–

„A felnőttkor olyan, mint az állatorvos, mi pedig mindannyian az a kutya vagyunk, aki egészen addig izgatott és boldog volt az autóúttól, amíg rá nem jött, hová is tart.” (Ismeretlen szerző)

Az embernek jó esetben a teljes életének a negyedét-ötödét teszi ki a gyermek- és fiatalkora, arányaiban mégis ezzel foglalkozunk messze a legtöbbet. (Okés, persze, dobogós téma a szerelem és a halál is, de az örök bestseller akkor is a gyerekkor, minden örömével és sérelmével.) Hiszen a legtöbb kibeszélni- átértékelni-, felidézni- vagy elfelejtenivaló, jó és rossz innen fakad, a kezdetektől.

De akkor miért van, hogy amikor éppen szügyig vagyunk ebben a sorsdöntő, sorsfordító időszakban tizenévesen, mást sem várunk, mint azt, hogy mikor növünk már fel végre?

A múltkoriban visszaolvastam a tinédzserkori naplómat, és a sok zagyva gondolat közül egyvalami teljesen világosan kibontakozott: mint szinte mindenki, én is alig vártam, hogy felnőtt legyek, hogy végre kiszabaduljak a szülői házból, munkám legyen, netán családom is, azaz megkezdhessem az úgynevezett Nagybetűs Életet. Most meg, itt a nagybetűs bármi közepén üldögélve azon tűnődöm, vajon mi a fészkes fenét reméltem? Mi lesz majd gyökeresen más? És, hogy én mennyiben leszek más?

„A felnőttkor olyan, mint amikor alaposan jobbra és balra nézel, mielőtt átmész az úton, hogy aztán elcsapjon egy repülőgép.” (Egy másik ismeretlen)

Ráadásul, ugye, az ember nem is lesz egy csapásra felnőtt. Nincs ott – mint az osztrák határátlépésnél – egy élesen körülhatárolható vonal, szebb zöld fű vagy kerítés kolbászból, ami jelzi, itt már más zónába kerültél, új szelek fújnak. Szépen lassan belecsúszunk a… Mibe is?

Hadd meséljek el erre a zavaros szürke zónára egy személyes történetet. Huszonhárom éves voltam (azaz hivatalosan már felnőtt), amikor pályakezdő angoltanárként állást kaptam a régi gimnáziumomban. Szinte alig telt el pár év, hogy ugyanebből az épületből csillogó szemekkel elballagtam (kvázi gyerekként), és máris ott találtam magam abban az érzékeny helyzetben, hogy a szinte kortársaimat kellett fegyelemre és present perfectre tanítanom. (Akkoriban, ugye, beláthatatlanul soknak tűnt ez a hat–hét év korkülönbség, ami ma már, az én koromban, bagatell ügy és nem számít külön generációnak.)

A mai napig határozottan emlékszem arra a reggelre, amikor csöngetéskor szaladok fel a lépcsőn a hónom alatt a tankönyvekkel az osztálytermem felé. Már a legtöbb gyerek a helyén ült, ahogy betoppantam a terembe, én meg reflexből, virgoncan rákacsintottam az egyik nebulóra, hogy ez de baromi vicces, úgy látszik, késik a tanár.

És abban a pillanatban – minő szörnyűség! – leesett a tantusz, hogy a tanár, hát, az bizony én vagyok. Nekem kell itt a hatalmat, az irányítást, a felnőtt társadalmat képviselnem. Egyedül.

Úgyhogy kissé fejbe kólintva a felismeréstől felsomfordáltam a katedrára, és megkezdtem a tanítást. De azt határozottan éreztem, hogy a kabát nagy, én bizony még messze nem vagyok ennyire felnőtt.

„Senki nem mondta, hogyan kell csinálni ezt. A felnőtt életet. Mármint azon túl, hogy innentől felelős vagy a tetteidért, fiam, meg hogy menj el a fodrászhoz most már tényleg, és hogy hogy néz ki az ünneplő ruhához az a tornacipő.” (Keresztury Tibor)

A gimnáziumi incidens után pár évvel aztán férjhez mentem és megszülettek a gyerekeim. Azt gondolnád, hogy ez már garantáltan az a pont, ahol végérvényesen felnőtté váltam, már csak muszájból is, hiszen ott vannak az utódaim, akikről gondoskodni kell. Hát persze. Ám az az igazság, hogy piszok sok időbe beletelt, amíg elengedtem az a kényszerképzetemet, hogy nekem mindig és minden körülmények között felnőttnek kell lennem. Persze, viselkedni tudtam, tudok úgy, felnőttesen. Akárcsak egy színházi színésznő, aki este hét és tíz között mesésen intrikus Lady Machbeth, ambiciózus, gonosz és gátlástalan, de amúgy egy cukorsüveg szürke egérke, aki elé még a közértben is mindenki odafurakszik a sorban.

Az esetek ijesztően jelentős részében valójában fogalmam nem volt, hogy mit csinálok. Jól felnőttködöm? Vagy rosszul? Pedánsan hozom az érett személyiség szerepkörét, vagy kilóg a lóláb, és így épp hogy egy kettessel átcsúszom? (Hadd nyugtassalak meg, hogy a legtöbben – felnőttnek kinéző emberek – ezzel általában így vagyunk. Kivéve egy régi otthonom tekintélyelvű közös képviselőjét, Hugyinét. De szerintem ő már eleve felnőttnek született.)

Szóval nagyon, de nagyon sok időbe telt, amíg elfogadtam, hogy nem kell mindig, minden körülmények között „felnőttködnöm”.

Persze mindezzel együtt irtóra vártam – kábé, mint a nagylánnyá válásnál –, hogy végre megtörténjen az, ami úgy tűnik, mindenkivel megtörténik, és egy szép napon én is úgy ébredek, hogy „voilá, felnőtt lett belőlem”.

„Van egy pont a húszas éveid környékén, amikor döntést kell hoznod: életed végéig olyan leszel, mint mindenki más, vagy inkább előnyt kovácsolsz a furcsaságaidból.” (Ursula K. Le Guin)

Aztán tudod, mire jöttem rá? Egyre azon igyekszünk, gyakran nem kímélve magunkat, hogy megkomolyodjunk, érett felnőtt váljék belőlünk. Majd ha ez valóban sikerül, akkor indulhat a folyamat visszafelé, azaz tengersok pénzt kifizetünk terapeutáknak, coachoknak, alternatív szemléletű tanítóknak, pszichológusoknak, trénereknek, meg az isten tudja, kinek, hogy valahogyan elővarázsolják belőlünk a mindig ott lapuló gyermeket, a homo ludenst, vagyis a játékos embert. Nem lenne jobb rögtön bele sem kezdeni a „jólfésült, jólszabott”, kimért és illemtudó felnőtté válásnak a folyamatába? Ha egyáltalán létezik ilyen…  Ha inkább arra fecsérelnénk ugyanezt az időt és energiát, hogy igazán, de tényleg úgy igazán megismerjük magunkat, megtaláljuk azt, amiben különbözünk másoktól, ami egyedivé tesz, még ha az tényleg extravagáns, idétlen, szokatlan, rendhagyó, akármi? És ha ennek a bárminek a gyakorlása boldoggá, elégedetté tesz, akkor meg nyomassunk izomból, aztán valahogy csak lesz.

„Az érettség keserű csalódás, amire nincs gyógymód. Hacsak a nevetést nem tekinted annak, ami mindenre orvosság” – Kurt Vonnegut

De tudod, mit? Egyre inkább az a gyanúm, hogy talán csak mi misztifikáljuk túl ezt a dolgot, a kényszerű felnőttéválást.

Megpróbálunk felnőni egy olyan ideálhoz, ami tulajdonképpen sohasem létezett.

Olyanok akarunk lenni, mint amilyennek gyerekként láttuk az anyánkat vagy az apánkat – akiknek, és erre mérget veszek, hozzám hasonlóan szintén lövésük sem volt, hogy is kell ezt pontosan csinálni.

És őszintén, a lényeg, azaz a feladatok, örömök, gondolatok, vágyak, bizonytalanságok, örömök, szomorúságok meg a bármi, tulajdonképpen egy fikarcnyit sem változik a legyűrt évtizedek alatt. Legfeljebb egy idő után nem az osztálytársaidat és a tanáraidat szereted, féled vagy utálod, hanem a kollégáidat és a főnöködet. De ugyanúgy nem fogsz a dolgaid végére érni soha – szerencsére – teszem hozzá gyorsan. Hiszen addig jó, amíg van feladat. Akárcsak a bizonytalankodások, és az embert feszítő kételyek: azok is örök társak. A legtöbb kérdésre nincs válasz, hiszen mind változunk. Keressük az utunkat, magunkat, újra és újra, míg a halál el nem választ.

Most, hogy ilyen szépen körbejártam a segítségetekkel a kérdést, hogy mitől is lesz felnőtt az ember, és honnan tudjuk, hogy már az, megtartva a keretes szerkezetet, Nelson Rodrigues brazil drámaíró gondolatával búcsúzom:

„A felnőttkor nem létezik. Az ember örök gyerek.” 

Fiala Borcsa

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ pixelfit