Pandatámadás, indiai maharadzsa és André Kertész radiátora – Az év egyik legizgalmasabb kiállításán jártunk

 –

Képszerkesztőnkkel, Kerepeczki Annával nagyon lelkesek lettünk, amikor meghívót kaptunk az Au Revoir című kiállítás sajtóvezetésére. Mindketten óriási rajongói vagyunk a fekete-fehér fotóknak, Anna az egyetemen mélységében foglalkozott André Kertész műveivel, én Martin Munkácsi sportfotóiról tudnék órákig regélni többek közt. Így aztán olyan érzés volt beszabadulnunk a Budapesti Történeti Múzeum kiállítására, mintha cukorkaboltba eresztettek volna be minket. „Úristen, láttad? Gyere, ezt nézd! Jaj, hát nem gyönyörű?” – nem tudom, a többi kolléga mennyi időt töltött a tárlat nézegetésével, de mi oda-vissza bejártuk vagy háromszor az egészet.

A Cserba Júlia és Cseh Gabriella lenyűgöző kutatómunkája nyomán létrejött kiállítás igazi csemege mindazoknak, akiket érdekel a fényképészet: temérdek olyan fotót láthatunk a falakon, amiket eddig soha, pláne nem ilyen izgalmas kontextusban. A tárlat ugyanis azokat a fotóművészeket mutatja be, akik hosszabb-rövidebb időn át Franciaországban alkottak. Ez pedig még akkor is meglepően magas szám, ha tisztában vagyunk vele, hogy a XX. század eleji történelmi turbulenciák számos, az egyetemes művészettörténet mércéjével is meghatározó magyar művészt dobáltak szanaszét Európában.

Persze, mi is a hívószavakra kaptuk fel azonnal a fejünket Annával: André Kertész, Lucien Hervé, Brassaï, Robert Capa. És van is bőven anyag tőlük – belépéskor például kapásból Kertész radiátora fogadja a látogatót. Ez elsőre talán viccesnek tűnik, de valójában azonnal emberközelivé válik tőle mindaz, amit a termekben bekeretezve látunk majd: a radiátor mögött egy nagyított felvételen megnézhetjük Kertész párizsi otthonát, amelyet még épp a ledózerolás előtt sikerült lenyomoznia Cseh Gabriellának. Ez a mozzanat remekül mutatja, micsoda emberfeletti munka rejlik abban, hogy ez a rendkívül gazdag képanyag összeállhasson. A másik kedvencem az a levél, amelyet Kertész anyja írt a fiának 1926-ban, és amely megmutatja, hogy élhet bárhol a művész a világban, lehet akármekkora sztár, van, ami sosem változik: a szülői aggódás az étkezését illetően.

„Nagyon örülök, hogy másfél liter tejet iszol naponta, de az arcodon nem látszik. Keress egy magyar konyhát, az talán jobbat tesz neked.” – Itt már hangosan kuncogtunk Annával azon, hogy ha Kertész anyuka ma élne, biztosan jégkrémes dobozba csomagolná a fiának a pörköltet a párizsi vonatútra.

A kiállítás legizgalmasabb részét azonban mégsem a nagy sztárok művei adják (pedig azok között is akad eddig nem látott ritkaság), hanem azoknak a „kismestereknek” a képei, akik nem annyira híresek ugyan, mint Capáék, mégis roppant fontosak. Köztük sok tehetséges, sokoldalú, modern nő.

Ergy Landau – Landau Erzsébet (1896–1967)

Ő volt a kiállításon látható női művészek kollektívájának motorja. Érzékeny aktok, érzékletes fotóriportok (például egy ázsiai útról), gyermekfotók, absztrakt fény–árnyék-játékok, híres írók portréi. Ergy Landau sokoldalú művész volt, a Rapho képügynökség egyik alapítója, aki maga is segítette a pályatársakat az érvényesülésben – emancipált, önálló, erős nő, karakterének erről az oldaláról sok szó esik a különféle tanulmányokban.

A sors fintora, hogy halálakor az örökséget kezelő ügynökség munkatársai összekeverték a dobozokat a lakásban, és a kópiák, negatívok helyett tévedésből ruhákat vittek magukkal. Így a Landau-hagyaték egy része elveszett.

Micsoda Ergy Landauhoz illő fordulat lenne, ha ennyi év után előbukkanna valahol!

Ylla – Koffler Kamilla (1911–1955)

Ha regényben olvasom Ylla életét, azt mondom: na jó, ez azért túlzás. Az írónak kissé meglódult a fantáziája. A fotográfusnő azonban tényleg elképesztő életet élt. Már maga a választott témája is egzotikus: Ylla állatfotós volt, de valami olyan lenyűgöző képekkel, mintha képes lett volna láthatatlanná válni, és úgy fotózni a vadállatokat. Apja magyar volt, anyja szerb – vele menekült az első világháború alatt, hogy aztán egy bentlakásos iskolába kerüljön. Végül Párizsban kötött ki Ergy Landau műtermében, és tekintélyes méretű állatfotó-gyűjteményt alakított ki. Csakhogy jött az újabb háború, és 1941-ben Ylla Amerikába menekült a zsidóüldözés elől. Ott sokáig nem érdekelték a lapokat a képei, ám miközben az állatkertben egy pandáról készített fotókat, az állat felébredt, és megtámadta őt. No Business Like Showbusiness – tartja a dal, és így volt ez Yllával is: a pandatámadással címlapra került, és hirtelen tolongtak a képeiért a lapok.

Jean Renoir bátorította, hogy küldje el képeit a bharatpuri maharadzsának, aki híresen nagy állatbolond volt. Meg is hívta Yllát Indiába dolgozni, és tejben-vajban fürösztötte a művészt olyan más hírességekkel, mint John Huston rendező és Sir Arthur Conan Doyle.

Munka közben halt meg, autóbalesetben, de képei máig híresek, számtalan kiadványban megjelentek, Ylla életéről pedig filmet is forgattak 1982-ben.

Barna Anna (1901–1964)

Különös, rejtélyes, titokzatos élet volt az övé, alig tudunk róla valamit. Képei viszont annyira erős hatással voltak ránk a kiállításon, hogy egyszerűen nem bírtunk ott állni előttük huzamosabb ideig. Barna Anna arcát André Kertész-fotókon láthatjuk, a világhírű művész jóbarátja volt, aki Párizsban és később New Yorkban is segítette a fotográfusnőt. Annak élete mégis nélkülözéssel teli, zaklatott életút lehetett – elég megnézni a képeit, amelyek horrorfilmbe illő babákat ábrázolnak a legkülönfélébb élethelyzetekben.

Kísérteties, megrázó fotók, amelyek mégis hosszú időre beégnek az agyba. Kertész állítása szerint Barna Anna halálában sem nyert megnyugvást: gyilkosság áldozata lett.

Rogi André – Klein Rózsa (1900–1970)

Egy másik titokzatos élet, alig néhány száz fennmaradt kópia – s ki tudja, micsoda érték, ami odaveszett az életműből örökösök híján! Az orvoscsaládba született Rózsa festő akart lenni, emiatt utazott Párizsba, ahol a Montparnasse bohém világában megmerítkezve végül fotográfus lett belőle. 1928-tól 1932-ig André Kertész felesége volt, idehaza alig láthattuk még a képeit.

Azt például a kiállításon tudtam meg egy képaláírásból, hogy André Rogi tanította laborálni Robert Capát.

Riportfotók után portréfotózásra váltott, a kor legnagyobb kulturális alakjait örökítette meg Kandinszkijtól Matisse-ig, Giacomettitől Braque-ig. Az 1950-es évektől újra festeni kezdett – gyakran a fotói hátoldalára. Hitvallása az volt: „Soha ne fotózz le valamit, ami nem érdekel szenvedélyesen.”

Nora Dumas – Kelenföldi Telkes Nóra (1890–1979)

Az egyik kedvencem lett Nora Dumas: a svájci építész férjével egy Párizs környéki pici faluba, Moissonba költöző fotográfus

a vidéki mindennapokat örökítette meg olyan érzékletességgel, hogy a képei nyomán szinte hallani a tehénbőgést és a kolompokat a kiállítótérben.

Nora Dumas készített aktokat, reklám- és épületfotókat, illusztrációi számos magazinban és könyvben megjelentek. Különösen szép mozzanat, hogy Ergy Landau asszisztenseként kezdett dolgozni – ám a nő felismerte a beosztottja tehetségét, és hozzásegítette ahhoz, hogy önálló karrierje is beinduljon. Éljen a sisterhood!

És még utána is olvashatsz

Minket teljesen felvillanyozott ez a sok új információ a kiállításon – ami tényleg telis-tele olyan képekkel, kontaktnyomatokkal, amelyeket eddig sehol sem láthattunk. Érdemes több órát rászánni, különösen az utolsó termekben elbogarászni a nagyítóval, mert valóságos kincsesbánya minden egyes vitrin. Én rögtön be is szereztem a kurátor Cserba Júlia tavaly megjelent, Magyar fotográfusok Franciaországban című vaskos kötetét (Corvina Kiadó), amelyben mélységében is olvashatunk a kiállításon látott művek készítőiről. Hiánypótló mindkettő: a könyv is és a tárlat is. Ez utóbbit január 20-ig láthatjátok.

Mivel én csak afféle kocadrukker vagyok, arra kértem Annát, gyűjtse össze a kedvenceit a kiállításról, és írjon róluk nektek néhány sort szakmai szemmel is. Az alábbiakban az ő kedvenceiről mesél.

Képszerkesztőnk kedvencei

Mindig is imádtam a fotótörit, varázslóként tekintettem a régmúlt fotósaira, hiszen ők tényleg varázsoltak a fotólaborok vörös fényében. Én is tanultam analóg fotózást, de számomra ma már elképzelhetetlen, hogy csak a laborban lássam, hogy milyen képeket készítettem igazából. Ezért is van, hogy nagyon felnézek rájuk. A nagy magyar fotósok közül André Kertész, Lucien Hervé és Martin Munkácsy talán a kedvenceim. Az előbbi kettő kevésbé ismert munkáival is találkozhatunk a kiállításon, de hatalmas öröm, hogy nem csak a nagy öregek munkáin van a hangsúly. Számunkra kevésbé ismert fotósok nagyszerű alkotásai lógnak a falakon, akik megérdemlik, hogy igenis megismerje őket a magyar közönség és hosszú percekig csodáljuk a fotóikat. Ezek az én kedvenceim, nézzétek:

Ervin Marton: Önportré

A kiállítás egyik fő képeként használt Ervin Marton-fotó számomra nagyon különleges, mert imádom az analóg fotómanipulációt. Ez a fotó – ha nem tévedek – multi-expozícióval készülhetett, ma már elég könnyen elérhetjük ezt a hatást Photoshop vagy egyéb képszerkesztő program segítségével. Akkoriban vagy egy filmkockára exponáltak többet a fotográfusok, vagy pedig a labor szolgált egyfajta Photoshopként: több negatívot világítottak rá egy fényérzékeny papírra.

Nagyon érdekes, hogy ezeket a képmanipulációkat hogyan oldották meg az analóg technikával – mindenesetre azért örülök, hogy ma már egyszerűbben elérhetjük ezeket.

Alain Fleischer: Keret – tükör

Alain Fleischer különféle tárgyakon való tükröződésekkel játszik a kiállított sorozatában. Izgalmas, szürreális és elgondolkodtató portrék.

Labori Mészöly: Női modell

A húszas-harmincas évek divatfotóinak egy klasszikus beállítását láthatjuk Labori Mészöly fotóján. A divatfotósok ekkor festett hátteret használtak műtermeikben díszletként, a gyönyörű modellek pedig türelmesen pózoltak a fotósok precíz beállításaiban.

André Kertész: Arcok és a fotográfus tükröződése egy ezüst üveggömbben

Nem bírtam ki, hogy ne tegyek a válogatásba André Kertészt… Annyira imádom! A kiállításon megnézhetjük a híres Distortions sorozatának néhány előtanulmányát és a Torzítások című sorozatát is, amelyek a róla szóló portré filmjében készített. Számomra nagyon izgalmasak ezek a torz arcok és testek, a végtelenségig tudnám nézni Kertész sorozatait.

Cseh Gabriella: Enteriőrtörténetek - André Kertész párizsi lakása

Cseh Gabriella, a kiállítás egyik kurátora Enteriőrtörténetek című sorozatát is megnézhetjük. Ma már nem élő fotóművészek lakásait kutatta fel, és készített képet ugyanazon szögben, ahonnan a fotográfus is készített képet a lakásában. A felvételeket egymás mellé téve döbbenetes, hogy mennyi minden változott. Nagyon érdekes a sorozat. Vajon a mostani lakók hogyan élik meg, hogy ilyen csodálatos művészek lakásában élnek most?

Csepelyi Adri és Kerepeczki Anna