Egyik este a konyhánkban ültem és a bokámat fásliztam, miután hazaérve a boltból óvatlanul beleléptem egy frissen ásott, és stratégai pontossággal a kapuban elhelyezett lyukba. Az udvarunk addigra úgy nézett ki, mint egy polgárháborús övezet. Mondjuk a Széll Kálmán tér. Az egy négyzetméterre jutó kráterek és földhalmok száma meghaladta a hármat. De szavunk sem lehetett, hiszen néhányat saját maga be is temetett, miután ellopott lábbeliket rejtett el a mélyükön. Más gödröket arra használt, hogy a patak parton elejtett mezei egerek maradványait tárolja benne. Esetleg azokat az ehető kincseket, amelyeket a fejével pont egy magasságban lévő konyhapultról zsákmányolt. Zacskós spagetti, feketeborsos tasak, egy fél jégsaláta, ilyesmi.

„Elegem van!” – mondtam könnyes szemmel, miközben a gumifáslit rögzítettem a kibicsaklott bokámra. „Elegem van! Ha egy hónapon belül nem változik valami, visszavisszük a kennelbe a német dog családjához.” Erre a gyerek is sírni kezdett, és két kézzel átkarolta az akkor már nála bőven nagyobb kutyát. Aki épp a kanapén ült, mellső lábaival a földön, fenekével a bútoron, és műugróversenyt nézett a tévében. (Mindig szerette a vízi sportokat. De erről majd egy másik posztban...)

Akkoriban indult a beszélgetős tévéműsorom, és hát – lássuk be – nem voltam a legjobb idegállapotban. Vittem haza a feszültséget rendesen. És akkor még ott volt ez a renegát kutya, akit ugyan a lányom kapott az ötödik születésnapjára, de etetni, nevelni, sétáltatni, takarítani utána nekünk kellett. Ahogy az lenni szokott.

Nem értettem őt, és ő nem értett engem. Mintha nem ugyanazon a bolygón éltünk volna.

Nyomokban tartalmazott ugyan szívet, a lelket, ragaszkodást és hűséget, de Ringo a szememben akkor elsősorban A probléma volt. Nem más.

Aztán néhány héttel később a talkshow-ban vedégül láttam az őrmezői kutyaiskola munkatársait és kutyáit. A műsor előkészítése közben találkoztunk (Ringo is, én is) Korom Gáborral, a módszer apjával. Láttam, hogy lehet ember és állat, gazda és kutya között olyan partneri kapcsolat, ami miatt emberek százmilliói tartanak kutyát az otthonukban.

kutyaiskolaA tévéshow után beiratkoztam az egyik kezdő tanfolyamukra a mi addigra hatvanvalahány kilós és pubertáskorba lépett óriásunkkal. Január volt, sokszor mínusz tíz–tizenöt fok, a tanfolyam hosszú hetekig minden szombatunkat és vasárnapunkat felemésztette, de eltökélt voltam: megtanulom őt. Ez volt az egyetlen esélyünk. Addigra megtettem ugyanis a legfontosabb lépést. Megértettem, hogy csak akkor fog együttműködni a család és Ringo közös élete, ha mi, emberek nem várjuk el a kutyától, hogy emberként viselkedjen. Helyette

nekünk kell megérteni őt, az ő motivációit, természetének működését, az ő szabályait. És ha ezt megtettük, akkor ezen ismeretek birtokában megírni és lefektetni közös szabályrendszerünket.

Hogy tudja: ő fontos nekünk, a család része, de a főnök én vagyok. És a férjem, sőt, a gyerek is a főnöke. Így épül föl a falka. Meg kell bíznunk egymásban, oda kell figyelnünk a másikra, meg kell ismernünk egymást.

Amikor a tanfolyam végén Ringóval sikeres engedelmességi vizsgát tettünk, otthon ünnepi vacsorát főztem. Hetven pontot kapott – bocsánat, kaptunk – a százból. Épp, hogy csak átmentünk. De átmentünk. Papírunk volt arról, hogy jó úton haladunk.

Azóta eltelt négy év. Ringo ma majdnem ötéves, nyolcvanöt kiló és egyáltalán nem tökéletes. De – szerintem ezzel egyetért ő is – én sem vagyok az. Már nem ás krátereket az udvaron, békén hagyja a cipőinket, nem nyúl az ebédlőasztalon szervírozott grillcsirkéhez (pedig már magasabb, mint az ebédlőasztal), és csak akkor lopja el a kekszes dobozt, ha kint hagyjuk a konyhapult szélén. Mintegy kikészítve neki, ugyebár. De eszembe nem jutna visszavinni a kennelbe.