kicsit szomorúak, depressziósak az emberek, kevésbé hisznek magukban, és a sikereket sem tudják kellőképpen értékelni. Összehasonlítva Amerikával, mindenképp annak tűnnek. Ott már annak is örülnek és tapsolnak hozzá, ha sikerül, mondjuk. ezt a poharat arrébb tennem. Szerintem igenis van abban húzóerő, ha megjutalmazzuk magunkat minden egyes jó dologért. Ezt nekünk, magyaroknak még gyakorolnunk kell.

De kell egy támogató háttér is ahhoz, hogy meg tudjuk élni a sikereinket. Ebben sokakat hátráltat a kisebbrendűségi komplexusuk, a sok negatív tapasztalat, netán az irigy környezet.

Én is hasonló problémákkal küzdök, hiszen én is itt élek. Egy csomó időnek el kellett telnie, hogy elhiggyem magamról: most már tényleg letettem valamit az asztalra. Pedig ezt akár már az első éttermünk megnyitása után is érezhettem volna így.

F. B./WMN: Valóban, 2012-ben nyílt az első Padthai, és szinte azonnal berobbant.

H. Á.: Emlékszem, még csak a malteres vödrökön ültünk, miközben haladtunk előre centiről centire, de már sokan kopogtattak, hogy mikor fogunk megnyitni. Pedig akkor még mi magunk is alig tudtuk, hogy mit csinálunk és mi lesz ebből. De hogy minek köszönhető a siker? Talán annak, hogy az emberek is érzik, mennyi pozitív energiát és szeretetet teszünk mi bele ebbe az egészbe. Komolyan gondoljuk, hogy valami jót szeretnénk csinálni úgy, hogy jól érezzük benne magunkat mi is. Ez az egészbe kisugárzik.

F. B./WMN: A személyzet jelentős része külföldiekből, azon belül főleg ázsiaiakból áll – jelenleg, ha jól tudom, a 250 fő harmincöt százaléka külföldi. Miért ennyire fontos ez nektek, és milyen nehézségekkel jár?

H. Á.: Én így tartom autentikusnak, hiszen ez egy ázsiai étteremlánc. De sokat küzdünk is vele.

F. B./WMN: 2012 óta érezhetően megnőtt Magyarországon az idegenellenesség. Ezt mennyire tapasztaljátok a saját bőrötökön?

H. Á.: Annyiban, hogy az egész bürokratikus procedúra roppant módon megnehezíti a külföldiek munkába állását. A munkavállalási engedély megszerzése több hónapos menet, ezen idő alatt nekik itt kell lenni, nem dolgozhatnak, de megélniük azért kéne valamiből, illetve lakniuk valahol addig is. Gyakran kényszerülünk arra, hogy erre az időre lakást és megélhetést biztosítsunk nekik, különben később nem tudjuk őket alkalmazni. Ezek a személyzeti ügyek a munkánk legnagyobb kihívásai.

F. B./WMN: Mennyire nehéz például szakácsokat találni? Egy csomó helyről azt hallani, hogy a képzett vendéglátós munkaerő inkább külföldön próbál szerencsét.

H. Á.: Valóban így van. Nemcsak ázsiait, hanem magyar kollégát is nagyon nehéz találni, ez számunkra is komoly feladat. Közvetlenül Thaiföldről és a környező országokból ismerősökön keresztül próbálunk embereket verbuválni, megkeressük őket, intézzük a munkavállalási engedélyüket. De nem könnyű.

F. B./WMN: Miért éri meg egy ázsiai séfnek ideköltözni Magyarországra?

H. Á.: Nyilván őket is ugyanaz motiválja, mint amiért a magyarok nyugatabbra mennek: a jobb anyagi feltételek. Mert egyébként nekik nem egy leányálom onnan eljönni. Ha összehasonlítod az itteni klímát azzal, hogy élhetnének Thaiföldön a pálmafák alatt…

Sokan még a télikabát fogalmát sem ismerték korábban, nem tudták, mi az, hogy hideg. Ez tényleg problémát okoz. Aki nem ide született, annak ez kihívás.

De amit itt megkeresnek, azzal tudják az otthon maradt családtagjaikat támogatni. Aztán amikor megteremtették a megfelelő anyagi hátteret, hazaköltöznek.

F. B./WMN: Ettől nem lesz óriási nálatok a fluktuáció?

H. Á.: Általánosságban véve nálunk ugyanakkora, mint más vendéglátóipari cégeknél, vagyis sajnos elég nagy. Sokat törjük a fejünket, hogyan lehetne ezen változtatni, hogyan lehetne a dolgozókat megtartani, még jobban motiválni, elkötelezetté tenni. Jelen pillanatban ez mindenkinek iszonytatóan nagy feladat. De ezzel együtt a stabilabb munkaerők a külföldi munkavállalóink közül kerülnek ki, ők azok, akik ritkábban váltanak.

F. B./WMN: Amikor kislány voltál, gondolom, nem egy ázsiai étterem ügyvezetőjeként képzelted el magad.

H. Á.: Egyáltalán nem. Kalandos úton jutottam el idáig. A gimiben orvos szerettem volna lenni, de hamar kiderült, hogy a biológia, kémia nem annyira az én világom, cserébe viszont hamar elkezdett a gazdasági vonal érdekelni. Ekkoriban volt a rendszerváltás, gombaként kezdtek el szaporodni elő a Kft-k, Rt-k, Bt-k, magáncégek… Egészen új világ volt, ami engem rettenetesen vonzott. Tetszett, hogy a magam ura lehetek, hogy amit kitalálok, azt meg is valósíthatom. A főiskola után egy évig dolgoztam a Skála World Trade-nél, ami akkor az egyik legmenőbb vállalat volt. De hamar ráébredtem, hogy ez nekem nem fog menni.

Képtelen voltam beleilleszkedni egy olyan közösségbe, ahol nem díjazták, hogy fiatal vagyok, és vannak újszerű elképzeléseim.

Azóta nem is dolgoztam másutt, kizárólag a saját vállalkozásaimban. Szóval elmondhatom, főnököm életemben összesen egy évig volt.

F. B./WMN: Hogy viseled a saját főnökségeddel járó felelősséget, terheket?

H. Á.: Nem erre koncentrálok. Hiszek abban, hogy ha jól csinálom a dolgokat, akkor mindenki megtalálja a helyét. Igyekszem úgy előre vinni a céget, hogy a sikerből mindenki részesüljön, és mellette jól is érezze magát.

F. B.: Szerinted mitől vagy jó vezető?

H. Á.: A kreativitásomtól.

Egyszerűen kifogyhatatlan vágyam van arra, hogy valamit teremtsek, minden értelemben. Hogy valami újat csináljak, valami épüljön, létrejöjjön a semmiből.

Ebben találékony vagyok, bármiben meg tudom látni a lehetőséget. Emellett képes vagyok felülről átlátni a dolgokat, megérteni, hogyan működnek, és aztán onnan, felülről haladva meglátom, a mikrokörnyezetben hogyan kell eljárni, hogy a nagy cél elérhetővé váljék. Nem a részletekre koncentrálok, hanem a nagy perspektívát nézem.

F. B. /WMN: Elkezdődött a rendszerváltás után a nagy vállalkozói dömping, de egy idő után sokan bele is buktak a vállalkozásaikba…

H. Á.: Igen, én is megjártam a hadak útját, sokat tanultam azokból az évekből, amikor a kereskedelmi cégemet vezettem. Könnyű volt akkoriban bármibe fogni, hiszen egy hiánygazdaságból léptünk át hirtelen abba az állapotba, hogy mindent lehetett kapni, és minden kellett is mindenkinek. A régi szép idők…

A mostani tapasztalatommal viszont tudom, hogy csak olyat szabad csinálni, amihez teljes szenvedéllyel tudok kapcsolódni. Amit most csinálok, azzal abszolút tudok azonosulni, imádom az egészet.

De volt az életemben az a kitérő is, amikor 15 évig egy építészirodán keresztül szállodabelsőket terveztünk. Az is a Padthai-hoz vezető út egyik fontos állomása volt. Thaiföldön dolgoztunk ugyanis egy szállodának, így láttam meg először Ázsiát és szerettem bele ebbe az egész thai-létbe, az ízekbe, ételekbe.

F. B./WMN: Belegondoltál, mi lenne veled, mit csinálnál, ha annak idején nem kapja meg az építésziroda ezt az ázsiai megbízást? Hogy mennyire a véletlenen múlt minden?

H. Á.: Sokat gondolkodtam ezen, de arra jutottam, valahogy a sors mégis ideterelt volna. Ha nem így, akkor egy teljesen másik vonalon, de ugyanúgy eljutottam volna ide.

Valahogy az élet mégiscsak ide akart engem elvinni, hogy ez legyen.

Inkább a lehetőséget mutatta meg, de hogy mi kerekedik ki ebből, az rám volt bízva.

F. B./WMN: Milyen távlati terveid vannak?

H. Á.: Az a célom, hogy világbrand legyünk. De ez a célom, hogy ebből egy nagy étteremlánc legyen, már a legelső üzletünk megnyitásánál megvolt. Képtelen vagyok kicsiben gondolkodni.

F. B.: Mennyire nehéz nőként céget vezetni? Én az látom, hogy sok nő nem mer előtérbe lépni, vállalkozni.

H. Á.: Pedig abszolút arra biztatnék minden nőt, hogy vállalkozzon. Semmiben nem vagyunk kevesebbek, mint a férfiak, sőt. Azt látom, hogy szenzitívebbek vagyunk, jobban hiszünk a megérzéseinkben.

F. B./WMN: A gyerekeidben is látod ezt a fajta vállalkozószellemet?

H. Á.: Igen, bár abban nem vagyok biztos, hogy bármelyikük is a nyomdokaimba szeretne itt lépni, és ezt én sem várom el tőlük. Mindenki boldoguljon azon a területen, amihez úgy érzi, hogy szenvedéllyel tud állni.

F. B./WMN: Mire vagy leginkább büszke?

H. Á.: Hogy love-brandet csináltunk. Az emberek, ha meghallják, hogy a Padthai-tól jöttem, vagy meglátják a névjegyemet, akkor azonnal elmosolyodnak. Ez számomra valami hihetetlen érzés.

F. B./WMN: Voltak mélypontok ebben a mosolygós sikersztoriban?

H. Á.: Akadtak olyan nehézségek, hogy nem voltam benne biztos, még másnap is be szeretnék ide jönni. De ezek csak pillanatnyi dolgok voltak. Nehézségeket főleg a már említett személyzeti kérdések okoznak, illetve sokszor küzdünk éttermi helyek megszerzéséért is.

De hiszek a kemény munkában, így ezeket a gondokat inkább tekintem kihívásnak, mint problémának.

F. B./WMN: Mennyire nehéz Magyarországon vállalkozást működtetni?

H. Á.: Nem tudom, máshol milyen, de itthon elég nagy a bürokrácia, és nem annyira vállalkozásbarát a közeg sem. Külföldi barátaim példáiból azt látom, hogy másutt mintha jobban megbecsülnék azt, aki vállalkozni akar, és eleve úgy állnak hozzá. Ott a közösség, a szabályzatok és a hivatalok is sokkal támogatóbbak. Itt inkább megnehezítik az ember útját az elején, és csak hagyják csinálni, amit szeretne, ha azon átküzdötte magát. Úgy látom, hogy ennyi energiabefektetéssel, ha valahol külföldön élnénk, már biztosan sokkalta nagyobb cég lennénk.

F. B./WMN: Te hogyan mutatnád be saját magad?

H. Á.: Soha nem tudok leülni, és azt mondani, hogy „akkor most kész, megcsináltam”. Mindig inspirál, hogy még valami újat alkossak.

Fiala Borcsa

Fotók: Benkő M. Fanni/WMN