A régióban a magyar kisvállalkozó nők számára a legnehezebb pénzügyi forrást szerezni

–

Amikor a WMN magazint nyolc évvel ezelőtt elindítottam, egyedül voltam. Most viszont már nem vagyok egyedül. Hiszen a csapat folyamatosan nő, és vele együtt nő a felelősség is. Na meg a forrásigény, a helyigény, a kávéigény, és az elvárások, a kérdések, a megoldandó problémák mennyisége és mélysége is. Ez már rég nem az a kis garázscég, aminek indult. És közben én sem az a kezdő vállalkozó vagyok, aki akkor voltam, amikor a könyvem jogdíjából, egyetlen sornyi üzleti terv, valamint mentor, külső befektetés, sales, marketing, üzletfejlesztési és mindenféle stratégia nélkül, pusztán az alkotási vágytól fűtve elkezdtem. Megjegyzem: hál' istennek, mert ha még mindig ott tartanék, akkor nem tartanánk itt.

Azóta van üzleti terv is meg stratégia is, a csapatot támogatjuk, tudatosan építkezünk. Ami nem változott: az alapok. Az alkotási vágyunk, a függetlenségünk és az elszántságunk. De közben ez alatt a nyolc év alatt olyan sok tapasztalatunk összegyűlt, hogy néha megfogalmazódik az igény: osszuk meg másokkal, hadd okuljanak belőle. Mi pedig örömmel osztjuk, ha van mit. Valami ilyesmi történik most ezzel a felkéréssel is.

Vállalkozásindítás: fél éven belül, önbizalom: az van

Az Ipsos a Visa megbízásából készítette frissen publikált régiós kutatását, amelyben a magyar kisvállalkozók mellett a cseh és a szlovák piacon is elvégezték ugyanazt a felmérést.

Ahogy az eredményeket bogarásztam, nem tudtam nem átfuttatni a kérdéseket saját magamon is. Amikor például azt olvasom, hogy a magyar nők és férfiak egyaránt magabiztosak, ha vállalkozásról van szó (75 és 85 százalék vallotta, hogy önbizalom nem, vagy nem nagyon hiányzik neki munka közben), büszkeséget érzek. És nem is annyira az önbizalomra asszociálok, hanem inkább a hitre.

Arra gondolok, hogy mi, magyarok nagyon tudunk hinni; egy ötletben, egy célban, egy csapatban, egy vezetőben… Talán ezért lettek ilyen jók a számaink; mert erősek vagyunk elköteleződésben. A kérdés csak az, hogy ezt a hitet letöri-e a környezetünk, vagy inkább támogatja.

A felmérésben megkérdezett, jellemzően öt-tíz fős kisvállalkozások vezetőinek válaszaiból az derült ki, hogy a magyarok kiemelkedően sokan kezdtek saját ötleteik megvalósításába a pandémia idején – nagyobb arányban, mint cseh és szlovák társaik. Ami viszont nagyon hasonló mindhárom régiós országban, az a motiváció: mindkét nem esetén a függetlenség és az újdonság varázsa, valami önálló, innovatív dolog létrehozása volt a fő hajtóerő. És a tempó: a vállalkozók nagyjából fele mindegyik országban az ötlet megszületése után fél éven belül elindítja a céget.

De úgy tűnik, a cseh nők a legkarakánabbak mind közül: háromból ketten hat hónapnál is rövidebb idő alatt belevágnak, gyorsabban, mint férfi honfitársaik.

Magyar kisvállalkozók: családi segítségből sok van, pénzből kevesebb

Érdekes volt látni, hogy az induláshoz nyújtott családi segítség a magyaroknál a leggyakoribb, nők és férfiak esetén is nagyjából a vállalkozások fele indult családi támogatással. Feltűnő viszont, hogy a magyar családok kétszer olyan gyakran segítik a fiaikat, mint a csehek vagy szlovákok. A lányoknak/nőknek nyújtott családi támogatás hazánkban hasonló arányú a szlovákiaihoz, míg a cseh családok, úgy tűnik, inkább hisznek az önállóságban; ott mindössze a vállalkozások negyede indul családi segítséggel a női és férfi alapítók esetében is.

Az adatokból az is kiderül, hogy a magyarok hajlamosabbak várni az indulással, amíg van rá saját pénzük; nagyjából minden negyedik-ötödik itthoni kisvállalkozó tesz így. Ami persze azt is jelenti, hogy a maradék háromnegyed (vagy négyötöd) nem rendelkezik elegendő forrással, és kénytelen támogatást kérni.

Ehhez kapcsolódik a kutatás egyik legerősebb állítása, amely szerint a magyar kisvállalkozó nők kifejezetten korlátozónak élik meg a pénzügyi helyzetüket, és nem tudják, honnan kaphatnának segítséget.

Amikor a felmérésben azt kérdezték, mit tartanak a fejlődésük legnagyobb akadályának, akkor minden második magyar nő a pénzügyi lehetőségeket, a forráshoz jutást jelölte meg.

Ezzel szemben a szlovák nők 37, míg a cseh nők mindössze 27 százaléka felelte ugyanezt – számukra inkább a túlmunka, a túlvállalás jelenti a nagy kihívást.

Nem csoda tehát, hogy amikor arra kérdeztek rá a kutatók, hogy igényelnének-e (pénzügyi, jogi, mentori) segítséget, akkor lényegesen több (55 százalék) magyar vállalkozónő válaszolt igennel, mint ahány szlovák (32 százalék) vagy cseh (17 százalék). Az, hogy a férfiak esetén is hasonlóak az arányok (magyarok: 46, szlovákok: 34, csehek: 9 százalék), arra utal, hogy az önállóság terén komoly szociokulturális különbségek vannak. És arra, hogy az öngondoskodás anyagi feltételei sem ugyanolyan mértékben adottak a három országban. Ezt alátámasztja az is, hogy

a kutatásban résztvevő vállalkozók átlagos jövedelme Magyarországon a legalacsonyabb.

Előítéletek és sztereotípiák

A kutatás egyik legizgalmasabb eredménye számomra az a kérdés, hogy a résztvevő nők milyen arányban tapasztaltak vállalkozói működésük során előítéleteket. Nem tudom megszámolni, hogy az elmúlt nyolc évben hányszor tették föl nekem ugyanezt a kérdést – a legutóbb épp az idei nőnap alkalmával egy rövid televíziós interjúban.

Én a magam részéről azt mondom: igen, tapasztaltam szexizmust, előítéletet azért, mert nő vagyok. Tapasztalok. Nem mindennap, de vissza-visszatérően, valamelyest enyhülő mértékben, de múlni nem akaróan.

Ma már inkább indirekt dolgokban – megszólításban, hangsúlyokban, hozzászólásokban, rólam terjesztett pletykákban, viccesnek szánt bizalmaskodásokban és hasonlókban. Többféle eszközt használok az ilyen esetekben. Van, hogy elengedem a fülem mellett, mert haladni akarok, mert nem látom értelmét az illetőt győzködni, vagy mert egyszerűen fáradt vagyok. Van, hogy megállok egy pillanatra, ránézek az illetőre és egyszerűen hallgatok, amíg rá nem érez, hogy amit csinál, az nem oké. És van, hogy teljesen nyíltan beleállok és nevén nevezem a történteket. Most az idő rövidsége miatt maradjunk annyiban: a sikerrátám változó.

Mindenesetre annyi haszna mindenképpen volt a #metoo-mozgalomnak, hogy az elmúlt években elindult egy széleskörű tudatosodási folyamat, és egy meg-megakadó, de mégiscsak létező társadalmi diskurzus.

Fizetési különbségek, (például forráshoz jutási) esélyegyenlőtlenségek, rendszeranomáliák még mindig vannak, különösen akkor, ha a kérdéses (vállalkozó)nő anya is, de azt tapasztalom, hogy a nyílt és arrogáns szexista megnyilvánulások kiszorulóban vannak a tárgyalókból.

Ezzel együtt a kutatásban még mindig minden negyedik cseh és szlovák vállalkozó nő azt nyilatkozta, hogy a mai napig tapasztal néha ilyesmit a tárgyalóasztal körül. Érdekes, hogy a magyar nőknek csak a tizede (!) válaszolta ugyanezt. És több magyar nő (62 százalék) mondta azt is, hogy egyáltalán nem tapasztal semmiféle előítéletet, mint cseh (59 százalék) vagy szlovák (49 százalék) társaik. Érdekes lenne ezt a jelenséget egy társadalomkutató segítségével picit mélyebben elemezni annak mentén, hogy akkor most idehaza tényleg ennyivel jobb a helyzet, mint a másik két régiós országban, vagy a magyar nők egyszerűen hozzászoktak, elfogadják, esetleg „tudják a helyüket”.

Amikben viszont abszolút összhangban állnak a régió női, az a „Miben kell fejlődnöm?” kérdésre adott válaszok. Az a helyzet, hogy mind a cseh, mind a szlovák, mind pedig a magyar vállalkozó nőknek javulniuk kell időmenedzsment, marketing és önpromóció, valamint pénzügyek terén. Épp azokon a területeken, ahol a most induló pályázat segítséget nyújthat.

A kiemelt kép illusztráció (Forrás: Getty Images/ Thomas Barwick)

D. Tóth Kriszta