–

Egyedül vagyok a mezőn, sehol egy lélek. Még az állatok se neszeznek – a nyomokból ítélve már kora reggel megtették az első, hitetlenkedő köröket, ellenőrizték a hirtelen fehérbe borult legelőt. Az apróbb élőlények először látnak havat. Amelyiknek rövidebb az élettartama, az lehet, hogy utoljára is.

 Milyen érdekes ez: a dolgok jelentősége az élettartamunk tükrében. Vajon mi mindent csinálnánk másként, ha tudnánk, hogy az lesz az egyetlen. Vagy az utolsó.

Ismerem ezt a fagyos illatot gyerekkoromból. Éles és tiszta, friss és mégis ugyanaz, mint régen. Télillat. Messzire jöttem már, a csapás, amit magam után hagytam a hóban, eltűnik a horizonton, ahol megtörik a napfény. Ha ez fénykép lenne, akkor ott ki lenne égve.

A hangok is ugyanazok. A súrlódó hó a csizmám talpa alatt. A belvíztócsák fagyott felső rétegének roppanása. A lábamhoz csapódó kórók. Otthon-hangok.

Néha vissza kell jönni a kezdőponthoz, kilélegezni magunkból a történteket, és teleszívni a tüdőnket friss levegővel. Erre gondolok, miközben arcomat a napba tartom.

Szikrázik a mező körülöttem, szórja rám vissza a fényt, mintha megnyugvásban fürdetne.

Elképzelem, milyen lehet apró pocokként a földalatti járatokból a felszínre jönni, és szembesülni ezzel a végeláthatatlanul ragyogó fehérséggel. Ha idehaza ér a hóesés, egy kicsit még mindig el tudom képzelni az ilyesmit.

A városban mindennek van vége és kiterjedése – a hó is mindig csak a következő háztömbig tart, aztán újrakezdődik a sarkon túl. A városban mindig minden megtörik. A mezőn sima és egyenletes.

A Kárpátok fehér csúcsa is olyan szépen cakkozza a végét, hogy végtelennek tűnik azzal együtt is.

Nem tudom, mennyi ideje lehetek kint, de az arcom jéghideg, ideje hazaindulnom. Ilyenkor jönnek elő a versek. Elfeledettnek hitt, százszor olvasott sorok, amikbe olyan fontos kapaszkodnunk néha, hogy nélkülük talán csak a teljes zuhanás várna. Mostanában sok Nemes Nagy Ágnesre van szükségem, s olykor azon kapom magam, hogy valamiről, amit látok, eszembe jut egy-egy versszaka. Ilyenkor önkéntelenül is előveszem a telefonom, és lefényképezem a verset.

A nap gyorsan ereszkedik az évnek ebben a szakában, mire a mező szélére érek, már szinte szürkül. Minden versszaknak más a szürkéje. Hidegek, kékesek, fagyosak vagy épp melegek és ölelőek, amikbe bele lehet burkolózni, mint a télközepi ködbe.

Lépek, fegyelmezetten követem a saját ösvényemet a hótakaróban. Átfagytam, és nem is éreztem. Milyen jó lesz majd újra érezni valamit.

„Hosszabbodik a nap az évben,
ez szült: téli napforduló.
Most kéne újra megszületni,
mint egy folyó.
Vagy a sötét, magánvaló
természet odvaiba halva,
hol nem nő már akáclevél,
inkább letérdelek a partra,
s a sűrű, alvilági vízzel
míg gyéren szálldogál a hó
keresztet rajzolok magamra.”

 *

A karácsonyi ünnepségtől még piros az arcom. Későre jár, ideje indulnom. Ismét esik a hó. Az utca sötét és csendes, mindenki visszahúzódott a vackába, mint a pockok a mezőn. Még a kutyák is hallgatnak, a saját lépteimen túl csak a hó esését hallgatom. Mert annak is van hangja, ha az ember képes lecsendesedni hozzá.

Először csak a kabátomra hulló pelyheket hallom, aztán felnézek, és az utcalámpa sárga fényében meglátom az én karácsonyi csodámat: a csillagszórót.

 *

Másnap reggel ismerős érzés: kapar a torok, duzzad az arc, fáj a fül.

Kiskoromban bármeddig bírtam odakint. Akármilyen hideg volt, valami fűtött odabent, és másnap ugyanúgy harcra készen rohantam a havas tájba. Most? Alig néhány órát töltöttem a mezőn összesen, és itt vagyok betegen.

Milyen nehéz tudni, miből mennyi az elég. Hogy mennyit szabad a jóból, mielőtt túl sok lenne.

Délutánra rosszabbodik, fel kell hívni az orvosomat, nehogy rámenjen a fülemre. Veszek gyógyteát, kiváltom az antibiotikumot, fekvés, könyv, ágymeleg. Milyen borzasztóan prózaivá képes válni néhány óra alatt az életünk. Még az olyan szavak is, mint a felhő.

 Csepelyi Adrienn