A tárgyak pótolhatók, a cipő szezonális, csak a négylábú gyerekek szeretete örök
Ma van a méltán híres és rendkívül fontos „sétálj a kutyáddal!” nap. Remek alkalom ez arra, hogy megemlékezzünk azokról az állatokról, akik nélkül valószínűleg kisebb lenne a felfordulás, és több lenne az unalom, de távolról sem lennének olyan vidámak és szórakoztatók a mindennapok. Szabó Imola Julianna családja és egyéb állatfajták.
–
Szeretek „unatkozni”, ezért is van két gyerekünk, két kutyánk, egy macskánk és egy sisakos kaméleonunk. Csuszit (boxer és labrador keveréke) csonkolt farokkal, maroknyi mérettel fogadtuk be Győrből, ahova lelkesen vonatoztunk az utolsó fillérünkből, hogy megmentsük.
Akkor a kislányom még kicsi volt, így együtt nőttek fel. Együtt fogzottak, együtt lettek szobatiszták, és együtt várták a Mikulást is. Pótolhatatlan kötelék ez köztük. Olyannyira egy falka lettünk, hogy Csuszi végigélte velem a második várandóságot, és elkezdett tejet termelni a kisfiam születésénél, pedig nem voltak kiskutyák a hasában. (A sors szép fintora, hogy valahogy mégis meg tudtuk neki adni azt az örömet, hogy kölyke legyen, csak nem úgy, ahogy elsőre gondolnánk. De erről majd később.)
Amikor egy daganat miatt műteni kellett a sokadszorra álvemhes családtagunkat, akkor láttam csak igazán, hogy mit jelent egy gyerek életében ez a szeretet és kötődés.
Mennyi olyan dologra tanította ez a kapcsolat, amit én ezer szóval sem tudtam volna neki elmagyarázni.
Círmúz, a csíkos macskalány Csuszi után nem sokkal érkezett hozzánk (vagyis mentünk érte busszal, kutyával és gyerekkel). Meggyötört állapotban volt, de hamar felépült és megerősödött. Az ismerőseink szerint túlságosan is, mert csak velünk bújós, másokat terrorban tart. A többi macskát kifejezetten rühelli, a kutyákkal bezzeg jól kijön.
Ha a gyerekek hisztiznek, akkor nevelő szándékkal „lemancsozza” őket, de ha sírnak, ő az első, aki átrohan a lakáson, hogy megvigasztalja azt, aki szomorú. Amolyan terápiás társnak terveztük, hogy a kilométerigényes, és labdamániás keverék boxerünk ne rágja szét a maradék rattan bútorunkat (na, meg, be kell valljam, hogy nem bírok macska nélkül élni). A manőver túl jól sikerült. Onnantól közös maffiaként pusztítottak. Mire összeöregedett a két „vénasszony” (annyira eggyé lettek, hogy Círmúz jelezte elsőként Csuszi daganatát), addigra jött a hüllőőrület a kislányomnál (kellett nekem annyi természetfilmet nézetni vele, és elengedni a nagyival állatkertbe, aki még nálunk is jobban szereti a ronda élőlényeket). Kerékpárra pattantunk, és belevágtunk a hidegvérű kalandba: beszereztünk egy kisujjméretű zöld izét, akinek az etetésével hetekig barátkoztam (nem szívelem a „rovarbogárhernyómigyókat”). De annyira megszerettem ezt a kis őslényt, hogy most már bármikor tenyérbe markolok egy adag viaszmolylárvát, és lelkesen nézem, ahogy smaragdin lesz a nyakánál a jóllakott örömtől.
Hím sisakost akartunk, de azt mondták, hogy azok túl csökönyösek. Így lett egy nőstény, aki a kutya és a gyerekzaj ellenére annyira szereti az életet, hogy átlagosan hetven tojást rak negyedévente. Én meg, mint egy furcsa nagyszülő, nézem a kínlódását, ahogy fekete lesz a „vajúdásban”, nem eszik, csak ássa-ássa a földet, biztonságos helyet keresve az üres tojásainak. A hormonok és a Hold irányít minket, nőket, azt hiszem. Amióta ennyi nővel élek együtt, kevés bennem a kétség.
Ebbe az idilli és megnyugtatóan fárasztó falkába jött a fiúfrontot erősítendő kutya. Először az erőn felüli munkát végző Futrinka-Német dog fajtamentőktől szerettünk volna egy öregecske ebet, akibe beleszerettünk, de sajna Csuszi megrettent a méretétől, és látszott, hogy nem fognak kijönni egymással. (Szerencsére a kinézett kutyus azóta már egy szuper családot talált magának). Így a kölyök maradt az egyetlen út (bár én rögtön az elején kijelentettem, hogy szó sem lehet egy újabb, mindent szétrágó, neveletlen, kakiló cukiságbombáról). Persze hogy az lett. Egy plüss óriásbébi, aki úgy nő, mint a kerti gomba.
Reggel felébredsz, és két számmal nagyobb, mint este volt, de tényleg.
Olyan büdös volt, amikor elhoztuk, hogy kétszer kellett megfürdetnünk, akkor derült ki, hogy nincs is benne barna folt, csak szürke és fekete. Az új falkatag: négy hónapos, közel 30 kiló, és kinyújtózva már a 180 centit karcolja a tenyérnyi méretű mancsaival. Az eddig drabáliának tűnő „boxadorunk” hirtelen középepes őzike lett a nyurga lábaival és a finom mozgásával (amivel eddig rettegésben tartotta a környék minden térd alatti kutyáját). Bárki megmondhatja, hogy elmebetegek vagyunk. De, hogy őszinte legyek, egy pillanatra sem bántam meg a kutyabefogadást és a „lakás-farmot”.
Sir Zsiguli (a kisfiam ötletére) egy „valódi Zsiguli”: sokat fogyaszt, de örülünk, hogy van. Szóval Zsiguli megérkezett a családba, ahol hat nap kemény és kitartó összeszoktatás után Csuszi végre kölykének fogadta. Azóta elválaszthatatlanok. Csuszi egészen jól viseli, hogy a fejére nő (szó szerint), és rá is ül (szó szerint). A macska persze más. Círmúznak több hét kellett, hogy a szokásos flegmaságát elhagyva végre közel engedje új hódolóját. Kamilla nem nyilatkozik, csak 360 fokban követi az emlősök rendkívül érzelmes életét.
Ha Zsigu rosszalkodik, akkor Zsigmondnak nevezzük. Egyébként mindenkit és mindent kanapénak tekint, azaz mindannyiunkra rátelepszik gondolkodás nélkül. Szerinte minden rágható, és úgy tűnik, nem érzékeli, hogy növekedne, mert ugyanúgy mögém kuporodik a forgószékbe, pedig már egyedül is alig fér el rajta. Az összes fajtajellemzőt hozza: a „bőröd alá bújik”, hatalmas a szíve, intelligens és öntörvényű.
Mostantól már csak kicsit unatkozunk, ahogy két kutyát és két gyereket sétáltatunk (sétáltatnak minket) az utcán. Aki eddig elkerült bennünket, most még hamarabb megy át a másik oldalra.
Az is kiderült rövid idő alatt, hogy minden tárgy pótolható, és minden cipő szezonális. A legfőbb, ami van: érdek nélküli szeretet, közelség. Talán így jó felnőni. Megtanulni, hogy megmenthetünk másokat, felelősséget vállalhatunk értük, kijavíthatjuk mások hibáit. És titkon azért mind sejtjük, nem mi mentjük meg a gazdátlan állatokat. Ők mentenek meg bennünket azzal, hogy örökbe fogadnak minket.
„Amikor elfogadjuk, hogy még a kevésbé fejlett aggyal rendelkezők is éreznek fájdalmat, új megvilágításban kezdjük majd átgondolni a többi állathoz fűződő kapcsolatunkat. Nemcsak alázatosak leszünk, hanem szégyenkezni is fogunk, mivel nemtörődömségünk és tudatlanságunk oly sok kegyetlenséget okozott.” (Jane Goodall)
Szabó Imola Julianna
A képek a szerző sajátjai.
Ha szívesen olvasnál D. Tóth Kriszta szintúgy hatalmas kutyájáról, Ringóról, ITT, ITT, ITT, ITT , ITT, ITT, ITT, ITT vagy épp ITT megteheted.