Ringo, fiam
Egyik este a konyhánkban ültem és a bokámat fásliztam, miután hazaérve a boltból óvatlanul beleléptem egy frissen ásott, és stratégai pontossággal a kapuban elhelyezett lyukba. Az udvarunk addigra úgy nézett ki, mint egy polgárháborús övezet. Mondjuk a Széll Kálmán tér. Az egy négyzetméterre jutó kráterek és földhalmok száma meghaladta a hármat. De szavunk sem lehetett, hiszen néhányat saját maga be is temetett, miután ellopott lábbeliket rejtett el a mélyükön. Más gödröket arra használt, hogy a patak parton elejtett mezei egerek maradványait tárolja benne. Esetleg azokat az ehető kincseket, amelyeket a fejével pont egy magasságban lévő konyhapultról zsákmányolt. Zacskós spagetti, feketeborsos tasak, egy fél jégsaláta, ilyesmi.
„Elegem van!” – mondtam könnyes szemmel, miközben a gumifáslit rögzítettem a kibicsaklott bokámra. „Elegem van! Ha egy hónapon belül nem változik valami, visszavisszük a kennelbe a német dog családjához.” Erre a gyerek is sírni kezdett, és két kézzel átkarolta az akkor már nála bőven nagyobb kutyát. Aki épp a kanapén ült, mellső lábaival a földön, fenekével a bútoron, és műugróversenyt nézett a tévében. (Mindig szerette a vízi sportokat. De erről majd egy másik posztban...)
Akkoriban indult a beszélgetős tévéműsorom, és hát – lássuk be – nem voltam a legjobb idegállapotban. Vittem haza a feszültséget rendesen. És akkor még ott volt ez a renegát kutya, akit ugyan a lányom kapott az ötödik születésnapjára, de etetni, nevelni, sétáltatni, takarítani utána nekünk kellett. Ahogy az lenni szokott.
Nem értettem őt, és ő nem értett engem. Mintha nem ugyanazon a bolygón éltünk volna.
Nyomokban tartalmazott ugyan szívet, a lelket, ragaszkodást és hűséget, de Ringo a szememben akkor elsősorban A probléma volt. Nem más.
Aztán néhány héttel később a talkshow-ban vedégül láttam az őrmezői kutyaiskola munkatársait és kutyáit. A műsor előkészítése közben találkoztunk (Ringo is, én is) Korom Gáborral, a módszer apjával. Láttam, hogy lehet ember és állat, gazda és kutya között olyan partneri kapcsolat, ami miatt emberek százmilliói tartanak kutyát az otthonukban.
A tévéshow után beiratkoztam az egyik kezdő tanfolyamukra a mi addigra hatvanvalahány kilós és pubertáskorba lépett óriásunkkal. Január volt, sokszor mínusz tíz–tizenöt fok, a tanfolyam hosszú hetekig minden szombatunkat és vasárnapunkat felemésztette, de eltökélt voltam: megtanulom őt. Ez volt az egyetlen esélyünk. Addigra megtettem ugyanis a legfontosabb lépést. Megértettem, hogy csak akkor fog együttműködni a család és Ringo közös élete, ha mi, emberek nem várjuk el a kutyától, hogy emberként viselkedjen. Helyette
nekünk kell megérteni őt, az ő motivációit, természetének működését, az ő szabályait. És ha ezt megtettük, akkor ezen ismeretek birtokában megírni és lefektetni közös szabályrendszerünket.
Hogy tudja: ő fontos nekünk, a család része, de a főnök én vagyok. És a férjem, sőt, a gyerek is a főnöke. Így épül föl a falka. Meg kell bíznunk egymásban, oda kell figyelnünk a másikra, meg kell ismernünk egymást.
Amikor a tanfolyam végén Ringóval sikeres engedelmességi vizsgát tettünk, otthon ünnepi vacsorát főztem. Hetven pontot kapott – bocsánat, kaptunk – a százból. Épp, hogy csak átmentünk. De átmentünk. Papírunk volt arról, hogy jó úton haladunk.
Azóta eltelt négy év. Ringo ma majdnem ötéves, nyolcvanöt kiló és egyáltalán nem tökéletes. De – szerintem ezzel egyetért ő is – én sem vagyok az. Már nem ás krátereket az udvaron, békén hagyja a cipőinket, nem nyúl az ebédlőasztalon szervírozott grillcsirkéhez (pedig már magasabb, mint az ebédlőasztal), és csak akkor lopja el a kekszes dobozt, ha kint hagyjuk a konyhapult szélén. Mintegy kikészítve neki, ugyebár. De eszembe nem jutna visszavinni a kennelbe.