(Hirdetés)

A kutya, aki az embereket szereti

Ringo az emberekkel zseniálisan kijön, imád minket, és mindenkit, aki betéved (és a gigantikus kutyát meglátva be is mer jönni) hozzánk. Játékos, vicces, hűséges és csupaszív. Soha senkit nem bántana, legföljebb azzal, hogy csupaszeretetből az ölébe ül, ami egy 85 kilós német dog esetében akaratlanul is nyomot hagyhat az ember végtagjain. (És most nem elsősorban a frissen dolgát végzett kutya suttyomban, ölbeülésnek álcázott fenéktörlése után a nadrágodon maradó, gyanús szagú, barnás csíkra gondolok... Hja, mondtam már, milyen csili-vili celebéletet élünk, ugye?) Igazi családi szimbiózisban létezünk vele, ha bent vagyunk, ő is bent van, ha kimegyünk a kertbe, jön utánunk, ha szomorúak vagyunk, átérzi és vigasztalni próbál, ha betegek, leül az ágy szélére, ha örülünk, madarat lehet fogatni vele is (nyugi, nem fogatunk vele madarat igaziból). Ébredés után jóreggeltpuszival köszönt, lefekvés előtt öleléssel. Ha írok, akkor itt áll mellettem és az ölembe hajtja a fejét.

Alkotunk

Szóval minden a legnagyobb rendben van, ameddig... ameddig egy kutya el nem sétál az orra előtt. Igen, Ringónak, ennek békés, jámbor, kenyérre kenhető óriásnak komoly szocializációs problémái vannak a fajtársaival kapcsolatban. Olyan, mint egy kutyabőrt viselő ember, aki tart a kutyáktól. Nem igazán fél, nem bántani akarja őket, egyszerűen... tart tőlük. Nem ismeri őket eléggé. Nem igazán tud velük mit kezdeni. Ezért nem reagál jól.

Mi vagyunk az oka

És ezért – tetszik, nem tetszik – mi, a családja vagyunk felelősek. Mélyen hiszek abban, hogy a felelős kutyatartás elengedhetetlen része az alázat. Nemcsak a kutya, hanem az ember oldaláról is. Persze egyértelmű, hogy ki kell alakítani a megfelelő hierarchiát, hogy a kutya tisztelje a gazdáját, hogy tudja, ki a főnök, hogy a nem az nemet jelent. De addig, amíg a kutya gazdája nem jut el arra a szintre, hogy elfogadja: ez egy kölcsönös tanulási folyamat, amelyben a kutyánál (jó esetben kifinomultabb és tudatosabb) emberként neked kell megismerned és megértened őt, az ő motivációit, addig nem lesz belőle békés és örömteli együttélés. Írtam már arról, hogy kezdődött ez nálunk. ITT tudjátok elolvasni.

Az első időszak tréningje és egymásra hangolódása után azonban valamit elrontottunk. Észrevétlenül és fokozatosan tettük, semmiképp nem szándékosan. Talán kényelemből is, de főleg azért, mert nem tanultuk meg eléggé: a kutya és gazdája kapcsolata olyan, mint egy házasság; ha nem teszel bele energiát, nem emlékezteted magad újra és újra a „játékszabályokra”, akkor a fontos dolgok kikopnak. De míg egy házasságban mindkét félnek egyformán figyelnie kell, Ringo és a mi esetünkben – tudom, és vállalom – MI vagyunk a hibásak azért, hogy az egyszer már olyan szépen megtanult dolgok kikoptak a hétköznapjainkból. Ringo nem tölt elég időt kutyatársaságban. Amikor együtt csatangolunk a mezőn, nem találkozunk más állatokkal, az utcánkban a kutyák mind kerítés mögött, bezárva, rosszabb esetben láncon vannak (igen, tudom, borzasztó...), szintén nem a jól szocializált ebek közé tartoznak – tisztelet a kivételnek.

Ringo a mezőn

Ha pórázon viszem Ringót, mindegyik majd megőrül, úgy csahol. Van, amelyik mindehhez még a saját tengelye körül is pörög eszeveszetten, vagy felugrál és „veri” a kerítést. Az én szocializációs hiányosságokkal küzdő „fiam" erre teljesen begőzöl, azt sem tudja, mit csináljon, aztán jobb híján ideges, öblös ugatásba, ugrabugrálásba kezd, miközben elindul feléjük. Na, ez az a helyzet, amivel én nehezen birkózom meg (a férjem könnyebben). Totálisan befeszülök, mert hiába a nem!, az itt maradsz!, Ringo fejében leszáll a (milyen színű is... mondjuk) vörös köd, és megy. Én 55 kiló vagyok (na jó, 56 és fél), ő 85. Én maximum 20 kilót nyomok fekve, ő nem nyom fekve, de ha nyomna, biztos több lenne, mint 20 kiló.

Ennél is rosszabb a helyzet, ha szabadon vagy pórázon közeledő kutyákkal találkozik. Anno, amikor az őrmezői kutyasuliba jártam vele, és bevezető falka trénignen voltunk, a trénerek ezt úgy fogalmazták meg, hogy

„Ringónak azt kell megtanulnia, hogy az ő méretével és adottságaival nem rohanhat bele egy kutyatársaság közepébe, hogy szevasztoook, megjöttem, csesszétek meg! Mert annak nem lesznek jó következményei.” Igazuk van, tényleg nem voltak.

Volt, hogy ő sérült, volt, hogy a másik kutya. Egyik sem jó. Akkor a tréningen megtanultunk rendesen, illedelmesen megérkezni. És ez ment is egy ideig. Elkezdtünk Ringóval kijárni az erőbe sétálni. Előfordult, hogy kutyák is jöttek szembe, örültünk nekik, feneket szaglásztunk, arcot szaglásztunk, csóváltunk (ezeket ő csinálta, én csak simán köszöntem), örültünk egy sort és tovább mentünk.

Aztán elköltöztünk, és megint elköltöztünk, és szépen fokozatosan elmaradtak az erdei kutyarandik. Felgyorsult az élet, kevesebb időnk maradt kutyákkal kutyázni. Most is minden nap kimegyünk vele a mezőre, és játszunk otthon a kertben, de kétszer (háromszor) meggondolom, megyek-e vele pórázon is egy kört, mert ez nekem legalább akkora stressz, mint neki. Ami nyilván még inkább stresszeli őt. Így lett... nem: így csináltunk Ringóból embert. Egy aszociális kutyaembert.

Az első találkozás

Orosz Viki néhány hete átjött hozzánk, és nekem már azzal elnyerte a bizalmamat, hogy az első fél órát átbeszélgettük, miközben ő legalább annyi mindent kérdezett rólam, rólunk, mint Ringóról. Kiderült, hogy épp azt gondolja erről az egészről, mint én. Hogy valójában nem is a kutyának van szüksége arra, hogy felfrissítse a tudását... hanem nekem.

Az első találkozás Vikivel

Kitűztük a célt is. Azt, hogy újra tudjunk kutyarandizni. Nyugodtan, biztonságosan, stresszmentesen és örömmel. Hogy mindezt hogyan igyekszünk elérni, azaz: hogyan is zajlott a kettőnk tréningje, elmesélem a következő részben!

D. Tóth Kriszta

-

Ringo újraszocializálásában Orosz Viktória, a Fressnapf kutyaténere segít nekünk.

/*

var google_conversion_id = 987166865;

var google_conversion_label = "wVGyCOjIsWYQkfHb1gM";

var google_custom_params = window.google_tag_params;

var google_remarketing_only = true;

/* ]]> */