–

Mindig is vonzódtam az egyiptomi kultúrához a gazdagsága, az ábrázolásmódja, az istenei, a színei és a formái miatt. A művészeti szakközépben voltak olyan hetek, amikor meglátogathattuk és kipróbálhattuk a többi szak óráit, így amikor a szobrászokhoz kerültem, azt a feladatot kaptuk, hogy készítsünk valamit agyagból. Én pedig ösztönösen formáztam egy amarna koponyát, mire a szobrásztanár meg is jegyezte, hogy bizony látszik rajtam, mennyire bírom az egyiptomi kultúrát. Hogy a látszik rajtam azt jelentette-e, hogy hasonlítok Kleopátrára vagy Nefretitire, azt nem tudom, de tény, hogy művészettörténetből is ez volt a legkedveltebb időszakom az összes közül.

Találkozni vele

Amikor a kedvenc és egyetlen nagyapám haldoklott – különlegesen szoros és erős kapcsolat volt közöttünk –, akkor tizenhárom éves voltam. Végigkísértük a szarkómával vívott másfél éves küzdelmét. Amikor anya hordta őt sugárra, akkor számtalanszor elkísértem én is őket. Ott akartam vele lenni, látni akartam, hogy ugye, nincs semmi baja, ugye, nem hal még meg. Valamiért azt gondoltam, ha ott leszek vele, és őrzöm, akkor nem halhat meg. Anyáék magyarázták persze, hogy mi az a rák, és tudtam, értettem, hogy ez egy rettenetesen komoly dolog, hogy nagy százalékban nem gyógyulnak meg belőle. Mama sokat veszekedett nagyapámmal, hogy miért nem ment hamarabb orvoshoz, aztán miért ahhoz az orvoshoz ment, aki félrediagnosztizálta. Majd amikor már egyáltalán nem veszekedett vele, csak megrendülten ápolta, akkor tudtuk, hogy nagyon nagy baj van. A daganat a végén behálózta az egész testét, elérte az agyát, a szemeit, kitüremkedett az arcán, már nem engedték anyáék, hogy kötés nélkül megnézzem őt. Már egyáltalán nem hasonlított önmagára, azt mondták.

Anyám és nagyanyám úgy ápolta őt, mint két megveszekedett harcos, könnyek nélkül, egy zokszó nélkül, pedig az utolsó hónapok már egész napos felügyeletet kívántak. Én pedig a halála előtti utolsó tíz percben jöttem el. A mai napig kristálytisztán emlékszem a jelenetre, amint ott állok nagyapám halálos ágyánál, ő már nem tud magáról, mi beszélünk hozzá, nyugtatjuk, hogy itt vagyunk, ne féljen. (Szerintem ő egyáltalán sose félt amúgy.) Emlékszem a szagokra, a fényekre, a bekötözött fejére, a vékony kis karjaira. Sosem felejtem el őt így, de úgy sem, amilyen az életben volt.

Mindez biztosan rettenetesen drámaian hangzik. Lehet, hogy van, aki ezen a ponton túl nem is olvassa tovább a cikket. Pedig nem volt ebben semmi drámai.

Amikor iszonyatos fájdalmak között feküdtem az onkológián, és egyedül voltam néhány napig, akkor nagyapámmal beszéltem. Hangosan beszéltem hozzá, olyan természetességgel, mintha még mindig élne. Tudtam, hogy lát mindent, hogy nézi a szenvedésemet, és hogy vigyáz rám fentről. Éreztem, mennyire szenved attól, hogy így látja szeretett unokáját, és éreztem azt is, hogy jó helyen leszek mellette, ha menni kell.

(Nem) félni tőle

Hogy rá lehet-e beszélni magunkat arra, hogy nem kell félni a haláltól? Szerintem nem lehet. A félelemmel semmi baj nincsen, a félelem érzése pont olyan természetes, mint az élet vagy a halál.

Nem arra kell koncentrálni, hogy most már hagyd abba a félést. Hanem az elfogadásra.

„Itt fekszem, látod, ez a testem, ez a fájdalmam, itt ér véget az élet, ennyi volt, harminc év, szép is volt, meg rossz is volt, és akkor ennek most vége van. De ha vége van, akkor véget ér a fájdalom is, akkor véget ér a szenvedés, és arra akarok emlékezni, ami jó volt, ami igazi élet volt. Akarok emlékezni a boldog gyerekkoromra, a nagyapámra, mamáékra, anyámékra, amíg boldogok voltak, akarok emlékezni a művészeti szakközépre, az első pesti hónapokra, a szórakozásra, a barátaimra, a szerelmeimre. Ennyi fért bele harminc évbe, kicsit túl is csordul” – ilyesmikre gondoltam három évvel ezelőtt a kórházban. Aztán valamiféle szétáradó könnyűség vette át a félelem helyét bennem. Éreztem a zsigereimben, hogy elindult a testem visszafelé. Alábbhagyott a fájdalom, könnyebbek lettek a napok, és felszökött a lázam. (A láz sokszor a gyógyulás jele a tumoros megbetegedéseknél.)

A részeddé tenni

Nincs abban semmi szentségtörés, ha a halált az élet részeként kezeljük. Az sem szentségtörő, ha nem sírunk egy temetésen. Vagy az, ha nyitva a koporsó, hogy meg lehessen nézni a halottat. Nincs szentségtörés a torban, nincs szentségtörés a temetés utáni nevetésben. Nincs szentségtörés abban sem, ha az özvegy vagy a gyászoló unoka nem visel feketét.

A gyász nem néma. A gyász pontosan ugyanannyira sokféle, mint az élet vagy a halál.

A gyász ordíthat, sírhat, nevethet, kiabálhat, de még poénkodhat is. És örülhet is annak, hogy élt az a valaki velünk, és szerethettük addig, amíg az élet ezt szabta ki.

Ha ránézek ma a testemre, akkor hálát érzek, amiért ennyi mindent kibírt. Persze ezt már sokszor elmondtam. Amikor negyvenkilósan, tar koponyával, kilógó bordákkal szenvedtem otthon, akkor sokáig nem mertem magam megnézni a tükörben. Látszódtak a csontjaim a papírvékony bőröm alatt, látszottak a megmaradt, csenevész izmaim, a combom vékonyabb volt, mint most a karom, zörögtek a nadrágban a lábaim. A húgom ropinak becézett. Ebben sem volt semmi szentségtörő amúgy, sokat poénkodtunk az állapotommal, és a rákkal. Azzal is sokat vicceltem, amikor már 55 kilóra visszaverekedtem magam, hogy milyen jó volna, ha nem híznék tovább. Persze Isten az ilyesfajta imákat semmibe veszi.

Erről jut eszembe

Én örülök neki, hogy láttam a halált. Örülök, hogy láttam úgy magam, és nem csak azért, mert biztosan tudom, hogy megvan az összes bordám.

Mindez arról jutott eszembe, hogy látom: a BODY-kiállítás idén ismét Magyarországra jön. Az a sokat vitatott tárlat, ahol valódi emberi testeket mutatnak be a közönségnek. Sok országban ellenérzést vált ki a Body, kegyeletsértőnek tartják. Sőt akad, aki emberkereskedelemmel vádolja a szervezőket, és azt feltételezi, hogy olyan emberek testét állították ki, akiket egész egyszerűen meggyilkoltak.

Tudjátok, mit gondolok erről? Azt, hogy ezek a feltételezések már csírájában elhalnának, ha képesek lennénk természetesen gondolkodni a halálról. Mert a halál a közhiedelemmel ellentétben nem olyan, hogy „az mindig csak másokkal történik meg”.

 

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Yunaco