–

„Akkor leszek elégedett, ha már nem leszek lábnyom a hóban”

Rettenetesen vágytam az elismerésre, a sikerekre, azonban az iskolapadban nem tudtam megfelelni a felém támasztott követelményeknek. Közepes tanulóként a tanárok butának és lustának tituláltak, az osztálytársak az alacsony színvonal miatt már-már strébernek. De hol az igazság? Ki vagyok én? A bizonytalanság érzése egyszerűen az őrületbe kergetett. Egy dologban voltam biztos, hogy

bizonyítani szeretnék, lehetőleg mindenkinek!

Bizonyítani, hogy értékes ember vagyok. Vannak értékes gondolataim, és bár nehezen megy számos tantárgy, mégis legbelül hiszem, hogy életképes vagyok. Dolgos vagyok és becsületes. Ez nem elég ahhoz, hogy meg tudjam állni a helyem a felnőtt életben? Biztosan meg tudok tanulni fontos dolgokat, és képes vagyok feladatokat eredményesen véghez vinni!? Ugye, képes vagyok?

Nem akarok fejet hajtani!

Ellentétben a jóslatokkal, nem olyan az agyam, mint egy zokni, nem vagyok ostoba, és nem lesz belőlem egy olyan ember, aki semmirekellő. Irreális kérésnek bizonyult, hogy közepes tanulóként a társadalom, ha nem is elismert, de elfogadott tagja legyek. Aztán magamra maradtam a vágyaimmal.

Folyamatos közelharcot vívtam a teljesítménykényszeremmel. Menekültem a szégyen elől.

Aztán pedig én választottam az anorexiát.

Nem evés

Szinte emlékszem a napra. Már egy ideje „gyakoroltam a nem evést” amikor tudatosult bennem, hogy ebben jó vagyok. A buszon ültem, és eldöntöttem, hogy bebizonyítom, valamiben én is jó vagyok. Nem mérlegeltem. Nem vettem számba egészségügyi kockázatokat, nem érdekelt, hogy van-e bármiféle értelme, haszna, társadalmi értéke. „Becses, becstelen, hasznos vagy hasztalan”, mit számít egy elveszett tizenévesnek. Egy tizenévesnek, aki úgy érzi, hogy jó jegyek, vagy menő cuccok és lázadás nélkül semmit sem ér. A fókusz az ellenőrzőkönyv helyett a mérlegre szegeződött. Naponta többször.

Végre – életemben először – valamiben elég jó voltam. Nem másoknak, mert addigra arról már letettem, magamnak azonban igen. Nem olyan „hobbi” volt, amit el tudtak volna venni tőlem, ezzel büntetve a rossz tanulmányi eredményekért. Társként, cinkosként velem volt folyamatosan, cserébe nap mint nap megerősítést kaptam, illetve adtam saját magamnak, hiszen minden egyes koplalással töltött napot eredménynek definiáltam. Mint a cápa a vér szagától, úgy estem extázisba az eredményesen átkoplalt napoktól. A néhány deka gyorsan kilogrammokká gyarapodott, és ideig-óráig megoldást találtam a problémámra.

Az anorexia példát állított arra, amire az iskola nem tudott, hogy kitartó munkával eredményt érek el, hiszen ha képes vagyok az életösztönömmel szembemenni, és éheztetni magam, akkor nem lehet számomra legyőzhetetlen akadály más területen sem.

Ezzel a tapasztalattal felvértezve – az éhezés mellett – folyamatosan javult tanulmányi eredményem. A szóbeli érettségin, a legrettegettebb történelem tantárgynál állva tapsoltak a tanáraim, majd kicsivel később a főiskolán kitűnő lettem, ösztöndíjat nyertem Portugáliába…

Tényleg ez a siker?

Ezek ellenére képtelen voltam elfogadni magam, és egy idő után büntetésnek fogtam fel a betegségem. Nem csupán nem mertem kimondani, bevallani, hogy nem vagyok ostoba, hanem úgy gondoltam, nem érdemlem meg az ételt. Rettegtem, hogy csalódást okozok, másoknak és magamnak egyaránt. Rettentő éhes voltam. Éhes volt a testem minden egyes sejtje, és éhes volt a lelkem. Szeretetéhes, ami mindenféle éhségnél a legőrjítőbb. Képtelen voltam elismerni a sikereim, befogadni a szeretetet. Gyermeki testemben egy összetört kislány élt. Sokszor alig bírtam tartani magam a gyengeségtől, és egyre jobban gyengültem. Be kellett látnom, hogy a módszerem hosszú távon nem működőképes, a jó teljesítményem mellett az életem is veszélybe került.

Sok évig viaskodtam az evéssel, azaz a nem evéssel, a kialakult testképzavarral, a teljesítménykényszeremmel.

Szerencsémre sokan mögém álltak, a kezemet fogva lépésről lépésre segítettek, támogattak önmagam újraépítésében. Odaadó türelemmel újra és újra segítettek közösen átgondolni az életem, bepótolni, újra élni, átkeretezni annak érdekében, hogy el tudjam fogadni önmagam. Sok mindenhez más és érettebb látásmód kellett, feltétel nélküli szeretet, elfogadás vagy újfajta megküzdési technika.

Annyi mindent tanultam ezen a gyógyulási úton a nagybetűs életről, hogy annak ellenére, hogy az anorexia miatt sok mindenből kimaradtam, sok évem kínkeserves volt, ma már tulajdonképpen hálás vagyok a betegségemnek.

A jelkép

Egy jobb periódusom csúcspontjánál éreztem szükségét, hogy legyen ennek a változásnak egy szimbóluma, jelképe. Ha az anorexiának van, akkor a gyógyulásomnak miért ne lehetne? Fontos volt számomra, hogy az anorexia által kialakult számomra hasznosítható tulajdonságaim megmaradjanak, de a destruktív, romboló részét el tudjam hagyni. Ennek eredményeképp lett a szitakötő a jelképem.

Egyes jegyei hasonlítanak a pillangóra – az anorexia jelképére –, megtartva a betegség által kialakult belső erőt, szorgalmat, állhatatosságot, kitartást. A szitakötő szárnyain átszűrődő fény pedig maga a remény. Teljesen véletlenül később leltem rá, hogy a szimbolikában is nagyon hasonló szerepet tölt be szitakötő:

„A fényhordozó segítőd az átalakulásban. Emlékeztet, hogy az átlagos fizikai változás nem minden, mit elérhetsz”.

A szitakötő az én gyógyulásom jelképe. A gyógyulásom óta hordom az általam rajzolt és ékszerész által készített szitakötő medált a nyakamban. A nehéz időkben figyelmeztet arra, hogy én merre is tartok. Legbelül hiszem, hogy a megújulás, a változás határa a csillagos ég. Bízom benne, hogy a tanultakat tovább tudom majd adni.

H. Annamária

U.i.: Szeretettel ajánlom az írásom azoknak, akik minden erejükkel mellettem álltak Andinak, Dórinak, Anettnek, Krisztának, szeretteimnek és minden sorstársamnak!

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Andriy Onufriyenko