-

Ha tudnám, hogy lehet, most büszke lennék magamra. De egyelőre csak a sírás kerülget, dühös vagyok, végtelenül dühös, mindenre. Távolságra, kényszerre, fájdalomra, tehetetlenségre, szeretetre és felelősségre, dühös vagyok arra, hogy a lehetőség adott volt. Dühös vagyok a belátásra és a döntésem helyességére. Dühít, hogy a döntést egyedül hoztam, hogy nem lehetek dühös másra. Veszekedéssel töltöttem az elmúlt heteket. Veszekedtem a jól felfogott érdekekkel, veszekedtem a vágyódással és a maradás kényszerűségével. Elfojtott éjszakai ordítozások, álmatlan álmodozás, megtervezett kilátástalanság.

Túlerőben vagyok. Magam ellen az egyetlen esélyem én vagyok. Hát... maradok.

Indonéziát már megjártam. Csodálatos ország. Távoli paradicsom, az egyszerűség kusza dzsungele, ahol mélyebbek az illatok, zöldebb a zöld, a mosoly magától értetődő, testközeli az ismeretlenség, és a lerágott körmök alól ezeréves kultúrák koszait pörgeted az öledbe. Egész Indonéziát bejártam. Jakartától Denpasarig, Ubud rizsföldjeitől Batur füstölgő hegylábáig. Dolgoztam kóbor kutyákat ápoló miniszervezetnek, etettem a hostelem kertjében lakó majmokat, jogosítvány nélkül vezettem le 1500 kilométert egy kivénhedt scooteren.

Indonézia elrejtett, befogadott, otthont adott... és megtanított egyedül lenni. Megtanított hallgatni. Meghallgatni.

Körülbelül három hónapot éltem a világ másik felén. Három hónapig keltem a keleti nappal, zsibongott körülöttem 255 millió kedves vadidegen, és három hónapig éltem a magány felszabadító időszámítása szerint. Mindezt úgy, hogy a nagy utazás közben alig hagytam el székes fővárosunk második kerületét.

Olyan borzasztóan unalmas metafora az utazás és annak minden vetülete. Utazunk időben, térben, fejben és lélekben, aztán utazást hoznak a drogok, a szerelem és a gyász, és nem lehet kikerülni. Se azt, se belőle. Unalmas, ám valós. És ami valós, az szexi. És ami szexi, az éltet. Szerintem.

Szóval körbeutaztam az elutazásom lehetséges előnyeit és hátrányait, megkerültem balról, jobbról, tankoltam rengetegszer, közben sokszor lerobbantam, aztán elvették a jogsimat, sőt, a kocsit is kilopták a seggem alól. Egy darabig azt hittem, félúton vagyok. Aztán beleokádtam a múltamat egy bécsi szálloda különtermében egy csinos nejlonszatyorba, és akkor visszavonhatatlanul odasziszegtem magamnak: megérkeztem. A startvonalról a célba. Csak egy pár hetet elmolyoltam a beismeréssel, hogy hang legyen a sziszegésből.

Maradok. Dolgom van és terveim vannak, erőt nyertem a tévelygő vágyakozásból, erőt az új évtől, az új kezdettől.

Dolgom van és felelősségem. Persze egy kis felelősség még sosem tántorított vissza semmitől, ám ez most valahogy más. Itt a gyerekeimről van szó. Két eleven jövőről. Kellek nekik.

Kell nekik a jelenlétem, a szeretetem. Szükségük van rám, hogy székes fővárosunkban esti meseként fantáziálhassak nekik arról, milyen is volt Indonézia…

Fiona