–

Évi története 2005-ra nyúlik vissza

Az első házasságában élt akkor, a férjével minden vágyuk egy baba volt. Kilenc évig próbálkoztak, hat esztendőn keresztül lombikoztak, természetesen hormonkezeléssel megspékelve. Aki már átesett hasonlón, tudja, hogy micsoda megterhelés ez a testnek és a léleknek. Egyszer sikerült teherbe esnie, de tízhetesen elveszítették a magzatot.

„Ekkor jött életem legsötétebb időszaka” – meséli Évi. „Szorongásos depresszió, és pánikzavar, tökélyre fejlesztve… ha érted, hogy értem. Természetesen ráment a házasságom, a férjem nem tudta tovább nézni, hogyan teszem magam tönkre. Az utolsó lombikunk után bejelentette, hogy boldogtalan, el akar válni. Akkor úgy éreztem, hogy ezt a döntést sosem lehet feldolgozni, bele fogok pusztulni. De ma már tudom, hogy ezzel megmentette az életemet. Muszáj volt talpra állnom. Egyedül… Hálás vagyok neki.”

Új kezdetek, váratlan csapások

Éviék válását 2014-ben mondták ki, másfél év múlva újra szerelmes lett. Csodák csodájára spontán módon teherbe esett. Kisfiuk, Marci 2017 májusában született meg. Ám két hónap sem telt el, Évi édesapja meghalt, ezért Évi a kertészmérnöki államvizsgáját elhalasztotta.

Ugyan Marci érkezése feledtetett szinte minden bánatot, de egyre több magánéleti probléma nehezedett a vállára. Ősszel már annyira fájt a háta, hogy elment orvoshoz.

„Marci hét hónapos volt ekkor, el sem tudtam képzelni, hogy mi fájhat ennyire” – folytatja Évi. „A reumatológus azt mondta, hogy ülőideg-gyulladásom van, de azt is mondta, hogy mivel szoptatok, nem ad semmilyen gyógyszert, és további vizsgálatra sem küld el. Két hónap elteltével már olyan fájdalmaim voltak, hogy járni is alig bírtam, ezért a háziorvosom azt javasolta, hogy menjek el fizetős MRI-re.

Tavaly november 24-én csinálták meg a vizsgálatot, de már délután hívtak, hogy szeretnének további vizsgálatokat elvégezni, mert baj van.

Jó sok vizsgálat követte egymást, majd pár nap múlva megkaptam a diagnózist: kétoldali terhességi mellrák, multiplex nyirok, multiplex tüdő, multiplex csont és két máj áttéttel. Papíron harmadik stádiumot írtak, de az áttétes rák negyedik stádiumnak számít, szóval valahol a végén kullogtam már. Marcit egyből el kellett választanom…”

Egy hónap sokkos állapot következett

Évi legnagyobb félelme az volt, hogy a fia első születésnapját sem éri meg. Aztán elkezdte hallani a pletykákat magáról, arról, hogy haldoklik, és nagy a baj. Ez, bármennyire is meglepő, inkább erőt adott, minthogy elkeserítette volna. 

„Na, majd én megmutatom, gondoltam” – mosolyogja el magát. „Kijelentettem a doktornőnek, hogy a fiammal együtt tanulok meg járni, és így is lett. Soha nem csináltam titkot a betegségemből, mert a félinformációkból a valóságnál sokkal szörnyűbb dolgokat találnak ki az emberek.”

Tavaly decemberben vette kezdetét a kemoterápia, mégpedig a legerősebb fajtából. Az első után kihullott az összes haja, de a lényeget tekintve elég jól viselte a kezeléseket. Közben a helyzet otthon úgy alakult, hogy jobbnak látta elköltözni a férjétől, úgy érezte, a betegség kialakulásában nagy szerepe volt az állandósult problémáknak.

„A második kemoterápia után költöztem haza Kecskemétről Mindszentre, először a nagymamámhoz” – emlékszik vissza a történtekre. „Amikor már éreztem, hogy gondok vannak, vettem egy pici házat, azt kezdtem el két kemo között felújítani. Burkolólapot válogattam, egyeztettem a mesterekkel, közben gondoskodni kellett Marciról, aki még egyéves sem volt ekkor.

Egész egyszerűen nem jutott időm keseregni, és a magánéleti-, valamint az egészségügyi gondjaim felett aggódni.

Ezekben az időkben nagyon sokat segített anyukám és az anyai nagymamám, ahogy hazaértem a kemóból, vagy a ház felújításából, már nyomták is a kezembe Marcit. Akkor én ezt nagy szívtelenségnek gondoltam, ma már tudom, hogy azt akarták, ne adjam fel, harcoljak. Persze, ha nagyon fáradt voltam, azért vigyáztak rá néhány órát.”

Évi úgy érezte, hogy a tanulást sem szabad hanyagolnia, ezért az államvizsgáját is megcsinálta, bottal, kopaszon vett részt a bizottság előtti beszámolón. A tanárai azóta is emlegetik a lányt, aki két kemo között vehette át okleveles kertészmérnöki diplomáját…

Megnyert csaták

Közben a genetikai vizsgálat és a szövettani eredmények alapján kezelést váltott Évi kecskeméti orvosa. Április óta immunterápiás gyógyszert kap, aminek nincs mellékhatása, célzott, csak a rákos sejteket pusztítja. Azóta intenzíven nő a haja, göndörebb, mint valaha, de ami ennél sokkal fontosabb: a gyógyszer két hónap alatt kipucolta a tüdejét és a máját. Négy hónap után a bal melléből eltűnt a daganat, a jobb oldali, hat centis daganat most 13 milliméteres. A multiplex nyirok áttétből egy van, az is csupán milliméteres nagyságú. Az az érték, amely a csont áttéteket mutatja, hónapok óta a normál értéken belül van, a tumormarkere az ötöde annak, mint ami az elején volt.

„Tudom, hogy még nincs vége a harcnak, de érzem, hogy meg tudom csinálni”– mondja Évi határozottan. „Mivel a daganattípusom hormonérzékeny, a petefészkeimet el kell majd távolítani, és nyilván lassan a mellműtétre is sor kerülhet.

Bizakodó vagyok, és ezt a bizakodást át szeretném adni a sorstársaimnak, ezért beszélek ilyen nyíltan a betegségemről és a helyzetemről.”

Évi nyíltsága a betegséggel kapcsolatban megtérült. Elképesztő, hogy milyen sokan segítenek neki a mai napig. Mivel Kecskeméten kezdték el a kezelését, de most már Mindszenten lakik, száz kilométert kell utazni a kezelésekre. A barátai és a kollégái azonban hozzák-viszik. Mindszent városa is egy emberként áll mellette.

„Én csak most tudtam meg, hogy ilyen sokan szeretnek” – érzékenyül el. „Az egyik jó barátom Laci, aki 11 éve egy munkahelyi baleset során mellkastól lefelé lebénult, de ekkora humorgyárral még soha nem találkoztam. Ráadásul rendkívül segítőkész, nem csak engem támogat, ahol tud, ott segít. Egy kollégám, Tamás is sok jó tanáccsal ellát, ő gyógyult rákbeteg. De azt mondhatom, hogy mindenki mellettem áll, elvisznek a kezelésekre, náluk alhatok, ha már nem érdemes hazaindulni. A városban is árad felém a szeretet, ha kimegyek a piacra, megsimogatnak, megölelnek az emberek, imádkoznak értem, ha futni megyek, fel akarnak venni kocsival, hogy hazavigyenek.”

Nem tudott járni, most fut

Merthogy Évi, akinek egy éve még körülbelül 15 százalékot adtak arra, hogy túléli a rákot, és nem tudott járni, ma már fut. Gyalogolni még a vetélés után kezdett, fogyott is 12 kilót, majd elkezdett edzőterembe is járni, és ügyelt az étkezésre. Figyelt a belső hangra, amely megmondta, hogy mi van hasznára és mi nem. A futásadagját szép lassan felvitte napi hét kilométerre. Aztán a terhesség során abbahagyta a futást, utána meg már nem volt ereje hozzá, vélhetően az áttétek miatt. Amióta azonban jobban van, újrakezdte előbb a gyaloglást, ma meg már öt kilométereket fut.

„Az első három hónapban szinte csak feküdtem, annyira fájt mindenem.

Attól is megrepedt egy csigolyám, hogy az ásványvizes palackra rátekertem a kupakot. Bottal is alig bírtam menni. Közben meg arról álmodoztam, hogy futok.

Az első három kilométeres sétám után bementem a vécébe bőgni, hogy ne lássanak, most meg már öt kilométernél tartok. Az első ötösöm után az utolsó kilométert végigsírtam örömömben. Nem tudom elmondani, milyen érzés visszakapni a mozgás örömét. Olyan érzelmek szabadultak fel bennem, hogy nem tudtam visszatartani a könnyeimet.”

Évi ilyenkor végiggondolja, hogy ki mindenkinek lehet hálás. Mert a baj mellé mindig kapott segítséget. Igaz, idén augusztusban trombózisa lett a kemoterápiától, és elhunyt az apai nagymamája, akit imádott, és aki szintén nagyon sokat segített neki, de ő akkor is mindig előre néz.

„A családomon, a barátokon és a kollégákon kívül, hálás vagyok az Egyedül futunk Facebook-csoportnak. Na, és a kecskeméti onkológiai osztály összes nővérének nevét imába kellene foglalni, ahogy az orvosaimét is! Nagyon szerencsés vagyok, hogy ennyire jó orvosaim vannak. El sem tudod képzelni, hogy honnan hoztak vissza…”

Rengeteg céllal, előre tekintve

De – ahogy az előbb mondtam – Évi mindig inkább előre néz. És természetesen tele van tervekkel.

„Alig várom, hogy visszamenjek dolgozni” – hadarja lelkesen. „Kísérleti felelős vagyok egy vetőmagokat forgalmazó multinál. Paprika- és paradicsomnemesítésben dolgozom. Külföldi nemesítőknek végzek kísérleteket, gyűjtök adatokat itthon és a környező országokban. Imádom a munkámat, szerintem, ha egyszer újra beszagolhatok egy fóliába, már meg is gyógyultam! Aztán szeretnék sokat utazni, élményeket gyűjteni, új kultúrákkal megismerkedni. Ezeket az élményeket soha senki nem veheti el tőled… Futásban a félmaraton a célom, de tudom, hogy az még odébb van, előbb meg is kell gyógyulni.”

Évinek van egy másik munkája is, imádnivaló párnákat varr gyerekeknek. Ezt még a lombikok alatt találta ki magának, és amellett, hogy tökéletes kikapcsolódás, keresetkiegészítésnek sem utolsó. Folyton új formákon töri a fejét. (Az én kedvencem a nyuszis.)

„Karácsonyig már nem tudok új megrendeléseket vállalni, de utána feltöltöm a készletet” – mosolyog. „Jó kis időtöltés és nagy segítség, amellett persze, hogy az édesanyám, a keresztanyám és a húgaim is sokat segítenek. Szeretném, ha mindezt át tudnám adni Marcinak. Szeretném, ha becsületes, jó embert tudnék nevelni belőle. És ami a legfontosabb: szeretnék minél több időt tölteni vele. Minél többet…”

Tamás Rita

 A képek a szerző tulajdonában vannak