A kutya elvesztésének traumái

Nem akartam többé kutyát. Két éve, amikor ki kellett mondanom, hogy ne élesszék újra Winstont, akiről tizenegy évvel korábban azt mondták: örökbe fogadhatom, csak épp nem valószínű, hogy túléli, amilyen állapotban van – nos, akkor úgy éreztem, ezt nem lehet ép ésszel elviselni.

Néhány évvel korábban Micike a karjaimban halt meg, épp, amikor begördültünk a klinika udvarára. Üvölteni tudtam volna, hogy az nem lehet, ez nem igazságos, én még szeretni akartam, szeretni annak ellenére, hogy Micike minden volt, csak egyszerű eset nem.

Azt éreztem, soha többé nem bírnám ki azt az érzést, hogy nem tudtam jóvá tenni valamit, amit nem is én rontottam el.

Ha angol buldogot láttam az utcán, átmentem a másik oldalra. Egyszer pedig elbambultam, és arra eszméltem, hogy ott áll egy előttem a piros lámpánál. Zokogva mentem hazáig. Szóval nem akartam többé kutyát.

Aztán jött Puszi. A világ legszomorúbb kiskutyája hatalmas, cakkosra sebesedett fülekkel, csontsoványan, az allergia miatt véresre vakart testtel, üveges, gennyes szemekkel.

Tudtam, hogy a férjem is nézegeti a Bulldogmentés honlapját, mert bár tiszteletben tartotta, hogy nem akarok kutyát, és velem együtt zokogott a klinikán Winston fölött, ő még mindig jóvá akarta tenni, amit mások elrontottak. Így hát rendszeresen pénzt utalt a legelesettebb kutyáknak, a megfelelő rubrikába azt írva: az örökbefogadó neve Winston vagy Micike.

Tizennégy éve fogadtam először örökbe kutyát, sok borzalmat láttam azóta.

De Puszi – mert persze titokban én is a honlapot nézegettem – más volt. Inkább tűnt denevérnek, mint francia buldognak, és olyan végtelenül elkeseredett fejet vágott, hogy rohantam a hálóba a férjemhez, hogy nézze meg, hát ilyen kutya nincs is, ha mi nem fogadjuk örökbe, akkor a világon senki.

Puszi abban az állapotban, amilyenben megtalálták

Annyira összevissza beszéltem a telefonba, amikor felhívtam a fajtamentőket, hogy utána írtam egy e-mailt nekik. Csatoltam képet Winstonról meg Micikéről, és biztosítottam őket afelől, hogy normális vagyok, csak egy kicsit izgatott.

Megtudtam, hogy Puszi allergiás, csontsovány, és majdnem teljesen vak. Hogy szaporításra használták, több császármetszésen van túl, mint ahány jutalomfalatot életében kapott.

A helyzet nyilván már akkor eldőlt, amikor autóba ültünk, hogy megnézzük Puszit. Végigrettegtem az utat, nem voltam felkészülve az egészre. Tudtam, hogy bőgés lesz, mert majd minden buldogot haza akarok vinni és szeretni, és elmondani neki, hogy gyönyörű. Valahogy mégsem tűnt valós lehetőségnek, hogy ne menjünk.

Egy új otthon megtalálása és a boldogság

Amikor Puszi meghallotta a nevét, hogy hozzá érkeztünk, szinte repült, úgy ugrált, lebegtek a hatalmas fülei, pedig – ma már tudjuk – legfeljebb halvány körvonalakat láthatott belőlünk. Oltásai nem voltak, így nem volt szabad leraknom a földre. A kezembe nyomták, én meg leültem vele a legközelebbi padra.

Puszi befurakodott az ölembe, a fejét a hónom alá nyomta, abbahagyta a reszketést, és három perc múlva aludt.

Ötven percig ültem mozdulatlanul egy irtózatosan büdös, szőrtelen kis lénnyel a kezemben, aki meg sem moccant, mintha csak ki akarná aludni az addigi életét, felébredni, és tudni, hogy csak rossz álom volt. Egy hét múlva megismétlődött ugyanez. A gondozók a csodájára jártak, hogy Puszi mennyire biztonságban érzi magát nálam.

A harmadik héten örökbe fogadtuk.

Ez lesz Puszi első karácsonya, mármint az első igazi, én meg persze szentimentális barom vagyok, aki nem tud nem arra gondolni, hogy tele a menhely döbbenetes állapotú francia buldogokkal. Mert hát az most trendi, nagyon megy az Instán, lehet rá vicces jelmezeket adni, horkol, cuki és hozza a lájkokat.

Nem akarok most belemenni abba, milyen gyötrelmes életük van a zugszaporítóktól vásárolt, túltenyésztett kutyáknak, akikről később derül ki, miféle genetikai vagy egyéb problémáik vannak, amelyek gyógyítása egy vagyonba kerül.

Aki Insta-attrakciót akar, és nem társat, azt úgysem fogja érdekelni. De azért néha eljátszom a gondolattal, hogy azokat a szerencsétlen, bicegő, reszkető, félig agyonvert, éheztetett, élő kutyagyárként használt aprólékokat úgy bepakolnám egy-egy karácsonyfa alá.

Nyolc hónap telt el az örökbefogadás óta. Puszinak még mindig elég rondák a mancsai. Lógnak a mellei, mintha szoptatna.

A füle mögötti hatalmas pukli sem múlt el nyom nélkül, és sok helyütt nem nőtt vissza a szőre sem. Kisebb vagyont költöttünk az orvosi kezeléseire. Ötféle szemcseppel bűvészkedünk, négynaponta fürdetjük, a köztes időben fertőtlenítő zselével kenjük. Táblázatot kell vezetnünk a vakarózásáról és az allergia-kezeléséről. Már azért nem néz ki denevérnek, és egy kicsit épp fogynia is kellene. De még mindig nem reagál a tányércsörgésre. Nem gondolja, hogy neki automatikusan járna abból, amit mi kapunk.

Puszi is dedikált

A pasid, vagy a saját gyereked? Egyik sem!

Sohasem tekintettem úgy a kutyáimra, mintha a gyerekeim vagy pasipótlékok lennének. Ők a társaim, akikkel megpróbálom elfeledtetni a borzalmakat, amiket addig átéltek.

Néha rohadt nehéz. Winston sokáig annyira rettegett attól, hogy elhagyom, hogy rendszeresen bepisiléssel büntetett. (Jó esetben csak bepisiléssel.)

Micike a sok császármetszés miatt nem mindig tudta tartani a vizeletét, és alapvetően semmi fogalma nem volt a normális, civilizált életről. Örömében morgott, és ha ételt látott, simán fellökött, hiszen azt szokta meg, hogy csak az az övé, amit megeszik. Négy évig élt egy egy négyzetméteres (!) kennelben.

Puszi nyüszög, ha valamelyikünk elmegy itthonról, de sokszor még akkor is, ha csak vécére. Winston egész életében hisztérikusan ugatott, ha le akartam engedni a redőnyt – és ennek sohasem tudtam meg az okát.

Az örökbe fogadott kutya nem mindig olyan, mint a filmekben. Nem biztos, hogy kedvesen lihegve megy veled a kedvenc kávézódba, hogy nem fogja őrült módjára megugatni a szomszédot. Lehet, hogy nem ő lesz a legszebb francia buldog az Instán, és sohasem nő ki a szőr a homlokán.

Winston egyszer elásta a vadiúj vörös lakkcipőmet a krumpli közé a kertben, mert nem mentem haza a szokott időben. És hát, mit tagadjam: tök sok mindent tudtunk volna venni abból a pénzből, amit az állatorvosoknak kifizettünk.

De közben olyan sok szeretetet, annyi élményt, annyi bölcsességet kaptam az utóbbi tizennégy évben ezektől az állatoktól, hogy arra nincsenek szavak, nemhogy pénzösszegek. Ha az unokaöcsém tűzoltósat játszott, akkor Winston szoborrá merevedve tűrte, amint telerakja a hátát porcelánnal (!), és kinevezi tűzoltókutyának. Micike egyetlen labda látványától átváltozott a világ legboldogabb élőlényévé. Puszi minden egyes reggel az ölembe kucorodik, amíg megiszom a teámat – pont, mint legelőször, a menhelyen.

Én meg figyeltem, figyelem őket, és tanulom tőlük az életet. Komolyan venni a legkisebbeket is. Boldognak lenni egy apróságtól. Biztonságban érezni magam egyetlen öleléstől.

Szóval valami olyasmit szeretnék kinyögni, hogy ha már nem tudok menhelyi kutyákat pakolászni random karácsonyfák alá, legalább szeretném, ha mindenki tudná: örökbe fogadni csodálatos. Néha nehéz, sok türelem kell hozzá, de akkor is csodálatos. Mert nemcsak annak a hitét adja vissza, akit örökbe fogadnak, hanem például a saját, önmagunkba vetett hitünket is. Hogy képesek vagyunk hasznosak lenni. Gondozni, ellátni, boldoggá tenni, áldozatot hozni, ha szükséges – és hogy szerethetők vagyunk.

Tudom, hogy vonzó a drága, tökéletes külsejű kiskutya. Tudom, hogy a gyerek is olyanokat lát a tévében, és azért rágja a füled, hogy olyat vegyél neki karácsonyra. De addig még van egy kis idő.

Fogd kézen a gyereket, és vidd ki a menhelyre. Magyarázd el neki, hogy ezek a kutyák nem tehetnek arról, hogy csúnyák és soványak. Hogy egyszer majd ők is újra szépek lesznek, ha valaki eléggé szereti őket. Lehet, hogy nem is kell a gyereknek magyarázni, mert a gyerekek sokszor értik, jobban, mint mi.

Nem mondom, hogy mindenkinek azonnal kell kutya. Azt sem mondhatom meg, ki áll készen arra, hogy örökbe fogadjon. De egy kisebb összeg, néhány ajándék takaró vagy akár egy sétáltatás is nagy segítség. És valahol itt kezdődik az egész: hogy jóvá tegyük azt, amit valaki más elrontott.

Csepelyi Adrienn