Én jobban tudom, mi a jó neked! – Szülők, akik „terelgették” a gyerekeiket a pályaválasztásban
A Szuper Szülőség Képzeletbeli Kézikönyvében a Pályaválasztást taglaló fejezet kiemelt tételmondata, hogy nem erőltetjük a gyermekeinkre a saját karrierterveinket, meg nem valósult álmainkat, a szuper vagy az épp ótvar elrettentő példáinkat. Ez, ugye, teljesen alap, minden szülő tudja. Éppen ezért az alábbi három történetet a fantázia szülte. Ja, lehet, hogy mégsem. Tóth Flóra írása.
–
Diploma nélkül nem élet az élet
Juci története igazán klasszikus: ügyvéd apuka, nyelvtanár anyuka és marketinges nővér után ő már a menő középiskolában (ahová a családja minden tagja járt) is fekete báránynak számított. Aztán amikor 16 évesen kitalálta, hogy cukrász szeretne lenni, a szülők csak legyintettek. Néha éjjel picit pusmogtak róla, általában ijedt hangon, és időnként valami Juci által összedobott édességet majszolgatva. Ez persze nem akasztotta meg őket abban, hogy masszívan ki legyenek borulva kisebb leányuk karrierálmán. Juci végül keresztülvitte az akaratát, és érettségi után (ami a feketebáránysága ellenére majdnem kitűnő lett) egy cukrásziskolában folytatta a tanulást.
Semmi egyetem, még a jelentkezési lapot sem töltötte ki. A szülők szépen lassan felfogták, hogy ez a helyzet. Persze ez nem akadályozta meg őket abban, hogy rendszeresen kifejezzék a rosszallásukat.
Juci pedig imádja a cukrászsulit, jövőre végez, minden jel szerint szuper eredményekkel, és alig várja, hogy dolgozhasson. Remélem, otthon már nem süt a szüleinek, de ismerve őt, még ennyire sem bosszúálló. Az pedig, hogy sikeres lesz-e a szülei által kicsit sem támogatott szakmájában, egyáltalán nem kérdés. Az viszont, hogy a szülők hogyan fogadják majd a diploma nélküli sikert, nagyon is. Talán megváltozik a véleményük.
A „büfészak” és az éhenhalás esete
Flóra, akit természetesen teljesen véletlenül hívnak úgy mint engem, tizekét éves kora óta újságíró szeretett volna lenni. Persze akkor még arról álmodozott, hogy ő írja a Cosmóban a vicces cikkeket. Később felmerültek komolyabb lapok is, de az írott sajtó iránti rajongás jó ideig nem szűnt meg. A szülei eleinte reménykedtek, hogy kinövi ezt a kislányos álmot, de támogatták, csinálhatott iskolaújságot az otthoni infrastruktúrával, ismeretség útján bejuttatták helyi lapokhoz gyakornokoskodni, szóval nem zárkóztak el. Flóra közben kacsingatott a filmezés felé is, készített néhány kamaszosan eredeti (értsd: szinte tizenkettő egy tucat) rövidfilmet, szintén szülői támogatással. Egészen addig tartott ez a pozitív hozzáállás, amíg el nem érkezett a felvételi. Akkor ugyanis a mérnök apuka és a szociális munkás anyuka elkezdték a visszafogott aknamunkát az úgynevezett „büfészak” ellen. Kiderült, hogy a munkája révén a munkaerőpiac helyzetére valóban jól rálátó anyuka évek óta gyűjtögeti a statisztikát a munkanélküli bölcsészek tömegéről (azóta számtalan konkrét vizsgálat bebizonyította, hogy egyáltalán nem magas a munkanélküliség a bölcsészek körében), az apuka pedig komoly reklámkampányba kezdett a mérnöki szakma mellett.
A terv az volt, hogy közös erővel meggyőzik, legyen inkább építészmérnök, az szinte olyan, mintha művész lenne.
Olyannyira majdnem sikerült, hogy az utolsó napig két különböző jelentkezési lap volt az asztalon, az egyik a bölcsész irányvonal, a másik pedig a mérnök. És a bölcsész végén is ott árválkodott egy építőmérnöki kar, biztos, ami tuti. A családi kompromisszum az lett, hogy ha már „büfészak” (kommunikáció), akkor legyen mellé egy nyelvszak, „abból legalább meg lehet élni”. Flóra így angol és kommunikáció szakra járt, de az angolt sosem szerette. Egy eseménytelen tavaszon még egyetemistaként úgy adódott, hogy elkezdett dolgozni egy kereskedelmi televízióban. Ahol aztán néhány év leforgása alatt olyan fizetése lett (rengeteg munkával, csak mondom), amit egy alkalommal azért elég büszkén megmutatott a szüleinek. „Büfészak, mi?” Ez, mondjuk, még a válság előtt volt, akkor, amikor két csatorna osztozott a nézők 90 százalékán, szóval ma már ez nem pont így van.
De Flóra több mint tíz éve megél a kommunikációval kapcsolatos munkáiból, és az angol szakból nem igazán profitált, főleg, hogy a nyelvet már előtte is beszélte.
Ja, és a megélhetés mellett csak zárójelben jegyzem meg, hogy nagyon szereti is csinálni.
És végül a szülei is elismerték, hogy mégsem volt olyan hülye ötlet.
Mi dinasztiát építünk, kislányom
Nórinak már a nagyszülei is pénzügyi területen dolgoztak, ráadásul mind a négy. A szülei pedig ahhoz a generációhoz tartoztak, akik a rendszerváltás után a nagy állami cégek pénzügyi osztályain szerzet tapasztalataikat kamatoztatva saját bizniszbe kezdtek. Ami persze szupersikeres, Nórinak „csak el kellett végeznie az egyetemet, és beleülni a készbe”.
Csakhogy ő ezt egyáltalán nem akarta, hiába volt jó érzéke a matekhoz, a hideg rázta ettől a száraz munkától, színésznő szeretett volna lenni vagy hasonló („de hát, semmi tehetséged hozzá, kislányom”).
Szülei szelíd, de határozott módon terelgették a közgáz felé, valahogy minden más tervéről bebizonyították, hogy hülyeség. Nóri végül beadta a derekát, szuper eredménnyel diplomázott, majd fiatalos lendületével és friss tudásával még sikeresebbé tette a szülei cégét. Aztán találkozott valakivel, összeházasodtak, gyerekeik születtek. Nóri pedig kapott az egyik születésnapjára egy komolyabb fényképezőgépet a szüleitől, hogy legyen mivel fotózni az unokákat. Most harmincöt éves, és tavaly szeptember óta két kisgyerek mellett jár fotós iskolába, mert ezzel szeretne foglalkozni. A szülei pedig gyakran vigyáznak az unokákra, amíg Nóri tanul. Talán a lelkiismeret-furdalás? Vagy Nórinak is így volt jó, hogy egy nagyobb kanyar után találta meg azt, amit szeretne? Vagy ez csak egy jó hobbi marad? Nem tudhatjuk egyelőre.
Persze számtalan olyan család van, ahol a gyerekek szívesen viszik tovább a szüleik foglalkozását, illetve bizonytalanok, és jól jön a családi iránymutatás.
De ezekben a történetekben pont az az érdekes, hogy itt a gyerekeknek is volt elképzelése, mégsem igazán támogatták őket. Szülőként azt is látom, hogy nagyon nehéz megállni akár apró dolgokban is, hogy ne szólj, amikor úgy érzed, hogy jobban tudod. Mondjuk, egy négy és fél és egy hároméves kisgyermek esetében általában tényleg igazam van, amikor okosabbnak gondolom magam, de már most sem mindig. Így el is kezdtem gyakorolni, hogy befogjam a számat. Egyelőre nem megy túl jól…
A HVG Extra Pszichológia a téma kapcsán arról írt, hogy mi az előnye és a hátránya annak, ha a szülő meg nem valósított karrierálmát futja be a gyerek. Kattints a tartalomért!
Tóth Flóra
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Denkou Images