Barukh, a sivatagi magyar költő: „Nem érzem, hogy visszajöttem. Csak azt, hogy most itt vagyok.”

–

Fiala Borcsa/WMN: Hidvégi Andrásként láttad meg a napvilágot, de már az interjú leszervezésekor jelezted: azt már nem használod, hivatalosan is Barukh a neved. Elmeséled, ez honnan ered? 

Barukh: Barukh a zsinagógában is használt nevem. Amikor kimentem a családommal Izraelbe, már egy ideje gondolkodtam rajta, hogy megváltoztatom a születési nevemet. Ebbe az is belejátszott, hogy az Andrást valamiért extrém nehéz volt kimondania a héber és az angol anyanyelvűeknek is. Fél év elteltével aztán elmentem a kinti belügyminisztériumba és hivatalosan is kicseréltettem.

Ez a név arrafelé olyasmi hangulatú, mint idehaza az Álmos: ritka, de patinás, és jellemzően inkább az idősebb generációkban fordul elő.

Ezt a nevet magamnak választottam, az eredete pedig egy magyar származású amerikai újságíróhoz, Charles Fenyvesihez nyúlik vissza. Fenyvesi nyírségi zsidó családból származott. Volt egy Barukh nevezetű őse, aki az élet nagy kérdéseire kereste a választ. Hogy ezt meglelje, mindenkivel beszélgetett a parasztoktól a keresztény papokig. Ebben hasonlítunk: nekem is rengeteg ilyen jellegű, nagy témákat érintő kérdésem van. Barukh aztán megismerkedett egy talmud tudóssal, akit odahozatott a falujába. Jó barátok lettek, onnantól együtt tanultak. Nagyon szépen volt megírva ez a történet. Ez a kétely, a falusias hangulat, a zsidó hagyományok pedig így együtt bennem összeálltak.

F. B./WMN: Mi változott benned az új név hatására?

B.: Sok minden. Izraelben fura madár, aki vallásos, és közben politikailag baloldali nézeteket vall. Az én nevem alapvetően vallásos, ahogy én is. Amikor jöttek a választások, és megbeszéltük, ki kire szavaz, elcsodálkoztak az én döntésemen, hiszen velük együtt imádkoztam. Mellette nem dolgozom szombatom, betartom a hagyományokat.

Ezekből az apróságokból összeáll egy olyan kép, ami sokkal valóságosabb annál, mint ahonnan elindultam.

F. B./WMN: Nem kaptál vallásos neveltetést. Hogyan jött mégis az életedbe a hit?

B.: Spiritualitás mindig volt bennem. 15 éves voltam, amikor írtam Raj Tamásnak (magyar történész, főrabbi, számos könyv szerzője) egy levelet, hogy szeretnék tanulni, ő ajánlott aztán könyveket, amiken keresztül elkezdtem a vallással foglalkozni. Amikor a gyerekeim megszülettek, akkor ez még tovább mélyült.

Nagyon megérintett, amikor először mentem el egy mizrakhi zsinagógába, már Izraelben. Ott csak férfiak vannak, de olyan áhítattal énekelnek, ami mindenképp romantikus, de majdhogynem erotikus, olyan érzéki szeretettel énekelnek, imádkoznak. Ott nincs semmi idézőjelbe téve, a csoda az csoda, a hit az hit. Hogy férfiak megmutathatják az érzelmességüket ilyen módon, hogy kifelé fordulhatnak és együtt énekelnek, hogy ebben az egészben hogyan kapcsolódnak össze, az igazán különleges élmény volt.

F. B./WMN: Azt több helyen is elmesélted: az, hogy ADHD-s és autista vagy, a verseiden keresztül derült ki. Miután elkezdted őket publikálni, többen rád írtak, hogy érdemes lenne megvizsgáltatni magadat. Az iskolában voltak nehézségeid az akkor még nem definiált neurodivergenciádból?

B.: Az iskolában van még egy viszonylagos szisztéma, amihez lehet alkalmazkodni, amit követni tudsz. Amíg közoktatásba jártam, addig ha nehezen is, de funkcionáltam. Ami tantárgyakat szerettem, abban nagyon jó voltam. Amit nem kedveltem annyira, abban meg nagyon rossz. De rengeteg olyan dolog volt, amiről utólag tudtam meg, hogy az ADHD-hoz és az autizmushoz kapcsolható.

Sok óra volt, ahol képtelen voltam figyelni, úgyhogy inkább olvastam a pad alatt, rengeteget hintáztam a széken, de volt, hogy azért kellett orvoshoz menni, mert unalmamban beleállítottam a grafitot az ujjamba. Kifejezetten nehezemre esett bent lenni az intézményben, úgyhogy nagyon sokat lógtam. Tökélyre fejlesztettem, hogy tudom úgy tartani a kezemet, hogy az orvos garantáltan kiírjon egy hétre, de ezen kívül is minden alkalmat megragadtam, hogy ne járjak be. Egyébként mindig a lógások alatt tanultam a legtöbbet, rengeteget olvastam otthon.

Nem magával a tanulással volt bajom, egyszerűen az iskola volt számomra szociálisan sok. A gimis házibulikat sem annyira szerettem egészen addig, amíg fel nem fedeztem az amfetamint, ami segített abban, hogy többet bírjak ki társaságban. De az is sokszor előfordult, hogy összekészültem az induláshoz, szívtam egy kis amfetamint, aztán inkább otthon maradtam és olvastam hajnalig. Inkább arról volt szó, hogy ha nem volt már más választásom, akkor elviselhetőbbé tette a drog a társasági helyzeteket, de ha lehetett helyette írni, olvasni, akkor inkább azt választottam.

F. B./WMN: A gimnázium után a médiában kezdtél el dolgozni.

B.: Igen, volt benne reklám, tévé, a Népszabadságban is dolgoztam, bár valójában filmezni szerettem volna. De valahányszor a közelébe kerültem annak, hogy ez megvalósulhasson, tudat alatt elkezdtem rettegni attól, hogy ez mekkora megterhelés lenne nekem… úgyhogy végül magamat szabotáltam.

Így persze nem haladtam semmivel, hiszen hiába volt egy célom, valójában én magam voltam a legnagyobb akadály.

F. B./WMN: Aztán fogtad magad és a családodat, és egy elég drasztikus váltással kiköltöztetek az izraeli sivatagba elmenekülve a magyarországi nehézségek elől.

B.: Nem nehézségnek mondanám… Politikai szempontból az első olyan gondolatom, amikor azt éreztem, hogy ez így tovább nem fenntartható, az volt, amikor a tévészékházat szétverték. Akkor azt gondoltam: ha ez így megtörténhet, ha egy állam nem tudja megvédeni a saját intézményét, ha van egy olyan közeg, ami ezt le akarja rombolni, akkor az elég nagy baj. Onnantól bennem volt, hogy el kellene innen menni.

A végső döntéshez hozzájárult az ellehetetlenedő anyagi helyzetünk is. A gyerekek a Lauderbe jártak, amit vagy nem, vagy nagyon nehezen tudtunk csak kifizetni. Aztán az egyik év végére még mindig nem tudtuk kifizetni az elmaradásainkat, úgyhogy végül a nagyobbik fiam osztálytársának szülei adták össze a tartozásunkat. Megpályáztunk ösztöndíjat is a következő évre, és bár mindenki azt mondta, hogy mi vagyunk a tipikus segítendő család, végül nem kaptuk meg. Amikor elutasítottak, akkor döntöttem úgy: elég volt.

F. B./WMN: A gyerekeid akkor voltak 10, illetve 11 évesek. Ők hogy viselték ezt a drasztikus váltást a budai elit gimnáziumból, a megszokott baráti körből az izraeli kibucba?

B.: Engem tizenegy évesen vettek ki az akkori közegemből, amikor Pécsről Budapestre költöztünk, úgyhogy nekem ez egy hordozott traumám volt, ami központi eleme az életemnek. Úgyhogy ez benne lehetett a döntésemben. A gyerekek nem viselték jól a változást, bár a sivatagot megszerették. A feleségem viszont egyáltalán nem tudta elviselni a kinti 45-50 fokos hőmérsékletet. De így visszatekintve a fő probléma inkább az volt, hogy nagyon behatároltak voltak a munkalehetőségek.

A sivatagban nagyjából három évet maradtunk, utána költöztünk Jeruzsálem közelébe, és az volt, ami kiütötte őket teljesen.

Az eleje is nagyon durva volt, hiszen a gyerekek az iskolában nem értettek semmit, valamennyit ugyan tanultak héberül a Lauderben, de az oda messze nem volt elég. A kibucban való életünk viszont, ahol minden nagyon biztonságos, mert kapuval van elzárva a külvilágtól, nagyon jó volt. Ott tényleg nem számít, hogy kinek mennyi pénze van, úgysem tudod látványosan elkölteni. Nem tudsz olyan ruhát hordani, amin látszik a márkajelzés, mert az év nagy részében olyan forróság van, hogy mezítláb jársz egy szál gatyában, pólóban. Ez a laza, keresetlen, egyszerű élet nagyon jó volt.

Aztán átköltöztünk Jeruzsálembe, akkor kezdődött a világjárvány, ráadásul elveszítették az egyik nagymamájukat, és ez így együtt már teljesen kikészítette őket. Ezzel együtt, ahogy most mozognak a világban, én nagyon örülök, hogy elvittük őket. Nem azok a reflexeik, reakcióik vannak, mint azoknak, akik itt nőttek fel Magyarországon. A kisebbik fiam most rak össze egy rövidfilmet teljesen a nulláról. Tizennyolc évesen megírt egy remek forgatókönyvet, összeállította a stábot, statisztál, abból finanszírozza a költségeket, A-listás színészekkel tárgyal, és azon dolgozik, hogyan kaphatna kedvezményt kamerabérlésre.

Egy MOME-s ismerősünk mondta: amikor jönnek az Erasmusos izraeli diákok, azok ugyanilyenek, biztos a fiam is az a kategória, akinek elfelejtettek szólni, hogy ezt nem lehet. És mivel nem mondták neki, ő megy és csinálja.

F. B./WMN: A Siratófalnál a negyvenötödik születésnapodon volt egy olyan élményed, aminek hatására elkezdtél verseket írni. Előtte egyáltalán nem írtál?

B.: De igen… forgatókönyvírást tanultam például. Technikailag viszonylag jól írtam, de tartalmilag szar volt, és hamis. Nem arról írtam, ami igazán foglalkoztatott, emiatt nagyon lassú is volt a folyamat. A sivatagban segédmunkásként dolgoztam építkezéseken, de azt lehetett tudni, hogy ez nem lesz hosszú távon fenntartható, hogy el fog fogyni az erőm. Kerestem a lehetőségeket, és akkor találtam ki, hogy kellene csinálni egy retreat helyet íróknak az egyik kibucban, ahová elvonulhatnak alkotni. Ezt elmondtam a főnökömnek, aki összehozott pár emberrel a kibuc vezetőségéből, akiknek láthatóan tetszett az ötlet.

Amikor azonban eljutottunk odáig, hogy megkaptam rá a pénzt, hogy megcsináljam,

ráébredtem: valójában én nem ezt akarom csinálni. Igazából én magam akarok írni, csak azt nem engedem meg magamnak, és ezért választottam ezt a pótszert. Így viszont ez egy hazugság.

Az én lelkesedésem el fog fogyni, úgyhogy megint ott leszek, hogy elindítok egy üzletet, beleteszünk pénzt, és mire ez elkezdene gyümölcsözővé válni, én kifarolok belőle, amire már volt korábban is több példa. Akkor kezdtem el írni.

Feltettem magamnak a kérdést: még mennyi ideig fogok azon görcsölni, hogy ki mit gondol? Az életem a lehető legmesszebb került attól, amiről korábban álmodoztam, de közben mégis alakul.

Az is segített, hogy mindenkitől nagyon messze kerültem, aki engem olvasott. Nem azt akartam, hogy az emberek a verseim hatására elkezdjenek megvigasztalni – ahogy az történt korábban – hanem az érzéstől szerettem volna megszabadulni azzal, hogy kiírom magamból. Azt éreztem: annak, ahogy eddig a barátaim előtt írtam, ez, amit most csinálok, szétfeszíti a kereteit. Úgyhogy csináltam egy külön oldalt, ahová már mint művészeti alkotásokat, ki tudtam rakni a verseimet.

Amellett volt még egy meghatározó élményem: a sivatagba érkezésünk után pár nappal körbevittek minket autóval. Hiába szóltak neki, a nagyobbik fiam nem csatolta be magát, úgyhogy az egyik erősebb fékezésnél előrerepült a hátsó üléstől a szélvédőig. Ezen aztán mindkét gyerekem elkezdett sírni. Akkor láttam, hogy szegények teljesen kész vannak. Bennem akkor merült fel először, hogy mit is tettem valójában. Ezt képtelen lettem volna magánemberként megírni, mert erre minden reakció hazugság lett volna, erre nincs civilizált baráti válasz. Ez a történet volt az, amit már mint Barukh közöltem a Facebookon.

A sortörések pedig azért ilyenek, mert ez az, amit én ADHD-sként kényelmesen átlátok. Ezen a Facebook oldalon aztán lett egy elég lelkes magyar közönség. Aztán Nyáry Krisztián megosztotta az egyik versemet, ami érezhetően megdobta a követőtáboromat, és onnantól kezdett el gyorsan növekedni.

Nekem nagyon jót tett, hogy térben messze volt tőlem mindenki, aki olvasott, így nem kellett a reakciójukon töprengenem. Amellett az elején volt magammal egy olyan megállapodásom, hogy az írásaimat, amit az egyik felem alkot, a marketing osztály, a másik felem akkor is meg fogja osztani, ha úgy érzi, az nagyon kínos. Cserébe viszont nem szólhat bele az írásba.

Sokszor éreztem magam kellemetlenül attól, amit írok, de épp ettől alakult ki az engem körbevevő lelkesedés. Ezt, hogy hülyét csináltam magamból, hogy megírtam a szégyeneimet is, nagyon sokan tudták értékelni.

F. B./WMN: Hogy látod a vers szerepét 2025-ben? Van időnk elmélázni egy-egy költeményen, ízlelgetni a szavakat egy olyan világban, ahol a gyors hírek, a sebesen megemészthető tartalmak dominálnak javarészt?  

B.: Én azt éreztem, hogy épp a rövid tartalmak miatt jött vissza a vers. Sok olyan visszajelzést kaptam, hogy az olvasóim szeretik reggel, munkába menet elolvasni a verseim, vagy van, aki átfut rajtuk, de aztán este, amikor már van ideje rá, vissza-visszatér hozzájuk. A könyveket is azért kezdtem el csinálni, mert többen kérték.

F. B./WMN: Miért döntöttél a saját kiadás mellett?

B.: Szempont volt, hogy ebből meg tudjak élni, másképp meg nem ment volna. Ha elmentem volna egy kiadóhoz, akkor lehet, hogy minden polcon ott lett volna a kötetem, de nem kerestem volna vele semmit. Annak idején az általánosban írtunk iskolaújságot, így megszoktam azt, hogy a cikkek megírásától a nyomdán át a terjesztésig mindent mi csinálunk.

Engem feldob, hogy van egy konkrét áru, amivel tudok foglalkozni.

F. B./WMN: Most Budapesten beszélgetünk, de eredetileg nem úgy tervezted, hogy visszaköltözöl.

B.: Tavalyelőtt nyáron látogattunk haza, a kisebbik fiam és a feleségem még visszament az iskola miatt, mi meg a nagyobbik fiammal a könyvvel kapcsolatos fellépések miatt itt maradtunk. Aztán a terrortámadást követően mind itt ragadtunk.

F. B./WMN: Hogy vagy most ezzel, hogy visszakényszerültél a helyre, amit egyszer már elhagytál?

B.: Nem érzem azt, hogy visszajöttem volna. Azt érzem, hogy most itt vagyok. De nem találom itt a helyem. Nem tudok gyökeret ereszteni, nagyon kevés ember van, akivel tudok beszélni, az egész közeg nagyon idegen.

Azok az idegenségek, amiket korábban éreztem, amiknél azt gondoltam, hogy velem van a baj, más megvilágítást kaptak. Megtapasztaltam, hogy van egy olyan ország, ahol nem lógok ki a neurodivergenciámmal, mert ott mindenki őrült. Kint senki nem készségeskedik, nem figyelik, hogy neked hogyan lenne jó. De ha szólsz, azt meghallják, és figyelembe veszik.

Azt most nem tudom elképzelni, hogy állandó jelleggel legyek valahol. A sok költözés során annyi mindent kellett hátrahagynom. Van egy két négyzetméteres raktáram, az a szabály, hogy ami abba belefér, annyi cuccom van. Nem tudok már még egyszer kidobálni dolgokat. Angolul, héberül, magyarul szeretnék írni, fordítani, előadni, kiadni, közben jönni, menni, aztán ahol találok egy-két embert, akivel egymásra tudunk hangolódni, az jó. De most nagyon más ezen a ponton nincs, amiben reménykedni tudok.

Fiala Borcsa